Alex Burton igazi kemény zsaru hírében állt, és erre a jelzőre rá is szolgált alaposan. A negyvenes évei elején járó, magas, izmos férfi még az Öbölháborúban kezdte a pályafutását, majd pár évig zsoldosként is szolgált, ám végül megunta a halálipart, és a rendőrség kötelékébe lépett. Először még New York utcáin védte a rendet, ám később felettesei, meghallgatva kérését, áthelyezték egy Isten háta mögötti megyébe.

Alex eleinte még visszavágyódott a nyüzsgő nagyvárosi életbe, ám szép lassan megszokta új otthonát, és felfedezte annak előnyeit. Itt például nagy a csend és a nyugalom, ami kifejezetten jót tesz az ember idegeinek. A férfi szerette az esti műszak végét, ugyanis ekkor valami természetfeletti némaság szállta meg a rendőrőrsöt, legalábbis az esetek nagy többségében, ám ma máshogy alakultak a dolgok.

– Hé, Alex! – kiáltott rá valaki mély, erőt és bölcsességet sugárzó hangon. – Várj már még egy kicsit!

A férfi megfordult, és szembetalálta magát a kopaszodó, átlagos testalkatú, hízásnak indult Harold White nyomozóval, a megye legnagyobb koponyájával, aki éppen két gőzölgő műanyag poharat tartott a kezében. A fickó már több tucat bonyolult bűnesetet megoldott harminc éves pályafutása alatt, és azon kivételes kevesek közé tartozott, akiknek nem zabálja fel a józan eszét a kor. Noha már az ötvenedik életéve felé járt, logikája még mindig borotvaéles volt, nem látszott csorbulni.

– Nahát, Harold! – Alex viszonozta a köszönést. – Nem is tudtam, hogy ma téged osztottak be hajnalra.

– Mindig hajnalra osztanak be. Évek óta súlyos alvászavarokkal küzdök, ezért kérem folyton az éjszakás műszakot. Jól bírom a virrasztást, de ha mégsem, akkor itt van jó öreg koffein. Túltesz még egy nagy adag heroinon is, legalábbis számomra – mondandója nyomatékosítására Harold kissé megemelte a poharakat. – Kéred az egyiket?

– Most valahogy nem vagyok kávézós hangulatomban.

– Ha így gondolod… – Harold vállat vont, majd egy szépen ívelt dobással a fal melletti szemetesbe röpítette az egyik kávéval teli poharat.

– De gondolom, nem csak kávét akartál hozni, hanem valami egyéb célod is volt.

– Való igaz! – csapott szabad kezével a homlokára az idős nyomozó, majd egy aktát húzott elő a hátizsákjából. – Látod, mégiscsak belekóstolt az elmémbe ez a fránya kor. Igaz, hogy nem a logikámat, hanem a memóriámat kezdte ki, de akkor is szomorú.

– A lényegre térnél, Harold? Tudod, eléggé szűkös az időbeosztásom.

– Már mondom is, ne félj! Szóval, van itt ez a fránya ügy, az, ami körülbelül fél éve kezdődött el, és azóta folyton felüti a fejét. Az áldozatok száma harminc körül, és az FBI is csak azért kerül minket, mert ha idedugnák a képüket, kiderülne, hogy lószart sem tudnak kezdeni a helyzettel.

– Te most a Lyukasztóról beszélsz?

– Igen, róla.

Mindkét zsaru megborzongott. A Lyukasztó számított az évszázad szenzációjának errefelé. Ha Barack Obama személyesen tűnne fel egy szép napon a városba, és átadná posztját a polgármester öccsének, nos, még az sem tudna akkora port kavarni, mint a hír, hogy megtalálták a Lyukasztó legújabb áldozatát.

A sorozatgyilkos, mert ugye a Lyukasztó egyértelműen az, fél éve kezdte meg a működését, első áldozata pedig Earl Jakobs, helyi kiskereskedő volt. A hatóságok nem tudtak mit kezdeni az esettel, és az összes többivel sem. A halál oka egyértelműen elvérzés volt, azonban, hogy hogyan következett be, azt senki sem tudta. Az áldozatokon mindössze két apró kis szúrásnyom maradt, testükből pedig elpárolgott az éltető folyadék minden egyes cseppje.

– Miben segíthetek neked? Tudod, hogy nem láttam az aktát, már vagy három hónapja.

– Épp ezért hoztam el. De, miután nem rész rá, engedd meg, hogy megmutassam neked a legérdekesebb részleteket!

Harold nem várt jóváhagyást, rögtön kinyitotta az aktát, és előkapott belőle egy nyomtatott térképet a városról, amit beborítottak a színes pöttyök.

– Látod? A pöttyök a halálesetek helyeit jelölik. Ha ráérnél, megkérdezném, nem látsz-e valami összefüggést, de így kénytelen vagyok rögtön mondani: minden eset a temető környékén történt. Elég hátborzongató nem?

– Valóban az – hagyta rá Alex.

– Mondok valami jobbat! Múlt hét pénteken felkerestem a temetőt, és megdöbbentő felfedezést tettem: az egyik sírhelynél jóval lazább volt a föld, mint máshol. Mintha valaki megbolygatta volna az elmúlt egy nap során. Kíváncsiságomba felástam a sírt, és a legnagyobb meglepetésemre csak egy üres koporsót találtam.

– Micsoda? Ez valóban meglepő, ahogy az is, hogy csak úgy fel tudtál ásni egy sírt, fényes nappal. Mégis, hogy a fenébe csináltad?

– Ez legyen az én kis titkom – mondta Harold, miközben szája mosolyra rándult. – Szóval, ezek a hátborzongató felfedezések nem hagytak nyugodni, fogtam hát, és nekiültem a könyvtár misztikummal foglalkozó könyveinek, és kitartó munkámat végül siker koronázta. Vámpírok. Mit tudsz róluk?

– Vérszívó lények, akik csak a mesében szerepelnek. De ha már azon gondolkodsz, hogy ilyen kitalált figurák nyakába akasztassz egy ilyen horderejű ügyet, akkor tényleg jobb lenne, ha elkezdenél a nyugdíj fogalmával barátkozni.

Harold egy kis ideig adósa maradt a válasszal, ugyanis az előtér falán lógó tükörbe pillantott, hogy megigazítsa gyérülő haját. Csak akkor kezdett beszélni, amikor már elhagyták a rendőrőrsöt, és a kihalt utcát taposták.

– Azért a feltételezéseim nem mind légből kapottak. Ott van például a két kis lyuk a nyakon, vagy az, hogy az áldozatokban egy csepp vér sem maradt. De ott van a koporsó is, ahol a nap pusztító sugarai elől keresett menedéket. Vagy tán nem ott laktál?

Alex megtorpant, és így maga elé engedte a másikat.

– Mit mondtál?! Azzal vádolsz, hogy egy mesékből előlépett szörnyeteg vagyok, aki szabad éjszakái alatt embereket gyilkol?! Lásd be, Harold, ez nevetséges. Vagy tán van valami bizonyítékod? – A férfi utolsó kérdésébe jó adag gúny is vegyült.

– Bizonyíték? Az éppen akad, szerény véleményem szerint. Menjünk sorrendbe, persze csak akkor, ha nem bánod. Tehát az első: a kávé. Én még nem találkoztam olyan éjszakai műszakot teljesítő rendőrrel, aki visszautasított volna egy pohárral. Te is csak azért tetted meg, mert a véren kívül úgyse tudsz mást megenni, vagy meginni.

– Egy nyomorult pohár kávé? – Alex felröhögött. – Húzz el, Harold, boldogíts valaki mást!

– Folytatnám, ha megengednéd, mondjuk a tükörképeddel. Amikor megigazítottam a hajamat, téged valahogy nem láttalak, noha ott haladtál mellettem. Az is köztudomású, hogy nem látszotok a tükörben. És végezetül: noha én nem láthatom, lefogadom, hogy nem vetsz árnyékot az utcai lámpa fényében.

Alex abbahagyta a röhögést, egyszerű mosolygásra váltott. Karjait hanyagul a teste mellé ejtette, tekintete szinte lyukat fúrt az idősebb kollégája tarkójába.

– Jól van. Nyertél – mondta végül, miközben körmei elkezdtek nőni. Hamarosan már öt pár

borotvaéles penge sorakozott az ujjai végén. – Valóban vámpír vagyok. És most mit csinálsz? Rohansz a feletteseidhez, elmondani, hogy lelepleztél valakit, aki hivatalosan csak a mesékben létezik?

Még szinte be sem fejezte a kérdést, máris ugrott, előremeresztett karmokkal, egy ragadozó kecsességével. Már látta maga előtt, ahogy a tíz penge játszva szántja fel Harold tarkóján a bőrt és a húst, majd könnyűszerrel elmetszi a nyaki csigolyák közötti ízületet, és tovább halad, egészen a rózsaszín agyvelőig.

Nem így történt. Harold hihetetlen gyorsasággal tért ki a felé zúduló test elől, majd a kezében tartott pisztoly egész tárát Alex mellkasába, egész pontosan a szívébe, pumpálta. Mindegyik lövedék ezüsttel volt bevonva.

Az idősödő nyomozó megvetően leköpte a holttestet, majd kihajította a másik pohár kávét is a kukába. Érintetlenül.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés