Krónika egy átkozott bolygóról

Körbenézek a tájon. Világosbarna hajam sötétté vált a verejtéktől, így hiába csóválom a fejem, az meg sem mozdul, olyannyira rátapadt alabástrom homlokomra és merev tarkómra. Hunyorogva emelem tekintetemet az égre és keserűségem értetlenségbe csap át. Életemet a gyógyításra és mások segítésére tettem fel, ám mikor kértem Őt, hogy kezeljük a fekélyt, szórjuk ki a férgesét, száműzzük a járványt, avagy állítsuk meg ezt a nyamvadt fertőzést, nyugalomra intett. Távol álljon tőlem bármiféle káröröm, netán bosszúvágy, de úgy érzem, a történtek engem igazolnak. Az igazság az én oldalamon áll, ennek ellenére mégsem büszkeséget, csupán tehetetlenséget érzek, amit növekvő bánatom csak fokoz.

Leguggolok és belemarkolok a homokba. Ujjaim közül a kifakult sárga homokszemek szárazan szitálnak, mialatt a forró talaj még a szandál talpán keresztül is perzseli talpamat. Szikrázik a nap, gyilkos sugarait szórja szanaszét a sivatagi tájon, hogy aztán veszett ebként támadjon rám visszaverődve a szinte hófehérré sápadt homokbuckákról. Félreértés ne essék, ez nem a Szahara, sem a Namíbiai-sivatag! Kérem szépen, ez a bolygó. Ezt tették vele mohó lakosai. Növények csupán elszórva és leginkább a még megmaradt kontinensek partjainál nőnek, bár azok közül is csak a szívósabb fajták. A mezőgazdaság hajnala után bekövetkezett mérhetetlen erdőirtás hatása a huszonegyedik századra visszafordíthatatlanná vált. A Föld mára lakatlan szigetté lett.

A Mindenható az utolsó pillanatig kardoskodott szeretett gyermekeiért, de végül meg kellett hoznia ezt a fájdalmas döntést. A pusztulás nem egyik napról a másikra következett be, hanem elhúzódott, akár egy lassú lefolyású, gyötrelmekkel megtűzdelt rákbetegség, amely végül mindenképp halálba torkollik. A boszorkányüldözések, a keresztes háborúk és a terrorista támadások értelmetlen erkölcsi és emberáldozatai elszomorították az Úr sosem látott arcát. Az emberek félreértették tanításait és a rájuk bízott értékrendet, majd hiába jutalmazott meg a tudásával újabb és újabb prófétákat, azok mind eltorzították az Igazságot. Vallások százai jelentek meg, melyek összeférhetetlenséget, idegengyűlöletet szítottak, ami ahhoz vezetett, hogy hamarosan felebarátaikat már emberszámba sem vették, és akár a zsákmányállatokat, elkezdték legyilkolni őket. Az ilyen epizódok nem egyszer, hanem az emberiség történelme során folyamatosan felütötték a fejüket, újabb földrészek felfedezésekor, vagy politikai, gazdásági indokok mögé rejtve a háborúk során. A bolondoknak eszükbe sem jutott, hogy talán mindannyijukra ugyanaz az isten tekint le a felhők palástja mögül! Saját önző vágyaik képére formálták az Úr arcát és jellemét. Ha védőszentre volt szükségük vándorlásaik során, a Mindenható oltalmazta őket, ha buzdító, és harcra invitáló vezérre áhítoztak, képzeletükben olyanná vált istenük is. Fiktív lények vették át az Úr helyét. Kegyetlen és zsarnok istenségek uralkodásánál talán még az ateizmus, a teljes hitetlenség is jobb. A Teremtő ezért úgy látta jónak, hogy mindenféle istenképtől megfosztja teremtményeit és lassan kivonult az életükből, hogy saját magasztos helyét átadja a tudománynak. Virágzásnak indult az ész szava, majd lassan minden emlékük törlődött hajdani Gondviselőjükről és annak önkényesen előállított alteregóiról. Urunk háttérbe vonult és nézte, miként boldogul ez az önző faj. Elméjüket valótlan tudományok csíráival tömte tele, illúziókat látatott velük, vagyis olyanná formálta a világukat érzékszerveiken keresztül, hogy az egyetlen és örök Igazságot, a Genezist mindenkorra feledjék. Kezdetben a kényszer, illetve az ismeretlentől való félelem hajtotta őket, majd mikor ráéreztek a „tudás” ízére, ez kíváncsisággá és élvezetté változott. Urunk terve sikerülni látszott: a Föld játszótérré vált. Egyre több tudós és kutató tűnt fel az árnyékból, végül az áttörést Darwin kezébe adta: megszületett a természetes szelekció és az adaptáció elmélete, amit számtalan újabb felfedezés és tudományág követett, mint a paleontológia, a genetika, az atomfizika és a kibernetika. Ámde a tökéletes lét hátulütője, hogy nem számol a tökéletlenséggel. Így Isten nem számolt azzal, hogy az emberek igénylik az irányítást, azt, hogy hinni tudjanak valakiben vagy valamiben, és minthogy az Úr létezése számukra már a múlt martalékává lett, soraik közül emelték ki azokat, akik nagyravágyó, törtető céljaikkal az uralkodói szférába kívánkoztak. Nem királyokká vagy miniszterelnökökké szerettek volna avanzsálni, hanem egyenesen isteni magasságokba törtek. Még Bábel-tornyánál is szentségtörőbb álmokat dédelgettek! Egyesek a pénz és a média erejével, mások pedig a géntechnológia segítségével jutottak egyre magasabbra és magasabbra. Istenkáromló organizmusokat alkottak, mitologikus lényeket ültettek a valóságba és létformákat támasztottak fel letűnt korokból. Azt hitték, reprodukálhatják a teremtést, és önkényesen bíráskodhatnak a jogos megtorlás teljes hiányában. Sokuk, akik megbírták fizetni, fizikai képességeiket feltornászták, biológiai órájukat megállították és a halhatatlanság génjeit kódoltatták örökítőanyagukba. Elérték, hogy gyermekeiket ne csak átvitt értelemben nevezhessék angyalnak: szárnyas csecsemők születtek, melyek halhatatlan repülő felnőttekké cseperedtek. Saját találmányukat, magát, az evolúciót is megtagadták. Még más bolygók népei között sem volt példa ekkora arrogáns és kapzsi túlkapásra, habár a földönkívüli létformák primitívebb szinteken mozogtak, ám ennek hála, a lelkük kevésbe fogadta be a gonosz magjait. Valamennyi bolygó közül a Föld volt a Gondviselő kedvence minden egyes lakójával együtt, és ez lehet az egyetlen magyarázat, amiért idáig fajulhattak a dolgok. Azt hitte, hogyha megkapják a tudást, talán az emberek mértéktelenül nagyravágyó népe is megnyugszik, romlásuk megtorpan és hallatlan megtérési hullám sodor végig közöttük… Nem így történt. Lázadások törtek ki a génmunipulált angyalok és a tudományt elutasító csőcselék között, amely a Harmadik Világháborúvá nőtte ki magát. Vértől csatakos tollak és emberi végtagok borították az anyaföld kiszikkadt felszínét. A népesség megtizedelődött és a szárnyas szörnyetegek nyerésre álltak… Isten nem állhatta tovább kegyelmének megcsúfolását. Haragja irgalmatlanul lesújtott. Megdördült az ég és megnyílt a föld. Az elsivatagosodott szárazföld lakói mind a planéta tüzesen örvénylő gyomrában találták magukat; szörnyet haltak perzselő kínok közepette. A mögöttük maradt mocskot pedig szökőárak tisztították el. Az emberiség kora leáldozott.

Meg kell, hogy mondjam, nem sokan nyerték el az üdvösséget…

- Rafael! Ne csak nézelődj, dolgozz is! – mordul rám Mihály. Hosszú ébenfekete haja ziláltan keretezi arcát, kardjának pengéje vakítóan csillan fel a déli napsütésben. Mindig is hatalmas akaraterejéről és kitartásáról volt híres, amit sötétkék tógánál mi sem bizonyít jobban ebben a sorvasztó hőségben. Csak úgy itta magába a nap melegét!

- Csak pár óránk van hátra! Iparkodnunk kell! A művészetet nem szabad zabolázni, sem feltartani! – kontrázik rá a mellette álló Gábor. Izgágasága betudható annak, hogy ő héttagú gárdánk legújabb tagja. Göndör, szőke fürtjei még nem adták meg magukat a hőségnek, ami talán fehér ruházatának is köszönhető. – Olyan engedetlen vagy. Mindig elcsatangolsz! - rója fel nekem a tejfeles szájú kupidó-utánzat.

Ezek szerint a Főnök elvesztette a türelmét, ezért utánam küldte morcona testőrét és a minden lében kanál hírvivőjét… Remek.

Feléjük fordultam:

- Csupán látni akartam utoljára így, kopáran és békésen. Szerintettek, nem lenne szebb, ha így hagynánk? Akkora béke és csend honol most itt, mint még soha… - ábrándoztam, miután végig pergettem magamban minden fájó eseményt. Bár az álangyalok felbukkanását kihagytam volna…

- Úgy beszélsz, mintha lenne beleszólásunk a döntéseibe! – horkant fel a fegyveres jótéteményes.

- Ez puszta filozofálgatás. Ha úgy jobban tetszik, költői kérdés… - Egyik karommal rátámaszkodtam a vándorbotomra, a másikat zsebre vágtam halványzöld zubbonyom zsebébe. – Mit mondott a Nagyöreg, hol kezdünk?

- Ahogy mindig. Rendbe vágjuk az eget és a földet, majd beállítjuk a nap sugarainak fényerősségét is, és csak aztán jöhetnek az élőlények… - darálta Miklós unottan, de be sem tudta fejezni, Gábor közbe vágott:

- Ez az első teremtésem! De izgalmas!

- Az újdonság ereje – morfondíroztam, majd az égre böktem. – Szerintetek nem unja még? A keresztje ez a bolygó, annyit csalódott már benne és még sem akar megválni tőle!

- Vigyázz a szádra, Rafael! Még a végén úgy jársz, mint a fivéred! – dörrent fel Isten megingathatatlan híve, majd kitárta szárnyait. Hófehér tollak szállingóztak a hőségtől dermedt levegőben. – Indulás! A határidőt be kell tartani! Gábriel! – az égbe emelkedett, míg testét aranyszínű aura ölelte körbe. Az általam Gábornak degradált Gábriel nyomban követte. Rézszínű fényben ragyogott, miközben egyre magasabbra szárnyalt a meghasadt horizonton.

Csak most vettem észre, hogy a létezés illúziója hamarosan darabjaira hullik, ha nem erősítjük meg gyorsan egy mágikus pecséttel. Képlékeny teremtmények ezek az égitestek!

- Oké, oké… - sóhajtottam. – Egyébként nem fair folyton Lucifer esetét dörgölni az orrom alá! – kifeszítettem ernyedt repülésre tervezett végtagjaimat, majd örvényt kavaró szárnycsapásokkal utánuk libbentem.

A hét arkangyal hamarosan összeül a megtépázott ég ölén, hogy a Mindenható parancsait követve megalkossa az új dimenziót, amely remélhetőleg tartósabb lesz, mint az előző néhány. Már nem számolom őket… A reinkarnáció létező dolog, Isten az összes új világot a valaha élt élőlények lelkeiből teremti újjá, és olyan emlékezetet kapnak szerencsétlen párák, amit épp az aktuális világkép megkíván. Semmi sem vész el, pusztán átalakul. Minden alakalommal azt ígéri és reméli, hogy az lesz az utolsó, hogy többé nem ferdül el ennyire az emberi gondolkodás és megvalósul a földre szállt paradicsom, ám a vége mindig ugyanaz: A romlás bimbói virágot bontanak. Tanácsoltam már, hogy ne ragadjon le a homo sapiensnél, hiszen annyi intelligens fajt teremtett már az univerzumban! Igaz, így teljesen megváltozna a Föld arculata és teremtményei sem lennének ennyire önállóak, de legalább kiszámíthatóak. Őt nem érdekelték az érvem, hajthatatlan maradt. Úgy véli, ha most csak a Mennyországból adalékolja az emberi lelkeket, talán sikeresebb társadalmat alkothat. Ez a töretlen optimizmus is csak Rá lehet jellemző, bár attól tartok, hogyha még egy csalódás éri, örökre összetörik az a hatalmas szíve…

Időbe telt, mire rájöttem, mibe is csöppentem. Isten – kinek se halandó, se halhatatlan nem láthatta még az arcát –, függő és ez a planéta a mindene, kedvenc programjának hardware. Minden RESET gomb lenyomása után új ideákat alkot, és egészen beléjük szerelmesedik, így a hibákat csak későn veszi észre. Akkor cselekszik csupán, ha már felvillant a GAME OVER felírat, no, de akkor már késő… Mi, az arkangyalok, földi helytartók és felügyelők vagyunk, ahogy minden más planétán is létezik egy hét főt számláló bizottság, amely az Úr alapötleteit megvitatva és kiegészítve, valamennyi világvége után újraírja az élet programját. Lucifer még időben ki tudott lépni ebből a meddő vállalkozásból és most, egy távoli galaxisban, a Pokolban mereszti a fenekét és zsebeli be a legjobb nyersanyag, a deportált, kárhozott lelkekből eredő hasznot.

Miklós ráhibázott – bámulom széles, izmoktól duzzadó hátát, ahogy lassan a Menny kapujához érünk: néha úgy érzem, a bátyám helyesen cselekedett. Sőt, mi több, nekem is már rég dezertálnom kellett volna erről az átkozott, örök körforgásra ítélt, bűnös bolygóról… 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés