Függőség

Karácsonyi énekek zengték be a szenteste pelyhező álompalástját. Békés és kellemes szelleme csöndre kárhoztatott minden halandót, egyet kivéve. Lázár őrjöngő ordítása keresztül szelte a boldogság mára szőtt fátylát. Kirohantam a szobából. A férfi neki lendült, a kulcsot épp az utolsó pillanatban sikerült elfordítanom a zárban. Mélyet dörrent az ajtó, mikor széles válla a fának vetemedett. Összerezzentem, majd lecsúsztam a földre guggolásba érkezve. A kezemben szűnni nem akaró tremor munkálkodott, légszomj telepedett a tüdőmre, és vadul kapkodtam a levegőt. Igyekeztem mérsékelni a félelmemet, de nem ment olyan gyorsan, mint szerettem volna. Mély levegőket vettem, majd hosszan kifújtam. Nyugalom! Felül tudok kerekedni a helyzeten.

Lázár újra neki vágta magát az ajtónak, és akkor riadalmam még magasabb fokra hágott: felsikoltottam, ujjaim görcsösen rászorultak a kulcsra. Te jó ég! Tévedtem, az irányítás már rég kicsúszott a kezeim közül! Keserű könnyek marták a torkomat, és a szívem őrült dobszólóját táncolta bordáim között. Felelőtlen voltam, nem figyeltem rá eléggé! Mikor változott meg ennyire? Megrémített mivé lett, mert ez nem ő, csak egy szörnyeteg. Artikulálatlan kiáltása kánonban harsant fel ijedt sikolyaimmal, valahányszor nekifeszült az ajtónak. Ez addig tartott, míg ki nem fáradt a meddő ostromban, és le nem rogyott a földre. Szabadulni akart, de én az útjában álltam.

– Mara, engedj ki! – dohogta rekedten.

– Nem! – feleltem a határozottság maszkját magamra öltve.

– A rohadt életbe, Mara! – Újabb döngés, öklével az ajtóba vágott. – Engedj… - A mondat befejezetlenül maradt, mert rátört az öklendezés.

Összeszorítottam a szemhéjam, tenyeremet rátapasztottam a számra. Nem akartam, hogy hallja a zokogásom. Hogy tudja, miatta és érte sírok. Nem tudhatja, hogy mennyire féltem, és mennyire nehezemre esik őt bezárni a démonaival, mert megtalálja a rést a pajzsomon, és utat vág magának. Újra a nevemet kiáltotta, de most már vadállatias morgásként szakadt fel a torkából. Törne-zúzna, ha felfokozott idegrendszere és az elvonási tünetek le nem gyengítenék. Hallottam, ahogy megpróbál lábra állni, de összecsuklik. Megszédült, és most valószínűleg a hányásában fetreng. Istenem! Újabb könny buggyant ki összeszorított szemhéjam közül. Elég erős vagyok én ehhez? Nem mehetek be segíteni neki, nem emelhetem ki a szenvedéseiből… Először neki kell akarnia.

– Mara – szuszogta, hangja úgy elvékonyodott, mint egy újszülött kismacskának. – Segíts! – Gyámoltalan és rimánkodó.

– Nem tehetem. Lázár, te beteg vagy!

– Ez nevetséges… – Köhögött. – Kérlek, csak most az egyszer! Ígérem, nem lesz több alkalom! Szükségem van rá!

Csöndbe temetkeztem. Mikor felfogta, hogy behízelgéssel sem érhet el semmit, ismét felordított. Tehetetlen és felmorzsoló düh emésztette a lelkét. A sarokból figyeltem, ahogy újra és újra megreng az ajtó. Bármire képes lenne, hogy megszerezze a napi adagját. Tudtam, hogy használ szereket, már akkor tudtam, mikor megismertem, hiszen én mentettem meg az életét egy túladagolás után. Később – én bolond – hagytam, hogy lerója a háláját, és kisfiús énje előhívja belőlem a gyámolító anyát, a sármja elbűvölt, és a dumájával hálót szőjön körém, hogy a végén már ne is tudjak élni nélküle. Beleszerettem, és nincs annál szörnyűbb, mikor attól kell félnünk, akit szeretünk. Így hát most mindketten saját függőségünk börtönében vesztegelünk. Ez a függőség: a legjobb és a legrosszabb is, ami történhet velünk az életünk során.

Vajon erősebb a köztünk feszülő érzelem, mint ami a heroin és közte alakult ki? Felül emelkedhet-e a szeretet egy ekkorra akadályon? Túl élheti-e egyáltalán? Nem tudom, ennek ellenére remélem, hogy a szeretet gyógyírt nyújthat. Én ezért imádkozom most a szeretet ünnepén.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés