Középkori portré

A novella egy felhívásra készült, a feladat az volt, hogy írjuk le, mire gondolhat a képen szereplő személy. Egy ifjú nemes hölgy festményét kaptam, így az ő gondolatait kellett papírra vetnem. Tehát akkor: hol volt, hol nem volt, a középkor hajdanán egy nemes hölgy modellt ült egy festőművésznek…

A lakótornyom olyan messze van a festő kamrájától, hogy szaladnom kell, nehogy késsek, így az első pár percben majd’ megfúlok, úgy igyekszem elfojtani zihálásomat. Próbálok a fuldoklás közben egyenes háttal ülni, ahogy az anyák egykor tanították. A ruha, amit viselek, gyönyörű, de ujja minduntalanul lecsúszni készül, egyik kezemmel könyvemet markolom, másikkal karomat, nehogy feljebb rángassam magamon.

Az utasítások szerint egyenesen előre kellene néznem akkor is, amikor a festő nem épp az arcomon munkálkodik, hogy nyakam tökéletes szögben álljon, mikor vállamat vászonra veti, szemem sarkából mégis a fejemtől pár centire lévő vörös rózsákat figyelem. Emlékszem, hogy amikor a tisztelendő anya első ízben bekísért, a rózsák még nem voltak ott – a festő tehát valamikor utána szegte meg az uralkodó rendelkezését, miszerint rózsát a külső falvak egyikéből sem lehet behozatni az évek óta dúló pestis miatt.

Érzem, ahogy hajam lassan a vállamra kúszik, de nem merek hozzányúlni, tenyereim máris nedvesek az izzadtságtól. Egy ideig arra koncentrálok, nehogy hajam még előrébb csússzon, mintha lenne felette hatalmam, majd unatkozni kezdek. Eleve kínosan érzem magam a csendben dolgozó, olykor engem – ruhámat, keblemet, vállamat – vizslató festő társaságában, és sajnos nem vagyok azon a rangon, hogy egy társalkodónő beülhessen mellém felolvasni egy könyvet unaloműzőként. Még csak néznivaló sem akad a rózsákon kívül, a kamra sivár. Bár lakója művészként szolgál az udvarnál, nyoma sincs a kultúra jeleinek, sehol egy festmény, könyv, prém vagy szebb kárpit. Csak a szürke, karcos fal, sötét szőttessel befedett ágy és pár tubus festék, meg a mécsesek, amelyek a sötétben fényt adnak nekünk.

Igazán kíváncsivá válok az iránt, hogy ilyen csekély és rossz minőségű eszközökkel hogyan is lehetnék élethű a rólam készült festményen. Egy egyszerű nemesember lányaként nem fordítanak túl nagy figyelmet rám, de az uralkodó kezeskedett a rangban hozzám illő házasságért, így remélem, a festmény nem vet majd rám előnytelen fényt.

Hosszú ideig csendben ülök, a lélegzetemet számlálgatom, és vigyázok, hogy a két oldalamon lévő rózsák, ha leesnének a falra függesztett kampóról, ne rám zuhanjanak, főképp ne szúrjanak meg tövisükkel. Kis idő után fázni kezdek, a kamra mélyén igazán hideg van, igyekszem magam úgy összébb húzni, hogy ezt a festő ne vegye észre, de ő természetesen egyből felfedezi az apró változást, és rám szól, ne mocorogjak. Mint nő, engedelmességgel tartozom neki, így csak magamban forrongok amiatt, hogy a festményhez ülés kedvéért nem mehetek el a többi udvarbeli hölggyel a várudvarban tartott vásárba. Számomra különösen kellemes elfoglaltság a vásárbeli forgatagba vegyülve portékákat nézegetni a kolostorban eltöltött hosszú évek után. Tisztában vagyok benne, hogy az anyák mennyi jót tettek velem, hogy ott milyen fontos tapasztalatok birtokosává váltam, a léha élvezetek mégis magukkal ragadnak.

Újra kihúzom magam, és miközben a mécsesek apró lángjait nézem, a bőrkötéses könyv kezd kicsúszni kezemből. Teljesen meg is feledkeztem róla eddig, csak azért kaptam ki az egyik udvarhölgy magánpolcáról, hogy kapaszkodóra leljek benne a kényszerű üldögélés közepette, de most hirtelen érdekelni kezd, milyen könyv lehet. A várban olyan ritkán jutok hozzá normálishoz, hogy menten égni kezdek a vágytól, legszívesebben azonnal belelapoznék. A sok verseskötet után egy igazi könyv csábítónak tűnik.

A festőre függesztem tekintetemet, majd mikor ő az aranyszínű festékes tubust próbálja felbontani, sietősen lepillantok a könyv borítójára. Sajnos épp lefelé néz, így nem tudok meg gyakorlatilag semmit, csak azt, amit eddig is: sötétbarna bőrkötés van rajta, lapjai erősen szaglanak, bor- és rózsaillat vegyül el körülöttem a levegőben.

Semmi reményem nincs arra, hogy észrevétlenül megfordíthassam a könyvet, amitől kissé bosszússá válok, egyedüli látványosságként többszörös erővel kezd el érdekelni, mit tartok a kezemben. Pár pillanatig kedvetlenül üldögélek, majd egy hirtelen, kintről jövő kiáltásra ijedtemben összerezzenek, testem megfeszül. A festő leteszi az ecsetet és a két tubust, amivel dolgozott, majd rám sem nézve kirohan a lakókamrából.

Dermedten ülök, majd egyik kezemmel úgy forgatom meg a könyvet, hogy egész testtartásom változatlan marad, rálesek a címére. Belesápadok a gondolatba, mit tartok kezemben, heveny hányinger vesz erőt rajtam annak ellenére, hogy egész nap csupán egy kis mézes sültet ettem. Szemfényvesztők. Borzalmak tára lehet ez a könyv, és én a kezeim között tartom.

Szeretném magamra kapni hátraomló csuklyámat, és kirohanni a kamrából, visszavinni a könyvet oda, ahonnan elvettem, még mielőtt bárki rájön, hogy a várban - és főleg - nálam van. Egyből boszorkánysággal vádolnának, az uralkodó szava se menthetne meg, végem lenne. Jönne a cséplőlánc vagy az itatás, és addig kínoznának, míg be nem vallanám, hogy a könyv a sajátom, ez pedig elég lenne nekik a nyilvános kivégzéshez.

Mégse mozdulok, lábaim ólmos súlyként pihennek a kőpadlón, és mire összeszedem magam, a festő visszatér. Behúzza maga után az ajtót.

-         A vallási vezetők gyülekeznek.

Magában morog, nem hozzám intézi szavait, és míg tubusait szedegeti fel a földről, észre sem veszi, mennyire elsápadtam. Meg kellene fordítanom a könyvet, nehogy egy vétlen pillanatban észrevegye, mi van nálam, de már engem figyel, újra felveszi a festés fonalát.

-         Felfelé – dörren rám.

Pillantásomra gondol, ami rajta nyugszik. Gyorsan felpillantok az ajtó feletti falrészre, amitől megnyugszik. A könyven nyugvó kezemet lassan egyre jobban rácsúsztatom a borítóra, hogy eltakarjam címét, ujjbegyeim már a lapok szélén nyugodnak. Megsimítom az egyiket, mire az megvágja az ujjam. Felszisszenés nélkül ülök, hátamat a falnak nyomom, már az se érdekel, milyen rovarok mászkáltak rajta annak előtte.

Magamban lassan imádkozni kezdek, és ahelyett, hogy a várható következményektől való félelmemben megbénult gondolatokkal az Úr nevét suttognám, arra gondolok, a nemesifjú, aki megkapja festményemet, vajon mit fog gondolni rólam. Érezni fogja, hogy rettegek, hogy ez egy életveszélyes pillanat? Tudni fogja, hogy jövendő mátkája milyen könyvet szorongat, miközben kívánatos, eladósorban lévő hajadonnak akar tűnni?

Szívem hevesen dobog. Legyen már vége. A festő viszont nem úgy néz ki, mint aki abba akarja hagyni a munkát, és mivel kora este van, pár óra hosszat biztosan nem fog elengedni. Én pedig itt fogok ülni ezzel az átkos könyvvel, és úgy fogok tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Ezek után legalább a festmény legyen, ha nem is szemfényvesztő, de szemkápráztató.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés