Aznap volt a hetedik évfordulójuk. Szerencsés szám, még azok a nagyszájú tudósok is azt mondják, hogy akik ennyi ideig együtt maradnak, elválaszthatatlanok lesznek életük végéig. Grace is próbált örülni ennek a félig-meddig valós statisztikának, miközben reszkető tekintetével a vörös filccel bekarikázott dátumot nézte a naptárban. Február 14. Valentin nap. Jég kék szemeiben föl-fölragyogott a remény, hogy talán azon a napon helyrejön minden, és nem kell tovább rettegnie, viszont ott zúgott fejében baljósan reszkető hangja, ami épp azt számolta, mennyi idő is az a hét év. Több mint kettőezer-ötszáz nap. Ez majdnem százötvenháromezer perc. Tovább nem is számolta, pedig gond nélkül ment volna neki. Kimagasló fejszámoló volt.

Ennyit tudhatott magának. A számokat. Minden mást elvett tőle az, akit a sötét szobában várt, könnyeit visszafojtva. Tartást, reményt, örömöt, boldogságot, barátokat… életet. Ezek már csak üres, meddő szavak voltak fejében, amik ha néha értelmet is nyertek, azonnal kínná változtak, amint szerelme tudomást szerzett hollétéről. Egy idő után még örülni sem tudott azoknak a lopott pillanatoknak. Most is csak félve mobiltelefonjára pillantgatott, és várta, mikor villan fel a kijelző, és kiírja: „1 új üzenete érkezett”. Megint megtette. Reggel „megszökött”, hogy felkeresse a rég látott barátnőket, és havi fizetésének felét elvásárolja. Szebbnél szebb ruhák, ékszerek, egy jó nagy pohár jegeskávé, mintha csak egy hét évvel ezelőtti lazulós hétvégén lett volna. Amúgy ki nem állhatta a plázás hadjáratokat, mégis ezt választotta, abban reménykedve, hogy élettársa ebbe már nem fog semmi mocskos, erkölcstelen tettet belelátni.

Egyszer sem csalta meg. Nem nézett másra, pedig tehette volna. Szép nő volt, fiatal, egyáltalán nem átlagos külsővel, lehetett volna sokkal normálisabb férfi mellett is, mégsem merte otthagyni párját. Tudta, hogy magának köszönheti jelenlegi helyzetét. Észre kellett volna vennie a jeleket, szinte azonnal. A folyamatos telefonálgatások, ha a barátnőivel töltötte a délutánt, az előléptetéséből adódó féltékenységi viták, az összeköltözés zűrös körülményei, vagy akár csak ruhatárának folyamatos kritizálása is egyértelmű utalások voltak arra, hogy a hírhedt „aranykalitka” egyre szorosabban záródik Grace köré. Észre is vette, de túl későn, és jöttek a megfélemlítések, a lelki-terror, ami olyannyira fölemésztette erejét a nőnek, hogy már ellenállni sem tudott, csak sodródott az árral. A legrosszabbat tette, amit lehetett.

Tudta, hogy ezt már lehetetlen visszafordítani, tenni ellene pedig nem nagyon mert. Félt, hogy alulmarad, reszketett a megtorlástól, ami utána várhat rá. Inkább meglapult, és várt valami csodára, ami egyszer kihúzza ebből a helyzetből. Valakire, vagy valamire, hogy megsegítse. Még mindig hitte, hogy lehetetlen nem létezik.

Aztán eszébe jutott valami. Valami, ami egy kis reménysugarat lopott a szívébe. Valami, amire már nagyon rég vágyott, és talán elég közel van ahhoz, hogy megkapja azt. De ahhoz lépnie kellett, nem akart szürkeséggel a szívében továbblépni, nem akart arra gondolni, mi történik, ha Dan esetleg megtalálja. Teljesen tiszta lappal kellett indulnia. Gondterhelt arcára hálás mosoly ült ki, bár maga sem tudta igazán, minek mond köszönetet, még mielőtt bármi is történhetett volna. Felkapcsolta a hálószobában a villanyt, és a koszos tükör előtt megfésülte válla fölé lógó, vörös haját. Az órára pillantott, alig harminc perce volt hátra Dan érkezéséig. Addigra mindennel el kellett készülnie.

Lágyan kézfejéhez ütögette a szempillaspirált, hogy fellazítsa a fekete festékanyagot, közben agya automatikusan számolta vissza a másodperceket a találkozás pillanatáig…

Elbizonytalanította őt. Mindössze pár perc alatt sikerült Dannek kibillentenie a lányt eddigi határozottságából. Nem tett sokat, csupán nem mutatta jelét annak, hogy esetleg tudomást szerzett Grace délelőtti kiruccanásáról, és mikor a vörös selyemruhába öltözött nő beült a frissen fényezett, királykék Audiba, egy szenvedélyes csókkal üdvözölte kedvesét. Teljesen úgy festett az egész, mint egy átlagos randevú. Grace tudta, hogy Dan szereti, és gyűlölte, hogy mindezek ellenére ilyen szélsőségesen viselkedik vele. Főleg azért, mert a nő épphogy elhatározta magát valamire, a férfi mintha megérezte volna a veszély közeledtét, azonnal lehengerlően lovagias és romantikus stílusra váltott, és Grace hirtelen úgy érezte magát, mint kapcsolatuk fénykorában. De mikor meglátta a kesztyűtartóban a fekete bolyhos bilincset, a komisz mosoly helyett, visszaesett abba a komor, pesszimista hangulatba, ami körülölelte mindennapjait. Hogy megerősítse magában elhatározásának fontosságát, végigsimított fekete retiküljén.

A sors ismét ráfintorgott, mikor az Audi megállt a város központjában álló Grand Royal étterem előtt. Grace jól emlékezett erre a helyre. Pont hét évvel ezelőtt mentek ide Dannal, aki hónapokig gyűjtötte a pénzt arra, hogy elvihesse egy meghitt vacsorára a nőt. Ez volt a város egyik legelegánsabb, egyben legdrágább étterme. Grace nem látott különbséget régi emlékképei és a jelen között, csak talán zongorista halántékán jelent meg pár ősz hajszál, és az étlap kinézete újult meg egy kicsit, de a pincérek, a teríték, és maga az egész tér a hét év alatt semmit sem változott. Szinte kínzó fájdalommal hasította végig lelkét az édes nosztalgia szele, de ez már nem tudta őt eltántorítani, ahogy a gondolat sem, hogy ez a nagy figyelmesség, a régi emlékek felidézése csak egyet jelenthetett: Dan most készül megkérni a nő kezét.

Ugyanoda ültek le, és talán csak Isten kegyelmének köszönhetően nem rendelték ugyanazt az ételt, mint mikor először ültek ott. Grace-t a hányinger kerülgette a kényszeres mosolygástól, a bájcsevejtől, és az egész helyzettől, hogy meg kell játszania, hogy minden rendben. Ők most egy tökéletes pár. A vörös hajú, porcelánbőrű nő, és a sármos mosolyú férfi, aki csak azért növesztett egy alig látható borostát, hogy arra az egy estére utána forduljanak az egyedülálló, vagy hűtlen nők. Amúgy utálta az arcszőrzetet, Grace nem is értette, mi ez a hirtelen változtatás. Mikor a férfi nem nézett oda, szemével lopva körbetekintett, hogy hányan vannak még az étteremben. Ki akarta várni, amíg kiürül az egész üzlet, úgy a legbiztonságosabb. Úgy tűnt, Dannek semmi ellenvetése sincs az üres várakozás ellen. Mintha ő is csak ezt várná.

A nő, hogy leplezze idegességét, először a zongoristához ment valami könnyed számot kérni, majd a pincérhez fordult, hogy kedvenc pezsgőjét hozathassa az asztalhoz. Dan nem kérte föl táncolni. Számított rá Grace, eleve nem is ilyen célból kérte az őszülő néger zenésztől, hogy Chopint játsszon neki. A nőt mindig megnyugtatta a romantikus zeneszerző melankolikus dallamvilága, és azt remélte, most is segít rajta. Mikor az utolsó akkordok is elhaltak, el tudta lazítani görcsösen megfeszített vállait, de szíve még mindig hevesen dobogott, félt is, hogy Dan esetleg meghallja. Pedig tudta, hogy ez egyenlő a lehetetlennel.

Próbált pozitív lenni, így arra gondolt, mi fog történni, ha vége lesz ennek az őrületnek. Először azonnal felhívja legjobb barátnőjét, és mindenfajta magyarázkodás nélkül a lényegre tér. Pénze van, megszerzik a repülőjegyet, és már el is hagyják az országot. Hamis arccal, hamis személyazonossággal, de legalább szabad lesz. És majd Chopint fog hallgatni. Élőben, ahogy mindig is akarta. Hangversenyteremben, ahol nem kell hazug mosolyokkal Danre pillantania, ahol nem kell attól rettegnie, vajon mekkora veszekedés lesz ebből a „magánakcióból”. Máris sokkal jobban érezte magát. Közben kihozták a pezsgőt is, de Gracenek nem volt kedve inni belőle. Ott állt az asztalon az üveg, egy csepp sem hiányzott belőle.

Éjfélre járt, a vendégek fizettek, és távoztak az étteremből. Már csak a pincérek sürgölődtek a pár körül, fáradt arccal a tányérokat és terítőket leszedve az asztalról, üres lapjukra gondosan, szinte zajtalanul rakták fel a székeket. Nem küldték haza a párt, akik még ott maradtak. Nem lett volna szívük. Grace és Dan szeme meghitten ragyogott, mosolyuktól még a legzordabb emberi szív is megdobbant volna. A személyzet tudta, hogy lassan ők is távoznak, hagyták, hogy éljenek a pillanatnak.

Dan megfogta Grace kezét, és habár arcáról a nő iránti, heves érzelmeket lehetett leolvasni, fejében valami teljesen más járt. Ahogy Grace-nek is. Legszívesebben ordítani tudtak volna dühükben és türelmetlenségükben.

A pezsgőben méreg kavargott, és a férfi legnagyobb bosszúságára Grace érintetlenül hagyta a poharat. Már onnantól kezdve nem volt biztos a dolgában. A nő arca rosszat sugallott. Mintha mindketten tudták volna, hogy habár kapcsolatuk menthetetlenül zátonyra futott, már megint ugyanarra gondoltak.

Ott ültek egymással szemben, mindketten egy-egy revolvert szorongatva szabad markukban. Ragyogó tekintetükbe baljós fény villant, mintha tudták volna, hogy a másiknál is ott lapul a fegyver, csövét párja gyomrának szegezve, és feszült csenddel figyelték egymás minden mozdulatát, azt lesve, ki emeli meg elsőnek a poharat. A kérdés csak az volt, hogy ki unja meg előbb a türelemjátékot, és ki húzza meg a ravaszt, hogy a méreg helyett a forró ólom vessen véget zűrös kapcsolatuknak…