Magány. A század elején még az emberiség egyik legrettegettebb ellensége, az állapot, amit szíve szerint a legtöbben elkerültünk volna, mára a világ egyik kincse. Kifejezetten kiváltságosnak érezhetem magam, hogy nekem azért jutott egy vékony szelet belőle itt, a metropolisz közepén. A szoba üres, ablakok nincsenek, a hangszigetelés erős, magam vagyok. Egyedül, tökéletesen egyedül. És jó is ez így. Azonban, mint a legtöbb rohadt értékes dolog az életben, a magány is képes szilánkokra törni, darabjaira esni alig egy pillanat alatt. Most sincs ez máshogy.

 A levegő megremeg, szétfolyik, alakot ölt. A nindzsa az, tudom, oda se kell hozzá néznem. Magas, szikár termet, hőszigetelő, színjátszó ruhával borított izmok, ezernyi apró kacat tárolására alkalmas mellény, tükörsimára csiszolt, matt fekete maszk, rajta keresztben a Samsung logójával. Sosem árt, ha az ember tudja, kinek a profitjáért jegelték.

- Hulla?

- Mint mindig.

- Rég láttalak…

- Ha beszélgetni akar, kérem, hívja cégem emelt díjas lelkisegély vonalát! Megadjam a számot? – A nindzsa különösebb meggondolás nélkül darálja a mondandóját, a marketing szöveget rég beleégették az agyába.

- Inkább nem. Kösz.

 A nindzsa újra eggyé válik a szobát betöltő levegővel, én meg nehézkesen feltápászkodom, és elindulok a szomszéd helyiségbe berendezett műtőm felé.

 Újrahasznosított világban élünk, ez tény. Itt aztán már minden újra van hasznosítva, ha tudsz róla, ha dugdossa előled az állam. A fehérje, amit zabálsz, tegnap még egy punk volt, aki nem tudott elég gyorsan elhajolni a kés pengéje elől, a víz, ami a műanyag pohara alján lötyög nem is olyan régen még valaki húgyhólyagját nyomta. Újra van hasznosítva a parketta, a kerti asztal, a házak, és ha nem vigyázol, holnap már a te hulládat darálják le, hogy a körzeti óvodába ne csak sima vajas kenyér legyen uzsonnára. Egy ilyen világban mi értelme lenne annak, ha pont a implantokat nem hasznosítanánk újra?

 Igaz, hogy van egy csomó állami klinika, ahol az ember még némi pénzt is kap a halott haverjából kibányászott krómért cserébe, azonban a cégek jobban szeretik a hozzám hasonló pénzéhes, illegális, de legalább diszkrét alakokat. Mert ha valakit maga a Vállalat tett el láb alól, akkor az az illető minden bizonnyal rájött Valamire, amit esetleg rögzíthetett is a testébe ültetett számtalan kütyü egyikén. Ki tudja? És mi történik, ha esetleg ez a cucc az állam kezébe kerül? Nos, fogalmazzunk úgy, a céges magánhadsereg közül továbbra is a Honvédség a legtökösebb.

 A fotocellás ajtó hangtalanul kitárul, én pedig belépek kicsiny szentélyembe: ez egy kicsiny, félkör alakú terem, ahol a falak egy részét hatalmas plexilapokra cseréltem, hogy rá tudjak látni a golyó- és ütésálló paraván túloldalán fekvő holttestre és a boncnokrobotra, aminek az irányítópultja viszont már az általam csak irodának hívott félkör alakú helyiségben volt.

 Sok újonc nyavalyog, hogy mi van akkor, ha boncolás közben véletlenül ők találnak rá arra, amit a Vállalat el akart tussolni. Nos, a válasz egyszerű. Meghalnak, természetesen. Nagy pénz, nagy kockázat. De csak azoknak, akik nem tudják, hogyan kell az ilyen játékot játszani. Hála az én speciálisan berendezett, két részre osztott műtőmnek, nekem sosem kellett attól félni, hogy veszélyes információk birtokába jutok. Igaz, hogy a boncnokrobotot én irányítom közvetlen az agyammal, de ezen a kapcsolaton semmi sem jön át, ami árthatna nekem.

 Előveszem a megfelelő optikai kábelt a tartójából, óvatosan becsúsztatom az állam alá épített input/output kimenetbe, majd megteszem ugyanezt az irányítópultnál is. A világ apró szilánkokra esik szét, kitekeredik önmagából, majd újra összeáll, én azonban már a robot szemével látom a dolgokat. Ideje munkához látni!

 Szabályosan kezdem, a fejbe épített implantokkal. A lézerszike precízen vágja végig a koponyacsontot, majd bejut egészen az agy felsőbb lebernyegeibe épített tárolóig. Kinyúlok a robot egyik karjával, megfogom, majd óvatosan kiemelem.

 Az átvivőprogram túl agresszív. Még mielőtt bármit is reagálhatnék futótűzként vágtat végig a rendszer áramkörein, megbénítva az összes vírusirtót, átlyuggatva az összes tűzfalat. Lángtenger. Sosem látott tájak, sosem olvasott dokumentumok, sosem lementett adatok, sosem levont következtetések ugrálnak a szemem előtt. Én magam nem tudom megjegyezni őket, de a fejembe épített MI rendszer már más tészta. Ő lement mindent a maga kis háttértárára. Még szép, elvégre neki küldtek mindent.

 Mire feleszmélhetnék, az átvitel már véget is ért, a következő pillanatban pedig a nemrég még a szemem előtt száguldozó információ már ott van az agyamba. Hirtelen tudom, ki az a fickó, aki a boncasztalon fekszik szétvágott fejjel, tudom, mit fedezett fel, és azt is tudom, hogyan halt meg. Tudok mindent, amit nem kéne Bassza meg!

 Megpördülök, menekülnék, de elkéstem. A nindzsa már ott áll közvetlen mögöttem. Kezében semmi fegyver, tükörsima maszkján semmi érzelem, csak az a nyavalyás Samsung logó. Felém nyújtott kezében öngyulladó cigaretta. Még csak nem is a márkásabb fajtából.

- Cigit? – Úgy kérdezi, mintha fogalma sem lenne, mi történt velem az elmúlt pár másodpercben.

- Mérgezett? – Csak ezt a bugyuta kérdést tudom kinyögni, úgy érzem, minden más egyszerűen elszállt az agyamból. Csak ez az egy idióta kérdés, és azok a rohadt adatok maradtak.

- Próbálja ki!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés