Az elmúlás

 Hideg van, mint minden átlagos télen.
  Igazából, ha azt vesszük, semmi nem változott. Kinézek az utcára, és ugyan olyanok a házak, a kertek. Körbe nézek a lakásban és itt sem változott semmi. Évek óta ugyan azok a képeink vannak, ugyan azok a bútorok.
  Minden ugyan olyan, mint régen, mikor még kicsi voltam.
  Mégis... annyi minden változott meg és hiába kersem ezt az utcán, vagy a lakásban, ott nem fogom megtalálni.
  Körbe nézek, még egyszer, de semmi.
  Pont ez az... semmi.
  Épp csak a tengeri malacom cucorog egy kicsit, mag után áhitozva, és a kutya ugat oda kinn. Benyitok az öcsém szobájába... semmi. A szüleimébe... semmi. Az enyémbe... semmi. Benézek a konyhába és a nappaliba... még mindig semmi.
  Kénytelen vagyok felfogni, hogy egyedül maradtam. Elmentek és nem is jönnek vissza, mostanában.
  A felismerés nehéz kő ként nehezedik rám: elmentek.
  Olyan messze, olyan sokáig, hogy még átlátni is szinte... lehetetlen. Szinte már végtelen.
  Most érzem csak igazán, hogy mennyire is hideg tud lenni a tél. Felöltözök és sétálni indulok. Ki a hidegbe, hogy abba a környezetbe kerüljek, ami szinte már egy velem. Minden olyan... kopár, fehér, és nyugodt. Olyan szomorú.
  Látom a dombot, ahol gyerekekként szánkótzunk. Emlékszem mennyire élveztem, a most már értelmetlennek látszó játékot. Lecsúsztunk és felrohantunk, hogy újból lecsúszhassunk. Emlékszem a szomszédos utcára, ahova iskolába kellett mennem. Nem volt messze, az biztos. És arra is tökéletesem emlékszem, mennyire utáltam oda járni. Már  akkor és ott meg kellett volna tanulnom, az élet sosem egyszerű, sosem szép, jó vagy kegyes. Minden nehéz, mindenért küzdnei kell, és ez a létért, boldogságért való küzdelem teszi ki az életünket. Persze, túl pici voltam hozzá, és ennek ellenére túl sokára tanultam meg az élet igazságát. Még most is túl naív vagyok. 
  Ahogy tovább megyek, beérek abba az utcába, ahol a mamámék laknak. Mennyit járkáltunk az öcsémmel az árkokba mikor leesett az első hó, és hányszor, de hányszor építettünk hóembert. Végül hatalmas sétám során eljutok a város legmagasabb pontjára, ahonnan belátni szinte mindent.
  Talán egy kicsit tévedtem. Az uszodánk terjeszkedik, és a wellness központ, aminek évek óta kész kellene lennie, mostanra talán már elkészül. Hát igen...
  Lekucorodok egy fa tövébe és tovább gondolkozok. Egyedül maradtam, hiába szépíteném a dolgokat. Miért is? Hiszen nincs már, aki támogasson, nincs már, aki mellettem álljon és megértsen. Mikor haza megyek már nem fog meleg étel várni, és ócska viccek, amik régen idegesítettek, de most majdnem mindenemet oda adnám, hogy egyet is élőben hallhassak. Nem fog már rajtam kívül senki sem gügyögni a házi állatoknak, és senki sem fogja tudni megsétáltatni a kutyát. Elmúlt már az az idő, mikor ők fogadtak itthon, szeretettel. És szinte már faggattak, hogy mi volt az iskolában. Vagy mikor majd a konyhában kell főznöm, mert senki nem teszi meg helyettem, akkor nem lesz senki, aki bele szóljon a dolgokba, és irányítson. 
  Milyen irónikus... milyen jellemző. Pont télen történt. Szinte már megmosolygató. Hiszen a tél az elmúlást jelképezi. A természet elalvását, vagy halálát, hogy majd tavasszal kiviruljon és minden egyes sérülését meggyógyítva kivirágozzon, teremjen, és elhervadjon. Csak sajnos vannak olyan sérülések, amik soha nem gyógyulnak be, és vannak olyanok is, amik az évek múlásával egyre mélyebbek lesznek.
  Mi a teendő ezekkel a sebbekkel, mert én már nem tudom... Mit kéne tennem mikor minden rosszra fordult és nem akarom, hogy rajtuk kívül bárki is mellettem legyen? Egyáltalán vége lesz ennek valaha is?
  Nem, dehogy. Az élet egy örök körforgás. Úgy ahogy a tavasz leváltja a telet, és a nyár a tavaszt. Egyik jön a másik után és észre sem vesszük, már évek teltek el ugyanabban a keserűségben és oly mélyen belénk ivódott, hogy megbocsátani is nehezünkre esik.
  Akkor mi a helyes? Mert kötelességeink vannak, azokat el kell látnunk. De ha pont ezek a kötelességek jelentik a terhet, és ezek állandóak, akkor mikor jön el a tavasz?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés