Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál

"Mázsás kösziklát, sok-sok éven át

Hordtam a hegyre fel, és reggel újra kezdtem el."

                                    /Ossian - Bilincs vagy ékszer/

  Csendben meredek az előttem levő papírra. Görnyedten, megtörten ülök, egy régi tollal a kezemben. Feketén fog. Milyen érdekes, hogy pont ez akadt a kezembe.

  Régóta próbálok valamit kikényszeríteni magamból, de túl sok a mondani való. Nem látom az elejét, a végét; így hát azt sem tudom, hogy hol kezdjem.

  Talán ennek nincs is eleje, hiszen olyan régóta húzódik már, olyan messzi a kezdet, hogy elveszett az emlék is, amikor ez az egész elkezdődött. De sebaj! Hiszen ez már nem számít. Döntésem végeleges, és ennek az emléknek az elvesztése is csak egy aprócska részlet. Egyetlen pici csepp a tengerben, nem, a hatalmas óceánban. Egyszóval, senki sem látja, senkit sem érdekel.

  Mert hát ilyen az élet, nem? Légy boldog, gondtalan, mosolygós, és amíg meghallgatod mások problémáit, addig szeretnek is. De amint neked van szükséged arra, hogy valaki kérés nélkül törődjön veled, azonnal elpárolog a szeretet. Pont úgy, mint a szárazsági idején a falevélen levő eső.

  Vicces, nem? Bízunk, hiszünk, reménykedünk, mi, emberek, majd egyszer csak elfogyott ... nincs tovább. Mert a rossz, a baj, mindig csőstül jön és mindig csöbörből vödörbe esünk.

  Szeretnék nevetni, igen. Szeretnék mosolyogni, boldog lenni, vidáman felkelni reggel, úgy lerészegedni, hogy észre sem veszem és már a WC-t tisztelem meg. De már ez utóbbihoz sincs erőm, kedvem.

  Akkor mi értelme az életnek? Se igaz barátok, se család, se boldogság, és a szerelemnek még csak a leggyengébb szele se fújt meg soha.

  Mindig csak a veszekedést hallom, az üvöltözést. Az elvárásokat látom, mást nem. Az iskola, az otthonom, az osztálytársaim... Mind-mind elvárják, hogy jó pofát vágjak, de nekem már nem megy. És ha esetleg kimondom a véleményem, vagy kinevetnek, vagy egy taslival és lecseszéssel leszek gazdagabb.

  Tényleg, mi is?

  Istenemre mondom, én nem vagyok emo! És Isten, ha más nem is, bocsássa meg minden vétkem. Én a lelkemet kitettem. Az sem volt elég, az sem kellett senkinek.

  Sajnálom, hogy ennyit érek, értem. De többre, jobbra már nem vagyok képes.

  A papír fölé hajolok, akkor utoljára. Kerekded, mégis apró írásommal két mondatot írok rá.

  Felállok és hátra nézek. Már mindent előkészítettem. Régóta gondolkozok már ezen, így a lehető legtöbb dolgot elrendeztem előre. Megfelelő mód, hely, idő. És nem is kellett sokat várnom.

  Milyen könnyű is volt ez a nap, ebben a tudatban. Jobb lesz ez így. A szüleimnek nem fog fájni, hisz nem szeretnek. Az osztályom, a tanáraim pedig nem fognak gyászolni. Egy senki voltam.

  Már nem bánt a dolog, ezt az is mutatja, hogy megkönnyebbülten mosolyogva lépek oda, habozás nélkül. Kezembe veszem a kötelet, nyakamba húzom és még egyszer utoljára körbe nézek. Látom a mániákusan rendben tartott szobám, a falakat, a képeket, a levelem...

  Ideje mennem.

  Ha van menny a halál után, remélem Isten megbocsát, mert rosszat én nem tettem. Nem arra neveltek. De ha a pokolba száműz, legyen. Nem bánom.

  Egy utolsó mély levegő... lábammal elrúgom a széket.

  Tisztában voltam a fájdalommal, a kétségbe esett érzéssel, hogy nincs levegőm, de azzal is, hogy ez után vár valami más. Más, ahol nincs elvárás és következmény. Még, ha szenvednem is kell, úgy tehetem meg, ahogy nekem tetszik.

  Utolsó kívánságom nekem nem volt, de utolsó gondolatom igen. Amit a papírra írtam, azt a szüleimnek szántam, mégis az egész világnak szólt. Minden ismerősnek, Istennek... Lucifernek...

  "Nem bírtam tovább. Sajnálom, hogy eddig fajultak a dolgok!"

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés