Az éjszaka vadászai
Éjszaka. A sötétség és a benne élők ideje. A ragadozóké. A város, legyen az bármilyen nagy, utcái kihaltak, ép elméjű ember ilyenkor nem mozdul ki otthonról. Tudja, hogy most nem ő a csúcsragadozó. A nappal oly heves és hangos élet most elmenekült, és egyik legfontosabb kelléke, a biztonságérzetet nyújtó fény is követte. Csak a telihold szomorú, sárga korongja biztosít némi világot.
De nekik nincs is többre szükségük. Ők az éjszakában élnek, nekik pont a sötétség a legnagyobb barátjuk, így megtanultak idomodni hozzá. Két szőrös test suhan a háztetők cserepein. Koromfekete bundájuk nem csillog, tökéletesen beolvasztja őket a környezetbe, hogy aztán kegyetlen pontossággal csaphassanak le az áldozatra. Egyetlen árulójuk az izzó, kénsárga szemük lehetne, de az igazi ragadozó, az igazi vadász azt is el tudja rejteni.
Megérkeztek. A ház, bár elsőre nem üt el semmiben a többitől, oldalsó falával nem a szomszédjának dől, így kettejük között szűk sikátor kanyaroghat, ahova nem hatolhat be az utcai lámpák halovány fénye. Odasompolyognak a háztető széléhez, és lenéznek az alattuk elterülő apró utacskára. Nappal sem biztonságos, hát még éjjel, és mégis mindig van valaki, aki pont itt próbál átmenni, pont telihold éjjelén. A két ragadozó szájából nyál csorog, érzik már a préda közelségét, szagát.
Aztán feltűnik. A sikátor keleti szájánál jelenik meg, félénk tekintete ide oda röppen a falak között. Őket keresi, de nem láthatja. Többször is felnéz a sárga teliholdra, ami mintha ma már-már betegesen nagy lenne. Uralja az égboltot, szinte még a csillagokat is elnyomja, így jelezve, hogy ezen az éjszakán nem tűr meg vetélytársat, mert ez az est az övé.
Megindul. Először óvatos, bizonytalan léptekkel, majd, ahogy nekibátorodik, egyre gyorsabban. Szűziesen fehér testén néha megcsillan a telihold fénye, ahogy a szemétkupacokat kerülgeti.
Egymásra tekintenek. A kénsárga szemekben ugyanaz a kérdés: Melyiküké legyen az aznapi első préda. Csak pár másodperc, és már döntöttek is a felszínre törő elemi ösztönök. Az erősebb, masszívabb fürgén megiramodik, könnyűszerrel a préda elé kerül, aki még csak nem is sejti, honnan érkezik majd a veszedelem, még tempóján is lassít egy kicsit, mint aki megnyugodott.
Leugrik. Kecses szökkenéssel vált el a cserepektől, és a következő másodpercben már egy ládarakás tetején lapul. A préda még mindig nem látta meg, gyanútlanul és egyre nyugodtabban halad a sikátor nyugati vége felé. A ragadozó kivár, amíg áldozata elhalad mellette, és csak akkor mozdul, amikor már a másik hátát látja.
Korom úr velőtrázó nyávogással és kimeresztett karmokkal vetette magát a szerencsétlen egérre.
|