Árnyak rabságában

 (A Pokol tornácán 1.)

Mióta betöltöttem a kilencedik életévemet, furcsa dolgokat látok.

Az emberek általában megérzik azt, akivel nem stimmel valami; jó messzire el is kerültek. Egyetlen egy barátom maradt: Nox, a macskám. Tíz éve találtam, pont az első látomásaimat követően. Bár az volt az érzésem, hogy inkább ő talált énrám. Az iskolából tartottam hazafelé és a vérengző, rémítő képek, amik az elmémbe férkőztek, teljesen letaglóztak. Elájultam a falu határában. Már beesteledett, mire Nox dorombolása felébresztett. Fekete bundája a karomhoz dörgölőzött, szemei élénken fürkészték az arcomat. Befogadtam, és mivel senki sem hallgatna meg, ő lett az egyetlen, aki tud a groteszk dolgaimról: a könyvtár utolsó polcsora mögött tanyázó levágott fejű kísértetről, a kertünkben álló almafára felakasztott hulláról és a buszmegállóban álldogáló kislány szelleméről, aki az utolsó útja során a busz egyik ülése helyett a busz alatt kötött ki. Nox mindenről tud, és hiába nem ember, néha úgy érzem, érti, amit mondok. Bár lassan már ez sem lesz elég, kezdek bekattanni. Talán az a hit, hogy a macskám megért, az első jel. Üdv, gyógyó! Egyébként fogalmam sincs, hány esztendős lehet, és ugyebár hiába van kilenc életük, egy emberöltőt ők sem élhetnek meg… Hamarosan magányosabb leszek, mint eddig.

A gimiben én voltam a bogaras, sátánista srác, aki néha magában beszélt vagy felsikított az óra közepén különösebb ok nélkül. Tizenöt éves korom óta felhagytam azzal, hogy megpróbáljam megértetni az embertársaimmal, mi történik velem. Nem akarok több értetlen, lenéző vagy „ennek kezelésre van szüksége”-tekintetet látni. Na jó, olykor tyúkokat áldoztam fel az iskolaudvaron… Bevallom, hülyeség volt, de akkor jó ötletnek tűnt. Minden jó ötletnek tűnt, ami megszűnteti ezt a „hallucináció” sorozatot. Bár én hiszek abban, hogy ezek a lények valóságosak és nem vagyok őrült, hiába próbálják meg rám sózni ezt a felületes címkét.

Most hogy egyetemre kerültem, fellélegezhetek. Az itteni szabadság megóv attól, hogy bárki is túl sokat tudjon meg rólam. Magányos és gondterhelt élet az ilyen.

A történetemet onnan kezdem, ahol a bonyodalmak is felütötték a fejüket. Szellős tavaszi nap köszöntött aznap rám. Fekete hajam varkocsba fogtam, felkaptam a kezem ügyébe akadó első göncöt és elindultam egy ötszáz fős előadásra. A közel egy órás utazás közben olvasgattam. Általában mitológiáról, de momentán egy ezoterikus kötet virított kék (az a bizonyos „baba”) borítójával a kezeim között. Bénán festhet egy sötétbe burkolódzott felnőtt férfi kezében ilyesmi, de mióta feje tetejére állt az életem, az okokat keresem. Egyszer legyőztem a szkepticizmusomat is, és elmentem egy jósnőhöz, aki mihelyt meglátott keresztet vetett és kántálni kezdett. A rituálé végén pedig felsikított, hogy tűnés innen ördögfajzat! Ez baromi jót tett a másokba vetett bizalmamnak az önértékelésemmel egyetemben. Igazán, de tényleg! Hálás köszi! Többet nem is próbálkoztam „szakemberek” felkutatásával. A könyvek legalább nem sikítoznak és küldenek a pokolba.

Édesanyámmal kettesben élünk egy elszigetelt kis faluban. Száz százalékig biztos, hogy ő normális, így csak apámtól örökölhettem ezt az idegesítő képességemet. Még születésem előtt lelécelt, de anyám szavaival élve kísértetiesen hasonlítok rá. Az előzmények tekintetében mégis meglepő, hogy soha egy rossz szót nem ejtett róla. Mondjuk, nem emlegette gyakran, pedig sok mindent megbeszélünk. Azt is el tudom képzelni, hogy egy egyéjszakás kaland alkalmával fogantam. Elég valószínű.

Beültem a terembe, valahová középre, hogy ne legyek túl feltűnő. Utálok átlagos lenni, de nagyon kifizetődő, főleg az én bizarr esetemben. Lepakoltam, kényelembe helyeztem magam és lapoztam egyet a könyvemben.

Szálingóztak befelé a diákok. Mindennapinak is mondhattam volna a jelenetet, de egy különös pofa kiemelkedett közülük. A szemfehérjéje is éjsötétre váltott, az arca pedig pár pillanatra elmosódott előttem, mintha egy másik dimenzióból lépett volna elő. Megráztam a fejem, a csóka újra hétköznapinak látszott. Oké… Körbenéztem. Senkinek sem tűnt fel az előbbi. Talán ez csak az idegösszeomlás… Visszamenekültem az olvasmányomba. Ám ezzel még korán sem ért véget a lidércnyomás. A lépcsőzetesen elrendezett előadóteremben egy fazon siklott el előttem. A fizimiskája hasonszőrű, mint az előzőnek. Pislogtam párat, megköszörültem a torkom. Ám még egy ugyanilyen ipse ült le mellém. Jó képet vágtam hozzá és eltettem a kötetet. Az ideg már beleállt a kezembe, a szemem valószínűleg tikkelt, mint amikor valami eszméletlen undorító kísértet siklott keresztül a testemen. Nem kívánom senkinek se, utoljára hisztériás sikolyokat hallatva rohantam a zuhanyzóba. Sokkot kaptam, és órákig áztattam a testem. Kirázott a hideg, ahogy visszagondoltam rá. Visszakotortam tudatalattim legmélyebb bugyraiba, ahol a hasonlóan gyomorforgató élményeimet tárolom. Azt hiszem, másképp nem bírnám ki. Na, és hogy tökéletesen szétvessen az idegbaj, még egy „ilyen” lesomfordált a lépcsőn. Az emberek kitértek előle, egyesek még biccentettek is neki. A távolságtartás meg volt ugyan, de az elborzadás hiányzott az arcukról. Megvilágosodtam. Ezeket mindenki látja, de a valódi énjüket csak én! Oldalra lestem, a mellettem ülő szőke lény rám vigyorgott. Szája a füléig ért, fogai pengeélesek. Egy grimaszba húzódó vigyorral viszonoztam, majd visszafordultam. Nem akartam leleplezni a félelmemet. Nagyot nyeltem, no meg szeppenten pislogtam. Körbepásztáztam a terepet. Minimum öten voltak, és egyértelműen engem stíröltek. Ezek értem jöttek, anyám, ezek rohadtul értem jöttek!

Az előadó belépett a terembe, lekapcsolta a villanyokat és elkezdődött a diavetítés.

A fények kialusznak, a szörnyek előbújnak – mint valami gagyi horrorban. Nem lettem volna előrébb, ha elkezdek fejhangon sikítozni, ezért fogtam magam és kisurrantam a padok közül, majd elsepertem a tanár úr mellett. Eggyel több vagy kevesebb, neki oly mindegy. Bezártam magam mögött az ajtót, és nekidőltem a fának. Úgy gyöngyözött a homlokom és úgy ziháltam, mintha egy maratont futottam volna le.

Hazáig meg sem álltam. A szörnyszülöttek nem követtek. Legalábbis aznap már nem láttam többet őket.

Édesanyámmal egy tóparton élünk egy takaros egyemeletes faházban. Ketten kényelmesen elférünk benne. Felmentem az emeletre és a táskám bedobtam a szobámba, beköszöntem szorgos anyukámnak, majd a hátsókertbe meneteltem. Gyakran töltöm magányos óráimat a szomorúfűz lombjai alatt, és hangos metált bömböltetve próbálom elnyomni a fehér zajt meg a sikítozó segélykérések orkánját. Tagadás és menekülés, ha másból nem, de ezekből profi vagyok, ám hiába igyekeztem betuszkolni tudatom mélyebb tartományaiba a ma történteket, képtelen voltam rá. Kivert a veríték. Soha nem találkoztam hasonlókkal, pedig történt már egy s más rövid életem során.

Lehunytam a szemem, meditáltam és a lábfejemmel ütöttem a ritmust. A szimpatikus idegrendszerem még mindig fékeveszett köreit rótta, talán ez a pánik… Már fogalmam sincs mi a normális vagy a helyes, így saját reakcióimat sem tudom bekategorizálni. Talán a pszichiáternek igaza volt: egy skizofrén pánikbeteg vagyok csupán.

Egy hűvösebb szellő kelt életre, szitakötők döngtek, tücskök ciripeltek. Átjárt a hideg. A csillagok tisztán ragyogtak és a Hold büszkén pöffeszkedett az éjszakai égbolt közepén. Soha nem érzett nyugalom szállt meg. Kihúztam a fülemből a bömbölő zenét, és a vízfelszín tetején játszó fényekben gyönyörködtem, meg a néma, az áldott néma csendben.

Hamar kapcsoltam, bár a vártnál később. Valami nincs rendjén. Ez a túláradó csönd gyanús.

A nádas mellett egy ponton bugyborékolni kezdett a víz. Ezek után azon se lepődtem volna meg, ha maga a Loch Ness-i szörny bukkanna elő. Na jó, talán egy kicsit. Valami hínárszerű anyag úszott a felszínre és szétterült a vízen. Fekete volt, akár a tinta. A buborékok egyre nagyobbakká és sűrűbbekké váltak. Menekültem volna, de földbe gyökeredzett a lábam. Ekkora adag ijedtség már bénítóan hat. A fekete hínár emelkedni kezdett, majd egy elefántcsontszínű selymes anyag tűnt elő a takarásából. Ez egyre érdekesebb és érdekesebb lesz a maga hátborzongató módján. Óvatosan előredőltem, hunyorogtam. Az nem is egy hínár… és az nem is akármilyen fehér anyag! Az egy homlok. A test lassan, kecsesen kiemelkedett a habokból, akár Afrodité a tenger hullámai közül. Minden értelemben. Eltátottam a számat. Csípőjéig érő fekete haja takarta melleit, hófehér bőre ragyogott a holdfényben. Elindult felém a vízfelszínen súlytalan lépteivel. Élénkzöld szemei az enyémbe mélyedtek, fedetlen teste zavarba ejtően csinosan és buján ringott. Dögös, akarom mondani csinos. Megilletődve tápászkodtam talpra. A korombeli lány közben kilépett elém a partra. Uramisten, frankón elpirultam. Ebből tuti levette, hogy beindult a fantáziám…

- Ördögh Előd – A nevemen szólított. Na de honnan tudta?

- Ja. Mármint igen. Vagyis… Tudod, ezen a környéken nem szokás csupaszon flangálni. – Igyekeztem csak a szemébe nézni, közben a tarkómat vakaráztam. Ő egyáltalán nem volt zavarban. – Honnan tudod a nevem? – nem felelt, csak ártatlan tekintettel a szemembe mélyedt. Majd megragadta a fekete ingem ujját és az arcához nyomta. Öhm…

- Nem tetszik ez az inged. Túl durva az agyaga – dünnyögte és az arcáról hűs vízcseppek hullottak a kézfejemre.

- Hát sajnálom, legközelebb nem ezt veszem fel… - Na jó, miféle baromság ez? Ő is valami szellem? Valami szépséges, kézzel fogható lidérc… Esetleg vízi tündér? - Ki vagy? – kérdeztem meg végül.

- Hát én… - dadogott, elgondolkozott.

- Hát te… - Nem felelt, tanácstalanul csücsörítette a száját. – Hogy hívnak? – Nedves tincsei az arcára tapadtak, de esetlenül elsepertem őket az útból, hogy láthassam igéző tekintetét. Egy hétköznapi ember nem képes ilyen trükkökre, különös módon mégsem féltem tőle.

- Noémi – suttogta.

- És Noémi, mit kerestél a tóban? Azt már nem is kérdezem, hogy miért pont az éjszaka közepén és miért csupaszon és egyáltalán mi vagy te…

- Magányos vagy, fiú. Egy társra van szükséged, egy emberi társra.

- Hogy mondtad? Szentséges ég! Ki frász vagy? – Rökönyödtem meg. – Szakadj le rólam! – ráztam le a kezeit. Mi ez? Egy vízi prosti szolgálat? – Ha szükségem lenne ilyesmire, találnék magamnak ingyen is! - horkantam fel elhátrálva. Majdnem lefejeltem egy faágat. De csak majdnem!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Én csak beszélgetni jöttem. – Lépett felém.

- Beszélgetni? Úgy… mint verbális kommunikáció? – Mire nem jó az egyetem és a drágalátos szakzsargonjai.

Elmosolyodott, bólintott.

- Akkor nem ártana felöltöznöd. Így nehéz a társalgásra összpontosítanom - vakartam meg az orrom tövét és elkalandozó pillantásomat visszatereltem az arcára - Egyáltalán emberi lény vagy? Az is lehet, hogy szellem vagy démon… vagy csak egy látomás… Fogadjunk, hogy most is csak magamban beszélek! – nevettem fel zavartan. Baromira ki lehetek éhezve, ha a képzeletem már túllépte a megcsonkított szellemek szintjét.

- Egyik sem.

- Előd, kisfiam, kész a vacsora! – A hang irányába kaptam a fejem. Meglehetősen bosszúsan. Szívesebben folytattam volna még ezt a kis eszmecserét.

- Egy pillanat! – De mire visszafordultam, a lány eltűnt. Jellemző. Egy férfi, akit az anyja felügyel és korlátoz, nem valami imponáló.

Bent gyorsba megvacsoráztam, miközben Nox folyton a lábamhoz dörgölőzött. Bár más nőknél is ekkorra sikerem lenne, de valahogy a kisugárzásom az összeset elijeszti… Meg igazából félek, hogy őrültnek néznének, ha tudnák, miket látok… Vajon ki volt az a lány? Ő nem tűnt rémültnek…

Lefekvés előtt felvonultam a szobámba. Nox is besomfordált utánam, mielőtt bezártam volna az ajtót. Letelepedett a konvektor tetejére, ahonnan nézett engem nagy, értelmes szemeivel. Levetkőztem. Benyomtam valami zúzósat, és ahogy szoktam, alsógatyában bevágtam magam az ágyba. A sarokban álló vízihulla-szerű teremtmény már évek óta hidegen hagy. Nem arra születtem, hogy segítsek rajtuk, ez hamar kiderült. Nem tudok velük kommunikálni, csak egyszerűen érzem a jelenlétűket, és ha ez néha ki is készít, tenni nem tudok ellene.

- Jó éjt szőrmók! Most hullafáradt vagyok. – Ez még akasztófahumornak is pocsék. - Majd holnap - mesélek, akartam mondani, de már horpasztottam is.

Másnap feltöltődve, derűsen indult a nap. Hihetetlen, de hónapok óta először „csak” felébredtem az álmomból. És ez miért különös? Mert én felriadni szoktam és nem akárhogy: rúgkapálva, sikítozva, verítékben fürödve. Régóta nem éltem át úgy REM-fázist, hogy ne egy horrorisztikus rémálomba fulladjon. Elhatároztam, a tegnapiak után pár napig be sem tolom a képem az egyetemre. Még csak azt kéne! Nem hagyom, hogy ezt a jól kezdődő napot elcsesszék holmi szörnyetegek. Inkább segítek jó anyámnak a ház körül. Erre ő mit felel?

- Akkor menj szépen boltba.

- Boltba? Kilométerekre van a legközelebbi! 

- Most akarsz segíteni, vagy sem? – aprítás közben a kés irdatlanul gyorsan mozgott a kezében és ügyesen is bánt vele. Ez az én anyám! Fasza csaj! Akarom mondani, belevaló asszonyság. – Na, és az egyetem? – tartotta felém a konyhakést fenyegetően. Ezt gyakran bejátssza és az a vicces, hogy mindannyiszor beveszem. Elképesztően jól alakítja a bérgyilkost.

- Hát az úgy volt…

- Már megint lógsz, mi? Mihaszna kölyök! – ingatta a fejét és visszagörnyedt a vágódeszka fölé.

- Tudod, ha lógni kell, rám számíthatsz – vigyorodtam el.

- Tudom, hogyne tudnám! Meg a hantában is otthon vagy… - ezt elengedtem a fülem mellett. Szeretem az édesanyámat, azonban bosszant, hogy nem hisz nekem. Nem szeretek szentimentális érzésekről rizsázni, de ez fáj. Kiáll mellettem és kiskoromban is megvédett a savazó osztálytársaimtól, csakhogy dilidokihoz küldött… Szép. És még így is ő az, aki a legjobban megért, és akiben a legkevesebbet csalódtam.

Összekaptam magamat, egy villanásra belestem a tükörbe is. Fekete szempilláimmal keretezett sárga tekintetem szinte kivilágít az arcomból, amely kontrasztját betegesen sápadt arcom csak növeli. Különös szerzet vagyok, de ez a szexepilem.

Hátamra kaptam a málhámat, meglapogattam Nox fejét és kikaptam anyám kezéből a bevásárló listát. Ciki vagy sem, az ember fia bármit megtesz, ha az anyja csak rá számíthat!

Felvánszorogtam a volánra. Alig tettem meg két megállót, egy hátborzongató muksó foglalt helyet velem szemközt. Vékonyszálú, világosszőke haja ellágyította markáns vonásait, de attól még tudtam. Ez az a bizonyos árnyékolt fejű, aki tegnap beült mellém és rám vigyorgott. Rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Most ne légy beszari, csak most ne légy beszari! Nyúzott tekintetét le sem vette rólam. Így nehéz lesz…

Amikor kinyílt a busz ajtaja, rögtön lesprinteltem a lépcsőin és egyenesen a vegyes boltba csörtettem. Azt a rohadt, ez követ… Úgy tettem, mintha minden figyelmemmel a táplálékra koncentrálnék, de a szemem sarkából követtem minden mozdulatát. Ő is eképp tett. Gyorsan bedobáltam édesanyám lisztjét meg konzervjeit a kosárba, majd a pénztárhoz siettem. A tarkómon égnek állt minden szőr.

- Gyorsan, ha lehet. Sietek – hadartam és már nyúltam is a tárcám után, mikor felnéztem a pénztárosra. A vigyora mindent elárult. Mi a franc, ez valami összeesküvés? Hátra fordultam, egy emberi lény sem lézengett rajtam kívül a boltban, ráadásul ezek a démoni formák meggyarapodtak három fővel. Ez így rohadtul nem fair!

A hátam mögött álló karja a nyakamra csavarodott, a szőke pedig a képembe pancsolt. Ekkorát még nem kaptam. Megszédültem, de észnél maradtam. Lerúgtam magamról a rohadékot, a másik fazont pedig átdobtam a vállam fölött. Azta betyár… Az adrenalin csodákra képes! Amint leráztam magamról a két hatalmas ördögfiókát, szaladni kezdtem. Ám nem jutottam sokáig… Ők öten, én egyedül… Eleve veszett ügy, de persze míg az ember él, remél.

Egy hotelszobában tértem magamhoz. Kezeim az ágyhoz kötözve, cuccaim a sarokba lökve. Úgy éreztem magamat, mint akin egy dömper hajtott végig, aztán pedig szétszaggatták, és rosszul varrták össze. Vattát tudtam volna köpni, olyan száraz volt a torkom. Szó, mi szó, ramaty állapotba kerültem.

Megrángattam a láncaimat. Mit is gondoltam? Eltépem, mint egy papírlapot?

A fogvatartóim ezt meghallották és nyomban beözönlöttek a szobába. Élükön egy két méter magas platinaszőke hajú férfi állt, tekintete sárgán villódzott a behúzott függöny mögül néha előtörő napfényben. Hegyes fülei kikandikáltak sörénye alól, közönyös arckifejezése vezetői kisugárzást kölcsönzött neki.

Jobban bírtam, mikor vigyorgott.

- Nehéz volt önre akadni, úrfi. Jól elveszett az emberi forgatagban, Előd. Ugyebár ez az emberi neve? – Ez meg mit magázódik? Velem…

- Mi a franc folyik itt? – morogtam. – Mi vagyok én, valami Celeb? Valami béna valóság show pojácája, amit odaát sugároznak? Szálljatok már le rólam! Engedjetek el! – Bepöccentem, az sem érdekelt, hogy akár egy mozdulattal kinyírhatna.

- Sajnos ezt nem tehetem. Az apja számít önre és ahhoz, hogy elnyerje a teljes erejét, velünk kell, hogy jöjjön – válaszolt oly szenvtelenül, akár egy robot.

- A lóf…

- Ez nem vita tárgya, uram – csitított el közönyös kifejezéssel az arcán. Ennek hallatára az enyémre elképedt grimasz ült ki. – Egy napon majd visszatérhet, de addig is velünk jön.

- Ugyan hova a Pokolba? – vontam kérdőre felháborodottan.

- Pontosan.

- Na ne szórakozz velem… Ha ennyire keresett, miért nem személyesen az apám jött értem?

- Ő nem teheti ki a lábát a birodalmából. Lucifer úrnak rengeteg teendője támadt, de nyugodjon meg, a legmegbízhatóbb alkalmazottjait küldte önért. – Azt hiszem, röhögő görcsöt kaptam. Röhej, én, mint az ördög fia?

- Ami te lennél? Meg a verőlegényeid? – sandítottam a többi rosszarcú ördögfiókára. – Ez megnyugtató… És minek kötöztek ide ki?

- Én, mint a Pokol urának jobb keze, Szigfrid herceg, a lehető legcélszerűbben járok el. Ön félig ember, s minthogy az embereket szeszélyes lényekként tartjuk számon, önveszélyesnek bizonyulhat. Hamarosan visszatérünk, mihelyt minden földi szálat elvarrtunk az életében. Azt sem fogják tudni, hogy valaha is létezett Ördögh Előd. Mindez az ön javát szolgálja, Dévald herceg.

- Meghiszem azt! Akkor eresszen el…

Pofáztam volna még napnyugtáig, de amaz magas ívből tojt a szövegemre és küldöttségével karöltve kivonult a sötét szobából. Vagány. Most főhetek a levemben és várhatok, míg a Sátán bérencei visszatérnek hozzám. Minden földi szál, mi? Mintha lenne nekem bárkim is… Mindig is egyedül voltam, mint… Rohadt seggfejek! Ezek megölik az anyámat! Veszettül kapálódzni kezdtem, de ez csak rontott a beképzelt kilátásaimon. Rájöttem, hogy a lábaim is ki vannak bilincselve. Még vadabbul vergődtem percekig, majd teljesen ernyedten vágódtam vissza az ágyba. Tehetetlen vagyok. Le kell higgadnom. De képtelen vagyok! Most derült ki, hogy Lucifer féktelen földi tivornyájának rothadó gyümölcse vagyok, és anyámra a biztos halál vár a démoni ölebek által. Ez övön aluli…

Az áporodott szagú szoba ablakában motozást füleltem meg. Ekkor esett le, hogy nem csak tehetetlen, hanem egyenesen kiszolgáltatott vagyok! Ha már ennyire nagy góré a fater, az erejéből is adhatott volna, a francba! Az ablak kitárult, majd halk dobbanás. Beugrott rajta valaki, vagy valami. A függöny ellibbent és egy angyali teremtés lépett ki mögüle. Ismét meztelenül és dús fekete hajkoronája ismételten kitakarta a legjobb részleteket. Sebaj, már így is túl szép, hogy igaz legyen.

Valami fénylett a kezében, tekintete komoran tapadt rám.

- Reméltem, hogy valaha még újra láthatlak… - rebegtem. Csak úgy kicsúszott…

- Úgy tűnik, nem úsztad meg – suttogta, majd macskás kecsességgel az ágyam mellé lépett. Figyelmen kívül hagyta korábbi szavaimat. – Sajnálom – sóhajtott. – Meg kell, hogy öljelek. – rám vetette magát lovagló ülésben, és ekkor fogtam fel, hogy az a fémesen csillogó tárgy a kacsójában egy kés. Minden vér kifutott az arcomból, pupillám összeszűkült. Azért jött értem, hogy hátba támadjon?

- Állj! Állj! Állj! Én rab vagyok! – Milyen magasra szalad a hangom, ha az életemért kiáltozom! – Mit vétettem ellened? – szorítottam össze a szemeimet, de nem érkezett a csapás, ám a penge így is a torkomhoz feszült.

- Előd, te a Sátán fia vagy. Gonosz – rám fújt. Akár erotikusnak is nevezhetném a helyzetet, ha éppen nem lennék kikötözve (bár kinek, hogy), és nem szegezne a nyakamhoz egy tőrt.

- Bocs, a múltkor kihagytam ezt az aprócska részletet. Tudod miért? Mert még nem tudtam!

- A fia vagy, egy démon félvér. Te vagy a végleges győzelmének záloga. Pusztulnod kell! – A kést még jobban neki tolta a torkomnak, szinte alig kaptam levegőt.

- Ugyan mi haszna velem? Látod, még egy csaj is simán kicsinál! – recsegtem.

- Az erőd még szunnyad, de ha a felszínre tör… Mellesleg meg lesz azaz előnyöd, hogy te huzamosabb ideig tartózkodhatsz a földön. A démonok csak pár órára hagyhatják el a Poklot, míg te az idők végezetéig itt lehetsz. Téged akar földi helytartójául… Ne mondd, hogy nem vonz ez a hatalom!

- Megfontolandó. – Már döfte is volna a nyakamba. – De én nem akarom! Én csak az anyámat akarom megmenteni! Meg fogják ölni…

- Anyukádat… - eddigi ádáz tekintete ellágyult. – Ő kedves. Nem akarom, hogy meghaljon – motyogta, akár egy kislány.

- Ki vagy te? – kérdeztem elképedve. Ijesztő, mennyi mindent tud rólam.

- Már mondtam.

- Nem – ráztam a fejem. – Ki vagy te? – kérdeztem rá nyomatékosabban.

. Most már úgyis mindegy. Tiszta fafejű vagy, mint mindig! – dünnyögött mérgelődve. Letette a kést. – A macskád vagyok, te tökkelütött!

- Már hogy lennél a macskám? – vontam össze a szemöldököm.

- Alakváltoztató vagyok, te hülye, és profi bérgyilkos. Azért küldtek, hogy vigyázzak rád, és ha veszélyessé válnál, megöljelek. Eddig sikerült elintéznem, hogy ne találjanak meg téged, de mióta egyetemre kerültél, és ezáltal többet fordultál meg a városban, nehezebb lett a dolgom. Kiszivárgott az információ. Ezt az egészet elkerülhettük volna, ha tegnap nem vágod be a szunyát rögtön… - méltatlankodott.

- De akkor te most macska, vagy nő vagy? – Leragadtam ennél a dilemmánál. Valahogy nem állt bennem össze a kép. A hír úgy ért, mintha fejbe rúgtak volna, aztán meg lágyan megsimogatnák a pofikámat.

- Előbb ki akartalak nyírni. Valóban ez a legnagyobb problémád, gazdám?

- Gazdám? Ez tetszik… Hívhatsz így. – Kéjes vigyor terült el az arcomon.

- Ne már, ember! Ha azt mondom, hogy valójában csak egy rühes kis macska vagyok, leáll a fantáziád?

- Az vagy?

Nem méltatott válaszra. Széttörte a csuklóimra feszülő bilincseket, majd a bokámon lévőket is. Még a végén elszégyellem magam a gyengeségem miatt. Meg is tenném, ha a döbbent megilletődöttség nem bénítaná le az elmém.

- Gyáva férgek! Az otthonodban nem mertek támadni, mert tudták, hogy őrzöm. Megvárták, míg elmész otthonról… - dohogott, miközben körbe nézett a szobában, majd megragadta a karomat. – Siessünk! – már indult volna az ablak felé, mikor visszarántottam.

- Másodszor kérlek, öltözz fel! Elnéznélek még egy darabig, de az utcán sétálva perverznek hinnének… Mindkettőnket.

Mivel női ruhára nem akadtunk és igazából férfire sem, odaadtam neki a dzsekimet. Átkozhattam magamat, hogy nem a bokáig erőt vettem meg! Majd arra is figyelmeztetnem kellett, hogy én nem vagyok sérthetetlen, egyelőre, így ne rögtön a negyedikről ugorjunk ki, hanem használjuk inkább a liftet, vagy a lépcsőt.

Hajtott a tűz, hogy megmentsem édesanyámat, de momentán teljesen össze voltam zavarodva. Ez túl sok így egyszerre. Az anyám, az apám, a macskám, no meg a világhatalom. Le is dermedtem volna, ha a heves amazon nem hajt árkon-bokron át. A nők azt hangoztatják, hogy a sírás nem szégyen, sőt egyenesen bátor dolog. Ha lettem volna olyan bátor és lekuporodok egy sarokba bőgni, nem hiszem, hogy sokat segíthettem volna anyámon. Momentán az elfojtást tűnt a legjobb stratégiának, és az eszeveszett rohanás a halál torka felé pedig a legbátrabbnak.

Útközben betörtünk egy kereskedésbe, aminek a kirakatában kizárólagosan szúrófegyverek sorakoztak. Nagyot néztek, mikor a huligán és az ő csupasz cicája csak úgy beállított. Szinte ők dobták hozzánk a fegyvereket ajándékba. Végül azt sem bírtam megállni, hogy egy utcára kitett kirakati bábúról lerángassam a ruhát, hogy valami takarosabb szerkót aggathassak a lányra. Idegesített, ahogy úton- útfélen csorgónyálú járókelők vizslatták, miközben egy komoly mentő akcióra készülünk. Egyszerűen nem bírtam másra összpontosítani, míg ez a probléma meg nem oldódott, bár még így ruhában is feltűnést keltett, nem hogy anélkül! Mondjuk, nem minden nap rohangál az ember lánya két katanával a kezében.

- Csak egy valamit mondj meg! Miért látok szellemeket? – kérdeztem rá lihegve, futás közben. Fitt a csaj, nem mondom!

- Mivel te félvér lévén több dimenziósíkban is életképes vagy, az övékbe is belátsz. Ha elég erős leszel, át is léphetsz síkok között önerőből.

- És te? Te nem vagy képes erre? Mármint gyorsabban odaérnénk…

- Csak találjuk egy nyugodt zugot… Átalakulok.

- Macskává? – hüledeztem és asztmás röhögésben törtem ki. Ajaj, csak akkor szokott rám törni a nevetés, ha kiborultam…

- Sárkánnyá… - vágta rá durcásan, míg én végig néztem a kisvárosban poroszkáló embereken.

- Az pöppet feltűnő lenne, nem gondolod? Maradjuk a… tudom is én… lónál!

Helyeslően bólintott, majd megragadta a kezemet és azzal a lendülettel behúzott magával egy keskeny, kihalt utcára. Mást képen töröltem volna, ha így ráncigál…

Rászóltam, mielőtt átalakult volna, hogy a ruháitól szabaduljon meg. Szemérmetlenül levetkőzött előttem, és a kezembe nyomta a dögös vörös fűzőt és a fekete farmert. Peepshow. Mélyet szippantott, lehunyta a szemét, és a testéből szikrázó ezüstös fény tört elő. Körbeölelte bársonyos bőrét, majd olyannyira beragyogta, hogy megvakított a fénypászmája, és már csak a fekete kancát láthattam magam előtt. Ej, kemény lesz ez így nyereg nélkül! Nem tudom, miért aggódom inkább ezen, mint hogy még soha életemben nem lovagoltam… Türelmetlenül dobbantott, így aztán felugrottam a hátára. Majdnem lefordultam a túloldalon, de valahogy egyensúlyra leltem. Rég voltam magamra ilyen büszke.

Mint két elmeháborodott, keresztül vágtáztunk a főúton, a városhatártól egyenesen a szomszéd faluba, ahol laktam. Miközben a kanca ütemesen nyargalt, a sörényébe kapaszkodtam. Vagy hetvennel repesztettünk az út mentén. Míg a kocsisok azon töprengtek honnan szalasztottak, már nyomomat is vesztették.

Mire megpillantottam a tavat, a ló légvételei elnyomták az én zihálásomat is. Még Noémi, vagy Nox, vagy a fene tudja hogyishívják vágtatott, mikor már levetettem magam róla, és a házunkhoz rohantam. A bejáratnál megtorpantam. És mi van, ha olyat látok, ami… A kilincsre támaszkodtam, kifújtam magam. A kétségbeesés savanyú íze marta a torkomat. Kevés vagyok én öt démon ellen… Éreztem, ahogy a lány ujjai megérintik a vállamat. Bátorítás, biztatás vagy jelentsen bármit is, de szükségem volt rá az első lépéshez. Nem vallanám be, de jólesett. Rá sem néztem, csak a kezébe nyomtam a ruháit és az egyik kardot, majd gondolkozás nélkül benyitottam. A pénteki ebéd pompás illata terjengett a konyhában, a szokásos neszek szűrődtek át az előszobába. Szólt a rádió, anya dúdolt, a fazék rotyogott. Döbbenten léptem beljebb, jóleső nyugalom telepedett a lelkemre. Nem esett semmi baja.

- Előd, te vagy az? – kérdezte vidáman, majd kikukkantott a konyhából.

- Igen, anya, én. Szia… - megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Meghoztad a kenyeret, és amit még kértem? – homlokon vágtam magam. Teljesen kiesett a fejemből! Ott maradt. Naná, de ezek után nem is csoda!

A katanát a hátam mögé rejtettem, majd beténferegtem a konyhába.

Megállt bennem az ütő.

- Nem is mondtad, hogy ennyi barátod van az egyetemen! Kellemes fiatalemberek. – Lucifer nyamvadt csatlósai ott ültek a konyhaasztal körül. – Most érkeztek. Mondtam nekik, hogy várjanak meg téged – ecsetelte anyám jókedvűen.

- Hát már itt vagyok… - feleltem vontatottan. Anyám mit sem sejtve sürgött a konyhában, azok a szörnyetegek pedig hol engem, hol őt vizslatták beteges vigyorral az arcukon. Ezek tudták, hogy ki fogok szabadulni, és elsőként idejövök majd. Mi ez, valami átkozott próbatétel?

- És ki a kis barátnőd? – kérdezte érdeklődve édesanyám.

A hátam mögé pillantottam. Noémi állt ott, illedelmesen, felöltözötten. A kardját ugyanúgy dugdosta, mint én. Feszülten rám mosolygott, én pedig vissza.

- Ő Noémi, a…

- A barátnője. Csókolom. Elnézést, hogy bejelentés nélkül idetolakodtam… - Mosolygott. Ezen meglepődtem, de még inkább azon, amit mondott.

- Ugyan! Nem is tudtam, Előd, hogy te ilyen népszerű vagy! – Csapta össze a kezeit.

- Én sem… - húzódott kényszeredett mosolyra az arcom.

- Az egyetemen és az önkormányzaton végeztünk. Egy irat sem maradt, ami bizonyíthatná a létezését – címezte nekem a szőke démon a mondandóját. – Ha nem vagyunk tolakodóak, most pedig elvégeznénk az utolsó simítást – kelt fel Szigfrid udvariasan, de aljas aranyfényű tekintete ellentmondott viselkedésének és kifinomult mozdulatainak.

A következő pár másodperc órák hosszú sorának tűnt. Elrugaszkodtam és anyám felé vetettem magamat, míg a démon előkapott egy tőrt és felénk hajította. Sikerült a testemmel eltakarnom édesanyámat, de ha az alakváltoztató lány nem ugrik elém, nekem lőttek. A penge lepattant a kardjáról. Kitépte a kezemből a másik kardot is és maga előtt nyolcasokat formálva suhintott párat, majd támadásba lendül.

- Fussatok! – kiáltotta. Tétováztam. Itt merjem hagyni? Mivel bérgyilkos a lány, meg tudja védeni magát, gondolom én. Csak hátráltatnám suta próbálkozásaimmal.

Remélem, jól döntöttem.

Meglöktem anyámat, mert ledermedt, majd szó nélkül menekülni kezdtünk. Az ajtóhoz érve átöleltem a vállát és magam után vonszoltam keresztül a folyosón, ki az előszobába, majd az udvarra. A lány négy démont le tudott foglalni bent a lakásban, de a leggonoszabb utánunk lopakodott. Édesanyám értetlenül, lélekszakadva rohant utánam:

- Mégis mi folyik itt?

- Apám rám talált és nem egy földre szállt angyal! – magyaráztam idegesen, majd a feljárón parkoló autónkhoz léptem és nagy nehezen kitépem az ajtaját. – Szállj be!

- Beszélj érthetően, ha az anyáddal beszélsz! – makacsolta meg magát.

Szigfrid ekkor ért a verandára és a kezében egy ezüstösen ragyogó ötvösművészeti remeket tartott. Ó, a francba, a démon egy antik, de jó állapotban lévő pisztolyt szegezett anyám hátának. Öt méteres távolságban állt, nem kétlem, hogy jól céloz. Elkerekedett a szemem és megragadtam az édesanyám vállát.

- Megmondtam: semmi sem maradhat utánad.

A lövés eldördült.

Felszisszentem. Szürke pólómat bordó folt szennyezte és egyre nagyobb felületet követelt magának. Fogaimat összeszorítottam, nehogy felüvöltsek a fájdalomtól. A golyó a karomba furakodott, és belülről feszítette, marta a húsomat. Anyám megrogyott. A karjaimat kitártam és átöleltem. Beszűkült tudattal ereszkedtem a földre, és őt az ölembe fektettem. Reszkető kezemmel az arcához értem, megremegett az ajkam. Az a lövedék, ami most a karomat sorvasztja az ő testén keresztül érkezett. Beszáguldott a bordája között, kilyukasztotta a tüdejét, szétszaggatta a szívét és egy hatalmas tátongó sebhelyet hasított a mellkasa közepén, majd belém fúródott… Nyomban meghalt. Gyenge voltam és figyelmetlen, képtelen voltam megvédeni. Üveges tekintettel figyeltem elnehezedett testét, békés arcát, mozdulatlan szemhéját, majd a férfira emeltem a tekintetemet. Óvatosan lecsúsztattam a fűbe édesanyám porhüvelyét, majd a kettőnk vérével vörösre festett pólómban felemelkedtem a talajról. Elmémet ellepte a fékeveszett düh, állati üvöltés tört fel a torkomból és neki estem. Szempillantás alatt áthidaltam a köztünk álló métereket. Megragadtam a torkát és a lendületem egészen az előszoba faláig taszított minket.

- Ezért végzek veled! – hörögtem elvakultan.

- Ne tégy bolondságot… Én is épp úgy Lucifer fia vagyok, mint te. Testvérek vagyunk. – Szőke haja az arcába hullott, szeme ugyanolyan vágású és épp oly sárga, mint az enyém. Hitetlenkedve hunyorogtam, ujjaimat a gigájába mélyesztettem. Csak egy játékszer vagyok a kezükben…

- Nahát, ma csak úgy hullanak a rokonaim!– fenyegetőnek és lazának szántam a cinikus megjegyzést, de valahogy profánnak és gusztustalannak hatott. A maró és morbid humor most az először nem tompította az események állását. Már semmi sem enyhítheti a veszteséget…

Szigfrid miatt tomboltam dühömben, de még inkább magam miatt. Tanácstalan és feldúlt voltam. A férfit elhajítottam a jobb oldalt álló konyhába. A szemközti falnak vágódott, majd lecsúszott a padlóra.

A derekasan helytálló lány épp ebben a pillanatban esett össze. Több sebből vérzett, igaz, a démonok is, de az ő sebeik pillanatok alatt begyógyultak. Csöpp ereje sem maradt, mellkasa erőtlenül emelkedett és süllyed, percei sincsenek hátra. Főképp, ha ezek a sátánfajzatok rávetik magukat. A nedvességtől elhomályosodott a látásom. Őt már nem veszíthetem el! Őt ne! Józan ítélőképességemtől megfosztva ugrottam a keselyűk közé és az egyik kardot megragadva nyiszálni kezdtem vaktában. A belsőm felrobbanni készült, a lelkem hamuvá égett. Tajtékoztam, az izmaimat égő fájdalom járta át, körmeim karmokká nyúltak. A két legközelebb álló nálam fél fejjel magasabb démon koponyáját megragadtam és összecsaptam, míg a másik kettőt a földön heverő féltestvéremhez rúgtam. Markomat a homlokukra tapasztottam, és a padlóra vágtam őket, majd egetverő kín kíséretében egy fényes lángcsóva kapott életre a tenyerem közepéből, amely porrá égette a kezeim alatt heverő testeiket. Létezésükről csak hamvaik tanúskodtak. A másik kettő agyrázkódást szenvedő szörnyszülött is hasonló sorsra jutott. Megdelejezően gyors mozdulataimmal olykor már az agyam sem bírt lépést tartani. Vérszemet kapva nyúltam volna mohón Szigfrid után is, de csak hűlt helyét találtam. Megtorpantam. Elkapott a szédülés a hirtelen bekövetkezett mozdulatlanságtól. Szuszogtam, testem elképzelhetetlen fordulatszámon pörgött, majd szétcsapott a tetterő. Ilyen lehet a démonlét? A szoba hőmérséklete lehűlt, az illatok kiélesedtek. Fémes vér és tömjénes pézsmaszag telítette meg az orrnyílásaimat. Oldalra pillantottam, a lábaim mellett hevert a gyönyörű alakváltoztató. Szívdobbanása erőtlen, lélegzete gyenge. Egy könny csurgott végig az arcomon és épp lehajoltam volna hozzá, mikor megéreztem a borzalmas mennyiségű energiát a szomszéd szobából. Villámlásszerű nyúlványok cikáztak, elektromágneses feszültségtől sistergett a levegő. Beléptem a nappaliba. Az a szemét bátyám ott állt háttal nekem, előtte pedig egy sötét örvényszerű átjáró hasította ketté a leget.

- Szigfrid, veled még nem végeztem! – ordítottam utána.

Megfordult. Elvigyorodott. Elkeserített a látvány. A tükörben minden reggel ugyanez a vigyor fogadott. Épp ugyanolyan az arcom, mint ennek a szörnyetegnek. Nem csoda, hogy elkerültek az emberek!

- Öcsi, én sem veled. Hamarosan találkozunk. – Kacagott, majd tett egy lépést hátra. Fél testét már beszippantotta a kavargó fekete lyuk. – Visszajövünk érted. A viszontlátásra, Dévald. – Velőtrázó kacaja még órákon keresztül visszhangzott a fejemben, miután az átjáró elnyelte.

Elcsigázottan, megtépázott lélekkel dülöngéltem az ajtófélfába kapaszkodva. Hát így végződik? Mindenkit elveszítek, és végül menthetetlenül elragad a sötét oldal… A dühöm csalódottságba és bánatba csapott át. Nedves szemeimmel a pernyétől ködös konyhába pillantottam, a lábam kicsúszott alólam. Démoni erőm elszállt, ismét csak egy hétköznapi megkeseredett és lökött csávó voltam a több millióból. Nem hallottam már a lélegzetvételeket, a szívdobbanásokat… Utat vágtam magamnak a füstben és négykézláb a mozdulatlan lány testéhez kúsztam. Tíz évig meg sem szólalt, tíz évig csak azt hittem róla, hogy egy folyamatosan éhenkórász nyafogó masina és még így is ő volt a legjobb barátom. Most pedig, hogy meg tudtam kicsoda is valójában, elveszítem? Elnehezült fejemet a hasára hajtottam és órákon keresztül csak hevertem és sirattam a múltamat. Édesanyámat és Noxot.

Vállamon egy hatalmas útitáska himbálódzott, ahogy beléptem a pályaudvar aulája alá. Megálltam a kilences vágány előtt, az órára pillantottam. Pár perc és indul a vonatom. Körbenéztem, majd fanyar grimaszba csúszott az arcom. Ha így áll a dolog, akkor én felszállok. Itt hagyom eddigi szánalmas emberi életemet. Először, mert nem is vagyok ember, másodszor, mert azok a szemetek minden a létezésemre utaló nyomot eltűntettek. Ördögh Előd nem létezik.

Felvánszorogtam a lépcsőfokokon, majd bevackoltam magam az első üres fülkébe. A baljós kisugárzásom okán úgy sem mer senki befurakodni mellém, nyugalmas útnak nézek elébe. Patáimat feldobtam a túloldali ülésekre és elkámpicsorodva bámultam ki az ablakon.

Ekkor a fülke ajtaja elhúzódott. Én is tévedhetek. Unottan odafordultam és elégedetten szemrevételeztem, hogy végre tisztességesen felöltözött.

- Késtél – mordultam rá.

- Elnézést, de éhes voltam – húzta ki magát önérzetesen.

- A gyomrod feneketlen. Egyáltalán van olyan, hogy te ne lennél éhes?

- Az átalakuláshoz szükségem van az energiára – telepedett le mellém. Karjain még halványan látszódtak a vágásnyomok. Holnapra azoknak is nyoma vész. Kemény fából faragták.

- Ha már itt tartunk! Ha macska maradsz, nem kellett volna neked is jegyet vennem.

- Te nyafogsz mindig, hogy nincs kivel beszélgetned! – vágott vissza. Tekintetemet végig futattam a testén. Kénytelen vagyok elnézni neki, hogy mindig igaza van.

- Ugye ember a valódi alakod? – váltottam témát.

- Talán, talán nem – vonta meg a vállát és az enyémre hajtotta a fejét.

- Hogyan szólítsalak ezentúl? Nox? Noémi? Mi az igazi neved?

- Az alakváltoztatók nem kapnak nevet – felelt közönyösen. – A Nox megfelel. Már megszoktam.

- Nox, drága kismacskám, te tíz éven keresztül végig nézted, ahogy előtted vetkőzök és öltözök, néha még a zuhanyba is követtél… Ezt mivel magyarázod? – vontam fel a szemöldököm. Végre sikerült zavarba hoznom és ellökte magát tőlem.

- Én alakváltoztató vagyok. Az alakváltoztatók átveszik az adott élőlény viselkedésmintázatát. A macskák kíváncsi lények! De mit izélgetsz itt! Te is láttál már engem úgy!

- De te megtehetted volna, hogy kimész a helyiségből, de nem… sőt, inkább követtél! - Incselkedtem. – Mellesleg ki mondja neked mindig, hogy hordj ruhát? – kettő-null! Istenkirály vagyok!

- Veled valami nem stimmel. – Ingatta csinos kis fejét. – Az összes pasi azért könyörög a csajoknak, hogy vetkőzzenek le, te meg azért rimánkodsz, hogy öltözzek fel… - Forgatta a szemét és átült velem szembe, végül lelökte a lábaimat. Nagyot csattant a bakancsom.

Tévedtem. Hosszú és fárasztó utam lesz. Ez a csaj sajnos már ismeri az észjárásom, nehéz legyőzni szópárbajban. Beteges élvezet, de pont ezt szeretem benne.

A vonat elindult. Zötykölődve neki vágtunk a világnak.

Mi nem vagyunk emberek, így nem is élhetünk úgy. A mai nappal kezdetét vette otthontalan, vándorló életem alakváltoztató társam oldalán. Anyám sírjánál állva megesküdtem, hogy nem hunyászkodok meg az alvilág urának, bármi történjék is. Nem a világbékéért, sem az emberek üdvösségéért harcolok, ahhoz túl önző vagyok. Itt a saját szabadságom a tét.

Dévald vagyok, Lucifer fia és egyben démonvadász. A történetem pedig még csak most kezdődik igazán…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés