A hófehér Alfa Romeo GT halkan duruzsoló motorral, az átlagosnál talán valamivel lassabban haladt át az Erzsébet hídon, olyan kecsesen, ahogy a hattyúk szoktak a tükörsima vízen úszni. A kocsit nyilván valamely tuningműhelyben fújhatták át fehérre, ugyanis a gyártó ennyire hószínű modellt nem szerepeltet a kínálatában. A kaszni, a dísztárcsák, az üléshuzatok, az utastér és a műszerfal egyhangú és vakító színezetében csak a sötétített ablaküvegek hoztak némi megváltást.

 Két férfi ült a kocsi belsejében, hófehér, minden bizonnyal méretre szabott öltönyben, fekete nyakkendővel. Arcvonásaik szinte ugyanolyanok voltak: nemesek, kortalanok, azonban magukon hordozzák a lélek kínlódásának minden apró kis fájdalmát. Szemeik, mint két pár, kék tűzzel perzselő vulkán, azonban most ezeket is a, nem is túl távoli, veszteség árnyékolta be. A két férfi csak pár dologban különbözött: az egyikük, a kormánynál ülő, jóval alacsonyabb volt a másiknál, és a haja is ébenfekete, míg az átlagnál magasabb társa fejéről szőke tincsek hullottak alá a vállára, ezenkívül öltönyét és ingét egy darabon kigombolta, hogy jól lássa a bekötött mellkasát.

 A sebet fehér gyolcs fedte, aminek a színét csak néha szakították meg a vér vörös pettyei. A szőke is látta ezt, és szomorúan sóhajtott fel, miközben társa finom fordulatba kezdett, rá az alsó rakpartra.

- Attól tartok soha sem fog már begyógyulni. - jegyezte meg, mire a sofőr vetett felé egy pillantást, de nem tett rá megjegyzést, inkább visszafordult az út felé. - Te mit gondolsz róla, Gábor? Be fog ez még valaha is hegedni?

- Nem tudom, Mihály! - rázta meg a fejét a sofőr. - Annyi biztos, hogy Ők készítették a fegyvert, ami megsebzett. Azonban az is igaz, hogy állapotod javul. Amikor rád találtam, szinte fel sem ismertelek, még járni sem tudtál magadtól. Ahhoz képest javul.

- Igazad van. Javul.

 A kocsi megállt egy piros lámpánál, így Gábor megkockáztathatott még egy pillantást a társa sebére.

- Azonban még vérzik. Ez rossz. Érzel bármi fájdalmat?

- Nem az fáj... - rázta meg a fejét Mihály, majd tekintetét a napfénytetőn keresztül az égre emelte. - Hanem a vereség. Veled nem fordult még elő, hogy azt hitted, látod a lángokat, amik otthonainkat zabálják fel? Te nem szoktad néha megpillantani a szokatlan fényességet?

- Néha. De olyankor csak annyit mondok magamnak, hogy mindez nem lehet. Hiszen már több mint egy hónapja, hogy ide jöttünk. Ennyi ideig nem éghet semmi. Meg aztán távol is vagyunk. Idáig nem hiszem, hogy elérne a lángja.

- De még te is tudod, hogy ég. Az előbb mondtad. Egyszerűen arról van szó, hogy idáig nem ér el.

 A lámpa váltott, és a kocsi tovább haladhatott.

- Mi lenne, ha most nem gondolnánk erre? Te is tudod, miért jöttünk ide.

- Bosszúért.

- Koncentráljunk is arra. Ha a név nem hazudik, errefelé élnek még a fajtánkból. Lehet, hogy nem is kevesen.

- És gondolod, hogy velük sikerülhet? Visszafoglalhatnánk? Kiűzhetnénk őket?

- Minden idő kérdése. Gondolj csak a mi esetünkre.

- Esetünkre? Mi jár a fejedben?

- Az, hogy a mi népünk is kettészakadt egyszer. Te ott voltál a sűrűjében, láthattad, mennyien özönlöttek el bennünket. Szerinted meddig lehet egy akkora méretű tömeget egy véleményen tartani? Egy napig? Netán három hétig? Vagy fél éven keresztül is? Esetleg évtizedeikig? Nem számít. A körforgás egyszer folytatódni fog, és akkor ők válnak majd ketté, és kitaszítottjaik visszatérnek majd oda, ahonnét felkeltek. Ők lesznek a mi szövetségeseink.

- Komolyan beszélsz? Ezek szerint lehet, hogy le kell költöznünk?

- Több mint valószínű. Bár azt nem tudom, mikor. Emlékszel, mi mennyi ideig tudtunk egységesek maradni? Ha nekik is sikerül ez, van még bőven időnk.

- Csak nem szarkazmust fedeztem fel a hangodban?

- Engem is megviselt a kiűzetésünk. Te testi sebeket kaptál, én lelkit.

- Megértelek.

 A kocsi befordult egy üres betonplaccra, ami fölött nagy tábla hirdette, kopottas betűkkel: INGYENES PARKOLÁS. CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE! Az Alfa Romeo GT beállt az egyik  parkolóhelyre, majd motorja elhalkult. A kocsi megállt, a bent ülők mégsem szálltak ki. Nézték a szélvédőn túl elterülő tájat, és árulkodó nyomok után kutattak. Bármi megtette volna, ami a régi otthonukra emlékezteti őket, de nem volt itt semmi.

- Biztos... hogy jó helyen járunk? Biztos, hogy nem hazudott nekünk a név? - kérdezte végül Mihály.

- Nem tudom. - Gábor arcán is a csalódottság árnyéka suhant át. - Lehet, hogy csak álcázzák magukat. Szörnyű csata volt, sokan még retteghetnek.

- Csak egyféleképpen tudhatjuk meg.

- Igazad van.

- Akkor?

- Menjünk!

 A két férfi szinte egyszerre sóhajtott még egy nagyot, majd kiszálltak a kocsiból, ki a nyári, tűző napra. Közel és távol egy lelket sem láttak, elindultak hát arra, amerre a társaikat is sejtették. Mögöttük egy tábla állt, szöveggel az autóút felé, rajta a felirat, ami ezt a két férfit is ide hívta.

ÜDVÖZÖLJÜK ANGYALFÖLDÖN! 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés