Majdnem csoda

A hipó lúgos szaga és gyógyszerek vegyszeres aromája terjengett a levegőben. Makulátlan padlólapok és zöld csempék keretezték a téglafallal behatárolt teret. Fehér köpenyekben flangáló emberek klumpája és vegetáló betegek sóhajai töltötték ki a hallójárataimat. Monoton és egyben feszült zsivaj hömpölyög a szűk folyosón. Itt az idő ólomlábakon vánszorog és a remény morfémája örökre búcsúzik szótárunktól, ám cserébe új, eddig ismeretlen szavaknak fészkel helyet távozása során, mint az embertelen, a steril, a rideg, a kétségbeesés és a gyász; csakhogy párat említsek.

Fulladozom. A torkomra szaladt a halál bűzös sóhaja. Úgy hívják: kórházszag. Sokan ellenkeznének, de ez így van. Rengeteg ember emlékeiben a halál és a kórház jelentése egy és ugyanaz. Az enyéimben is.

Kórházak. Utálom a kórházakat.

Anyám szerint cinikus vagyok, már-már pesszimista. Nem tagadom, bár én ezt szimpla realizmusnak nevezném. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Megtörtént. Immár egy éve járok ide vissza és ez a temérdektelen idő csak arra volt jó, hogy elveszítsem minden optimizmusomat. Az ápolók és nővérek családtagként köszöntenek, és mindannyiszor érzem rajtuk azt a lelkes, ámbár kínos igyekezetet, amellyel tartják bennem a lelket. Elhatároztam, ha még egyszer meghallom ezeket az elbagatizáló biztatásokat, visszaküldöm a feladójának. Nekem nincs szükségem ilyesmire. Nekem nem kell több ígéret, én eredményeket akarok!

Hátracsaptam hosszú, vörös hajzuhatagomat és a kórterem felé indultam. Vakon is eltalálnék oda, kívülről tudtam a járást. Kimért, feszes léptekkel nyitottam be a terembe, majd bezártam magam mögött az ajtót. Legszívesebben csaptam volna, hogy mindenki tudomást szerezzen arról, hogy itt vagyok és tombolni akarok, de csak puhán visszaillesztettem a helyére. Édesanyám már órák óta üldögélt az ágy mellett és delíriumba szenderülve szorongatta a húgom kezét. Megborzongtam, mert ez a helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra az időszakra, mikor a nagymamám haldoklott. Főleg ez a kép, ahogy anyu fogja a kezét, és kialvatlan szemekkel szuggerálja… A nagyi négy éve halt meg ugyanebben a kórházban.

Anyám mellé léptem, kezeimet a vállára tettem:

– Felváltalak. Egyél, vagy igyál valami és mozogj egy kicsit. Nem kell egész nap az ágya mellett rostokolnod.

–Nem-nem. Az a jó, ha fogom a kezét. Látod, mosolyog! – ellenkezett.

– Nem, anyu. Nem mosolyog. Csak fekszik ugyanolyan kifejezéstelen arccal, mint eddig.

– Nem, Tamara, te ezt nem látod. Ezt csak egy anya láthatja! – tiltakozott, akár egy hisztis kislány.

– Rendben – vettem egy mély levegőt és eleresztettem a vállát. – Tényleg, mintha mosolyogna… - füllentettem.

– Na ugye?

– Anya, pihenj egy kicsit. Addig fogom a kezét. – Hezitált, majd lassan felkelt az ágy mellől.

– Talán egy-két perc alatt nem történik semmi baj.

– Majd itt leszek és figyelek.

– Rendben. De fogd a kezét, el ne engedd! – Csúsztatta húgom csontos, hideg kezeit a tenyerembe.

– Nem fogom.

– Akkor… én most… megyek – mondta, miközben le sem vette Fanniról a szemét. Nem merte rám bízni, nem akarta velem kettesben hagyni.

– Anyu, semmi baj nem lesz. Ennél nagyobb baja már nem eshet – néha megszalad a szám, pedig nem akarok érzéketlen lenni. Épp le akart torkollni, mikor résnyire kitárult az ajtó.

– Hollósyné – nyitott be húgom kezelő orvosa, - azt hiszem, valamit meg kellene beszélnünk.

Anyám értetlenül és bambán meredt a férfira, majd meg se mukkant, csak elindult felé. Aki nem tudná min ment keresztül, azt hinné, hogy elment a józan esze. Pedig ez nem igaz, csak nagyon-nagyon fáradt. Idegileg és érzelmileg kimerítette ez az év.

Tompán hallottam, ahogy bezárul mögöttük az ajtó.

Na tessék, kizárnak. Ne szóljak a felnőttek dolgába, igaz? Most töltöttem be a tizennyolcat, de még mindig gyerekként kezelnek… Bezzeg a húgomat mindig mindenbe beavatták. Fanni volt az okos és a megfontolt, a tipikus mintagyerek, én pedig egyetlen szóval megfogalmazva a család fekete báránya. Balszerencse, hogy én maradtam a nyakukon. A történtek után pedig inkább nevezném átoknak a jelenlétem…

Múlt évben egy sítáborban töltöttük a téli szünetet, én és a húgom. Mivel kentem-vágtam a síelés legapróbb fortélyait is, nekem kellett vigyáznom a csetlő-botló Fannira és tanítgatnom. Aznap is kivonultunk egy hegyoldalra, hogy gyakoroljak vele, ám a sors közbe szólt. Pár haverom snowboardot kölcsönzött és nem bírtam megállni, hogy ne nézzem végig, ahogy elbénáznak. Én már csak ilyen vagyok és a mottóm: a legszebb öröm a káröröm. Mellesleg nem erényem a felelősségérzet és az empátia sem. Ezért is hittem azt, hogy mellettem marad. De ő nem így tett. Fanni már csak dacból is meg akarta mutatni, hogy ő egyedül is boldogul. Talán, mert ebben is túl akart szárnyalni, de talán csak idegesítette, hogy nem figyelek rá. Mire visszafordultam hozzá, már száguldott lefelé egy profiknak fenntartott meredek pályán. A szívem a nyakamba ugrott. Rögtön az jutott eszembe, hogy mit fogok én ezért kapni anyutól! Utána kiáltottam, de nem hallotta. Nyomban a nyomába eredtem, de már késő volt. Bele sem gondoltam, hogy így is végződhet. A balesetet követő műtét után már nem tért magához. Kómába zuhant. Immár egy esztendeje.

Egy hónapja töltötte be a tizenötöt. Már gimnáziumba járhatna, de még felvételizni sem mehetett el. Az én hibámból. Önző voltam, mint mindig. Már egy éve mardos a bűntudat és édesanyám sem próbálja palástolni, hogy engem tart felelősnek. A szalagavatómra sem jött el. Igaz, én is csak le tudtam a kötelező köröket, aztán siettem ide. Megfordult a fejemben, hogy bosszúból csak reggel állítok haza, de nem tudtam volna bulizni abban a tudatban, hogy közben Fanni itt fekszik a kórházban, és ki tudja, mikor tér magához, ha egyáltalán felébred valaha…

– Nem… Nem tehet ilyet velünk! – hasított a csendbe anyám ijedt kiáltása. – Holnap szenteste! Hát nincs magában egy cseppnyi emberség sem?

– Sajnálom, de heteken belül dönteniük kell. A TB tovább nem fizeti a lányuk ellátását, de ha jól emlékszem, már a múlt hónapban is szóltam, hogy találjanak ki valami alternatív megoldást.

– Nekünk erre nincs időnk, se pénzünk. Egy minimálbérből élünk, a férjem munkanélküli… Miből fogadjunk fel ápolónőt? Miből vesszük meg a szükséges műszereket és eszközöket?

– Sajnálom, de ez már igazán nem az én gondom.

Hallottam a beszűrődő vitatkozás hangjait és a kétségbeesés markai szorongatták a mellkasomat. Az egyik részem örült, hogy többet nem kell majd bejönnöm ide, a másikat pedig szomorúság töltötte el, mert édesanyámnak igaza van. A család már így is csak vegetál, ha kidobnak innen minket, abba belerokkan.

Tehetetlen mérgemben önkéntelenül megszorítottam Fanni kacsóját. A lehetséges megoldások és kiskapuk ötletei cikáztak a minden neuronhálózatomban, mikor felfogtam, hogy a tenyeremben pihenő renyhe ujjak már nem is annyira renyhék. Húgom kifakult kézfejére pillantottam, majd sápadt arcára. Semmi.

Hallucinálok. Nagyszerű. Már én is kezdek begolyózni!

Felsóhajtottam és az ajtóra meredtem. Anyám lelkét kitéve győzködte a kezelő orvost, holott még én is tudtam, hogy semmi értelme. Ez nem az orvoson múlik és nem is rajtunk.

Az ujjak újra megmozdultak. Odakaptam a tekintetem. Most tetten értem! Tekintetem Fanni arcára cikázott. Rebbentek a pillái. Mozog!

– Anya! Anya! – sikítottam fel. – Anya, gyere!

– Tamara, dolgom van! – ordított vissza ingerülten.

– De anya, ezt látnod kell! Fanni… - ekkor édesanyám feldühödve belökte az ajtót és a pillantása rám meredt. Gyilkos egy szempár. – Fanni… - ismételtem félénken és reménykedtem, hogy nem csak képzelődtem az imént. Nem mertem visszanézni az arcra és már anyámra sem. A hófehér dunnára bámultam makacsul.

– Fanni! – szakadt fel anyám torkából egy örvendetes kiáltás. – Fannikám! – rohant az ágy mellé és megsimogatta ébredező húgom arcát – Végre minden ugyanúgy lesz, mint régen! Végre visszakaptam a kislányomat!

Nem őrültem meg. Fanni tényleg ébredezett.

Az orvos is belépett a kórterembe és elképedve nézett minket, ám főképp az egykori páciensét:

– Lehetetlen – tátogott. – Statisztikai lehetetlenség ennyi idő után. Ez csoda… Kész csoda!

– Csoda – ismételtem eltűnődve.

Egyéves teher esett le a vállamról. Fellélegezhetek. Most döbbentem rá, hogy az elmúlt esztendő sok mindenre megtanított, többek közt kötelességre és együttérzésre. Egy más és jobb emberré váltam úgy, hogy közbe mindvégig önmagam maradtam. Azt hiszem, szükségem volt erre a tragédiára, hogy helyrerázzon.

Megkönnyebbülés és túláradó öröm töltötte meg a termet.

Fanni szemei felnyíltak és bár kissé kótyagosan és valahonnan nagyon távolról, de megszólalt:

– Sziasztok!

Ennél szebb ajándékot nem is kaphattunk volna karácsonyra.

Olyan nehéz a szemhéjam és olyan gyenge a karom, mintha egy ezeréves álomból ébredeznék. Nehezen mozdulnak, nehezen mozdulok…

Valami megszorította a kezemet, mialatt a háttérből veszekedés hangjai visszhangzanak. Érzem az átáramló energiát, a feszültséget és az indulatot. Visszaszorítok. Minden erőmet beleadom, de épp hogy csak feszül az izom, mozdul a csont és folyik a vér. Úgy érzem magam, mint egy csecsemő. Tudom, hogy valaha képes voltam rá és még sok másra is, de mostanra mindez lenullázódott. Kezdhetek mindent elölről. Tudom, hogy bennem a potencia, de egy láthatatlan bura az ágyhoz köti a testemet. Frusztrál a bezártság, sorvaszt a magány és fojtogat a tehetetlenség. Nem bírom már tovább…

Összeszedtem valamennyi erőmet és latba vetettem, hogy azt a meleg kezet még egyszer visszaszoríthassam. Megtörtént. Jobban sikerült, mint az előző próbálkozás, de még mindig nem az igazi. Elkeserítő ez a bénultság. Ki akarok szabadulni testem börtönéből. Fogni akarok, látni és beszélni! Tudni akarom, hogy egyáltalán mi történik velem, és hol vagyok!

Sikerült pár izmot megmozdítani az arcomon. Egy apró grimasz, de számomra az egész világ. Ez az! Résnyire kinyílt a szemem, majd megremegett a szemhájam és visszazáródott. Egyetlen képfoszlányt sikerült kivennem. Fehér fal, takaró, éjjeli szekrény. Spártai berendezés. Ez egy kórház. Kórházban vagyok. Nem tudtam honnan jött az információ, de biztos voltam benne, hogy így van. Még egyszer megpróbálkoztam vele és ezúttal teljes egy másodpercig sikerült kitekintést nyernem magamból. A mellettem ülő paca felkiáltott és hallottam egy másik alak doboló lépteit és ideges hangját is. Emberek. Emberek vesznek körül! Ez jó.

„Fanni” – sikítja a női hang. Valahonnan ismerős. – „Fannikám!”

Egy kéz simítja meg az arcomat. Kellemes érzés. Ismét kitárom a szemem, kezdek ráérezni a mozdulatra. Elmosolyodok. Helyben vagyunk. Végre. Itt vagyok.

– Sziasztok – szuszogtam rekedt, elfúló hangon. Nem akartam tapintatlan lenni, hogy rögtön a kérdéseimmel támadok rájuk. Először köszönni illik.

Nagyon megőrültek nekem. Ez kedves.

Felsóhajtok, sűrűn pislogok. Kitisztult a kép. Egy újabb fogalom ugrik be, ami teljes mértékben leírja ezt a helyzetet. Barátságos és kíváncsi természet vagyok, ezt tudom, no meg valószínűleg okos is – legalább is a lexikális tudásom megjárja –, mert rájöttem, hogy mi nem stimmel, mi dézsmálja ezt a komfortérzést… Hát nem ez a legkellemesebb módja, ahogy az ember elképzeli az ébredését… Nincs öröm bánat nélkül… Fogalmam sincs, ki vagyok és, hogy ők kicsodák.

Ez amnézia.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés