Az utolsó kölcsön

Koromsötét lepte a szűk utcákat, csak a közeli főútról pislákolt be pár elhaló fénycsóva. Szapora léptek zaja dobolt a betonon. A fiatal férfi szaggatottan vette a levegőt, szíve eszméletlen fordulatszámon dolgozott, verejték permetezte arcát. Percek óta csak rohant. Nem érzett fáradtságot, csak azt a vadul jajveszékelő hangot a fejében: Menekülj! Menekülj! A hidegleléstől remegő kezei mereven szorították a mögötte futó lány ujjait.

Meg kell mentenie őt is és magát is…

Nem vagyok jó ember. Ezzel mióta világ a világ tisztában vagyok. Az anyám csibésznek, a tanáraim bajkeverőnek, a rendőrök bűnözőnek tartanak. Oké, dumám és megjelenésem mindig is volt, de ami a legfontosabb egy ember életében, az nem adatott meg: pénz és szeretet. Valahogy sosem lubickoltam egyikben sem. Ez akár még rendben is lehetne, mivel még csak huszonkettő vagyok, igazából várhattam volna még. Megtehettem volna, de nem tettem. Nem erényem a türelem. Furcsa srác vagyok, talán kicsit őrült. De ki nem az, aki az utcán nő fel? Anyám hétéves koromban bedugott egy árvaházba, az apámat sosem ismertem, barátaim sosem akadtak, ellenben sok ismerősöm és haverom van, de sajnos nem a legjobb fajtából. Zűrösek és megbízhatatlanok. Eddig ez klappol is, hiszen én is ilyen vagyok, csak hát ők nem ismerik a viccet, na meg a megbocsátás fogalmát. Azt hiszem, kihúztam a gyufát… ismét.

Lopok, csalok, hazudok, mint minden tisztességes alvilági fazon. Gyilkolásra még nem adtam a fejemet, de ha így haladok, hamarosan ez is bekövetkezik. A túlélési esélyeim hamarosan egyenlők lesznek a nullával. És hé, fiatal vagyok még, nem akarok most elpatkolni. Még úgy harminc-negyven év nekem is kijárna. Na meg… most először nem csak az én életem forog kockán. A francba! Hozom a formám! A lány… igen a lány, aki itt lohol mögöttem… Őt is bajba kevertem. Mara is veszélyben van, csak azért, mert ismer engem.

Egy nap, mikor világvége hangulatban úgy döntöttem, hogy belövöm magam, és megszabadulok minden földi terhemtől, ő talált rám. El nem tudom képzelni, mi vette rá, hogy megmentse a szánalmas életemet. Egy lerobbant albérletben tengettem akkortájt mindennapjaimat, és végeztem a kis ügyleteimet, ő pedig csak egy diákmunkát végző egyetemista lány volt a sarki bárból. Az egyik este, miután a sárga földig leittam magam aktuális sorstársaimmal, én csökött otthagytam a tárcám. Azzal a bizonyos sivatagi jelenettel szemléltethetném leginkább a tartalmát: egy lágy fuvallat átfúj egy ördögszekeret a kihalt országúton. Egy szóval, üresen kongott. Így eshetett meg, hogy el is feledkeztem róla. Ám  az íratok, azok benne maradtak. Ugye bár, aki alkoholt fogyaszt, eleinte vígan dalolászik, miegyéb, de aztán, ha magára marad mély letargiában köt ki. Mint a nagy könyvben, én is ekképp jártam. Már akkor sem volt túl erős a fény az alagút végén. Valljuk be, egy olyan srácnak, mint én, nem sok jövőt adhatunk. Ez az egyetlen depressziós gondolat elégnek is bizonyult. Egy bivalynak is elég lett volna az adag, amit beadtam magamnak, majd kényelmesen elhelyezkedtem a matracon. Mire ő rám talált, már eléggé kétesre állt a csatám Kaszás Úrral. Borzalmasan festhettem, a szívem vacakolt és a nyálam is csorgott. Ő csak a pénztárcámat akarta visszaadni, erre benyit egy haldoklóra. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy pont egy orvostanhallgató talált rám, és mellesleg még csinos is. Visszahozott az életbe, minden értelemben. El nem tudom képzelni, mit lát bennem, de baromi jó érzés végre valakire számítani, végre érezni, hogy viszont szeretnek, hogy talán nekem is lehet jövőm. Az elmúlt félév volt életem csúcspontja. Vagyis igazából, azóta élek.

Most pedig itt vonszolom magam után, és mentem az irhánkat, amire semmi szükség se lenne, ha nem épp egy elmebeteg maffiózótól kérek kölcsönt, és nem futok ki a határidőből. Talán várhattam volna még, most igazán megtehettem volna, de ismét nem tettem. Egyszerűen képtelen voltam rá.

Ekkor egy jégcsap nyilallt a mellkasomba. Éreztem, ahogy Mara ujjai lassan eleresztik az enyémet. Nem bírta az iramot, pedig hitelezőm gorillái már a közvetlen közelünkben nyargaltak. Ijedten kaptam utána, de elvágódott a padkában. Kifáradt és gyenge volt, nem szokott hozzá az ilyesmihez. Én így nevelkedtem, szikár és fitt csirkefogó vagyok, de ő… Ő olyan nemes és törékeny.

A két lihegő kétajtós szekrény befordult a sarkon. Rögtön kiszúrtak miket. Felénk csörtettek, mindkettőjük kezében fénylett valami vészjóslóan pisztolyra emlékeztető tárgy. Ez így nem lesz jó... A fenébe, nagyon nem! Egy szemvillanás alatt kellett döntenem. Válaszút előtt álltam: Ő vagy én? Meneküljek és hagyjam sorsára, vagy tűrjem, ahogy belém eresztik az egész tárat? Nehéz ügy. Kattogott az agyam, majd vettem egy mély levegőt, és neki duráltam magam. Nem vacillálhattam! Egy utolsó adrenalin-lökettel elrugaszkodtam a járdáról... Egész életemben egy sunyi, gyáva kis féreg voltam. Lázár, az alamuszi. Senkinek se számítottam, és senki sem számított. Csak a saját életem. Marával mindez megváltozott. Nem tehettem másként! Hogyan is tehettem volna, hiszen ha ő nincs, én sem lennék! Megragadtam a kezét, és felrántottam a földről. 

-         Fuss! – parancsoltam rá, de ő megfogta a kezemet.

-         Csak veled együtt! – rántott el, de akkor már késő volt.

Utolértek, lőtávolba kerültünk. Egy golyó suhant felénk. Szerencsénkre, eltévesztették a célt. A fejünk felett húzódó csövek szikrázva fogadták a töltényt. A szemem elkerekedett, izmaim megmakacsolták magukat. Ezek aztán nem lacafacáznak! Marára pillantottam. Az Isten szerelmére, miért nem rohan? Miért nem menti a saját életét? Hát nem látja, hogy nekem már úgy is lőttek? Szóvicc… És milyen béna…

Míg civódtunk, egy újabb lövés dörrent. Azok az aljas vérebek nem rám céloztak! Arrébb löktem a lányt. Pár lépést hátratántorodott... Megúszta. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy semmi baja sem esett.

-         Menekülj! – kiáltottam neki.

-         De Lázár! – kontrázott riadtan.

Ellenkezni akartam. Ó, de még mennyire! Mégsem jött össze. Vér zárta el a hang útját, köhögnöm kellett. Vörös nedv tört elő torkomból. Ekkor éreztem meg a hasító fájdalmat a mellkasomban. Nahát, hirtelen milyen hűvös lett! Megborzongtam, és a sebemhez nyúltam. Csak egy apró lyuk, szinte észrevehetetlen. Pár meleg vércsepp serkent ki belőle, amely karmazsinszínűvé festette ócska fehér pamut pólómat. Még sosem lőttek meg. Csak a kíváncsiság kedvéért úgy levettem volna magamról a fekete bőrdzsekit, hogy lássam, mekkora lyukat hagyott rajta a lövedék kimenete. Jó lenne, de már nem tehettem. Térdre rogytam. Üldözőink léptei elcsitultak. Amiért jöttek, elintézték. A meló mára ezzel véget is ért számukra. Elballagtak. Mást is hallottam. Az már kevésbé volt ennyire megnyugtató. Mara felsikított, és mellém roskadt. Utolsó erőmmel rámosolyogtam pimaszul, amitől mindig a falra mászik, majd kiterültem a kemény aszfalton.

-    Itt a törlesztés ideje... Mondtam, hogy egyszer meghálálom az életmentést – hörögtem ironikusan, mire ő zokogva rázta a fejét. – Most tessék, kiegyenlítettem a számlát.

 Már nem értettem, mit rebeg. Pedig mit meg nem adtam volna, hogy utoljára halljam még tisztán csengő szopránját!

Elszúrtam. Ismét elszúrtam.

A csillagos égre révedtem. Megdöbbenve vettem észre, hogy egy ismerős pofa röhög a képembe. Káröröm. Egyből nem olyan poénos, ha te vagy a tárgya. Elfintorodtam volna, ha lett volna hozzá elég erőm. Valójában meg sem szólaltam, csak a gondolataim hangján: Nahát, Kaszás, régi haver… Szóval ismét találkozunk, és ezúttal… én veszítek. Valami hideg és kegyetlen tusára számítottam, de közel sem volt annyira kínzó, mint hittem. Talán most az egyszer jól döntöttem, még sem veszítettem, és nem is szúrtam el… Nem bizony, hisz, aki a legfontosabb, az életben maradt. Elégedetten elmosolyodtam. A neszek, a színek, a szagok, az érintések lassan eltompultak, és csendes sötétségnek adták át a helyüket. A szívem dobbant egy utolsót. Száraz torkom levegőért kiáltott, de egy végső elkeseredett légvétel után többet már nem erőlködtem. Testem elernyedt és dzsekim zsebéből kigurult egy ezüstösen csillogó tárgy.

Az ékszer, amire a kölcsönt költöttem.

Egy jegygyűrű. Amit már nem adhattam át. Nem, mert már nincs újabb esélyem. A függöny legördült előttem örökre, mert abban a pillanatban meghaltam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés