A vendég

Éjjel féltizenkettő felé járt az idő, mikor felharsant a sikoly.

A kislány szemhéja felpattant. Felült az ágyban. Körbejáratta a tekintetét és hallgatózott a sistergő csendben. A kisvillany fénye a sötétből félhomályt varázsolt a gyerekszobába, így eddig a szellemek és a sötétség szörnyetegei nem zargathatták békés álmát. A sikoly viszont mindent megváltoztatott, az óév utolsó élménye semmi jót nem ígért. A gyermek nyelt egy nagyot, kicsi szíve csak úgy dübörgött, miközben szaporán kapkodta a levegőt. Megijesztette a hang, ám folytatás nem következett, így reménykedve visszafeküdt. Biztos csak álmodta a hangot, vagy valaki túl korán kezdett neki az újév köszöntésének. Rengeteg logikus érv bizonygatta, hogy ez csupán irreális félelem, mégis remegett, akár egy nyárfalevél. A lánykát már tízkor ágyba küldték, mert majd’ leragadt a szeme, de a szülei még virrasztottak, szolid szilveszterezést terveztek ez éjszakára. Nem akarta megzavarni a felnőtteket, ezért bebugyolálta magát a takaróba és lehunyta a szemét.

- Szentséges ég! Mi történt? Ki maga… Te? – dörrent fel egy férfi hangja. – Mégis hogy… Ne! Ezt ne! – kiáltotta elfúlt hangon, majd egy test tompa puffanása hallatszódott és ismét csönd ereszkedett a családi házra.

A nevelőapja hangját vélte felismerni a felszűrődő hangfoszlányokból. Őt apának hívta. Ha az igazi édesapja itt lenne – akit pedig papának szólított –, biztos szólna neki, hogy ne kiabáljon így. Éjszaka nem szabad, mert felébrednek a szomszédok. A mai éjjel talán kivétel, de attól még dühösek lehetnek miatta. Papa tudja ezt, mert mikor meglátogatja, sosem hangoskodik. Még anyuék sem hallották meg sosem az érkezését.

A kislány megmarkolta a paplant és rémülten kikukucskált alóla. Nem morajlottak a földszintről már sem léptek, sem lélegzetvételek. Semmi, csak a mindent elnyelő némaság.

Feltornászta magát ülő helyzetbe, majd lerúgta magáról a takarót. A vén parketta nyekergett a talpa alatt, ahogy kisétált a folyosóra. Rettegő lelke megnyugtatásra vágyott; pár kedves szóra, ami elfeledteti vele a felriadásának minden hátborzongató részletét. Az anyukáját akarta.

Apró, csetlő-botló léptekkel szedte a lépcsőfokokat, ám félúton megtorpant. Az egyetlen fényforrás a gyermekszoba résnyire tárt ajtaja mögül pislákolt, a ház többi látható részét sötétség borította. A fojtogató csendben a gyermek nem mert tovább haladni.

- Anyu! Anyu! – szólongatta félhangosan az édesanyját, majd csak várt. Senki nem válaszolt. – Anyu? – rebegte utoljára, reménykedőn. Semmi.

Hát akkor most kifogja megvigasztalni?

Elszontyolodott, de a kíváncsisága tovább hajtotta. Az anyja biztos elaludt, de majd ő felébreszti. A fülébe suttog, mert attól mindig felébred, és utána minden bizonnyal el fogja mesélni, hogy miért viselkedtek ilyen furcsán. Ez a hit erőt adott neki.

A magas korlátba kapaszkodva lejjebb bukdácsolt, míg meg nem érkezett az előszobába. A koromsötét tarka fénypászmákkal gazdagodott. A karácsonyfa égői vígan világítottak, a kék és piros égők felváltva izzottak a sötét szobában. A fenyő illata megcsapta a gyermek orrát… és ezen kívül még valami. Egy ismerős szag, amit cirka három évével is azonosítani tudott. Ugyanilyet érzett, mikor egyszer átrohant a zebrán és elbotlott a padkában. A térdét felsértette a beton, amitől valami vörös buggyant ki a sebből. Ez a fémes aroma a vér szaga volt. Sírt, mikor utoljára ezt megérezte. Rossz volt, nagyon rossz. Nem akart megint sírni, nem akart megint fájdalmat érezni. Csak az anyukáját akarta.

- Anyu! – kiáltotta kétségbeesve, majd a hálószoba felé indult.

Az ajtó könnyedén adta meg magát a csöpp teremtésnek, és nyikorogva kitárult. A látvány, ami fogadta, felfoghatatlan volt számára.

- Anyu, hívtalak. Miért nem jöttél? – topogott a franciaágy mellé, és megfogta édesanyja ernyedt kézfejét. – Anyu, vérzel – suttogta. – Fáj?

Édesanyja szemei rámeredtek, a kislány érdeklődve pillantott vissza rá. Felelet mégsem érkezett. A szempár fénytelen és üres maradt, a test pedig mozdulatlan.

- Anyu, alszol? Miért alszol nyitott szemmel? – Mikor felfogta, hogy hiába minden igyekezet, a mellette heverő férfihoz sétált. – Apa? Apa, miért nem válaszoltok? – kérdezte, de a férfi épp úgy csendbe temetkezett, mint a nő.

Mellettük a földön két fémes csillogású tárgy hevert. Az édesanyja mindig azt mondta, hogy nem játékszerek, hogy ez fontos a munkájához, és gyerekek hozzá sem nyúlhatnak. Túl veszélyesek, mert sebeket okoznak. Az anyja mindig is túlzottan óvta őt mindentől és mindenkitől, mintha a lelke mélyén örök rettegésben élt volna…

És tessék: a kardok most véresek és mindketten hallottak voltak immár.

- Miért nem válaszol nekem senki? – pityeredett el. – Nem szerettek? - hüppögte, tehetetlenségében vörösre dörzsölte nagy, ártatlan ragyogású szemét.

A semmiből váratlanul egy árnyék vetült elé a padlóra. Az ablaknál egy férfi állt. A kislány ijedtében hátrálni kezdett, de ügyetlenül a fenekére huppant. Az üveg halkan döngött, amikor az alak megkopogtatta, majd beintegetett a kicsinek. Rengeteg érzés és kérdés vegyült a kislány zsenge lelkében. Nem tudta, mi történik körülötte, és mihez kéne kezdenie.

Hirtelen felküzdötte magát a földről és úgy, ahogy volt, hálóingben és mezítláb kirohant az udvarra. A talaj jéggé fagyott, így nem jutott sokáig. Az anyukája sosem engedte, hogy a jégre lépjen. Azt mondta, ha rálép, elesik és eltörik a lába. Ez ma már a sokadik olyan dolog volt, amit nem szeretett volna megélni. Így csak álldogált, miközben könnyáztatta szeme az égboltra meredt. A hó nagy pelyhekben hullt a koromfekete éjszakában, de még nem temette maga alá a tegnap délután épített hóembert. Bogyókból kirakott szája vidáman vigyorgott és gesztenye szeme kárörvendve tekintett le a lánykára. A kislány hátán végigfutott a hideg, didergett és zihált. Lélegzete parányi pamacsokban hagyta el az ajkát. Fehér ruhácskája és sápadt bőre beleolvasztotta őt a hólepte tájba, de hollófekete haja büszkén hirdette hollétét. Egy angyal a hóesésben.

Léptek nesze hangzott a ház takarása mögül. A hó ropogott az érkező bakancsa alatt és fortyogó tócsává vált hűlt helyén.

A férfi kilépett a fal mögül és a reszkető gyermekre nézett.

Az éveken át tartó nyomozás és üldözés végre behozta a beleölt energiát. Miután rájuk akadt, hónapokig sertepertélt körülöttük észrevétlenül, megismerte a szokásaikat és a gyengéiket. Lépés előnyt szerzett, és ki is használta. Mindent a legapróbb részletekig kitervelt. A démonvadászok többé már nem menekülhettek előle, ma éjjel esélyük sem volt. Ez a minimum, hiszen az a nő kihasználta és megrabolta. Csak jogos revánsot vett, bár az igazsághoz az hozzátartozik, hogy bármiféle különösebb ok nélkül is ugyanígy élvezte volna a mészárlás és a riadt sikítások kakafóniáját. Ez a múltbéli incidens meg a több éves várakozás csupán megfűszerezte a gyilkolás eksztázisát. Olyan rég vágyott már rá! A kétszínű nőszemélynek és az idióta élettársának bármi áron, de pusztulnia kellett!

Csupán ez az apró gyermek maradt az egész családból.

Vérszomjas énje vívódott; hol maradni, hol távozni szeretett volna. Most mitévő legyen? Hogyan is kezdjen bele? Megrázta magát. Ugyan már! Felesleges ez a hattyúhalála! Döntött.  

Hollófekete hajába belekapott a szél. Szeme vörösen felizzott, kivilágított sápadt arcszínéből. Gonosz és elégedett mosoly ült ki markáns arcára.

A kislány felé lépett, majd leguggolt. Az óra épp ekkor ütött éjfélt. Az óév búcsút mondott és átadta a helyét az újesztendőnek, miként majd ez a régi, hazug lét is semmisé válik, hogy kezdetét vehesse az új és igaz élet. Egy élet a másik, a megfelelő oldalon.

- Eljöttem érted – vigyorgott a férfi, éles fogait vörösre festette a vér. – Vár az otthonod, hercegnőm! – Tárta szét karját.

A kislány megborzongott, majd zokogásban tört ki…

- Papa! – és a démon oltalmazó ölelésébe rohant.

A megkönnyebbülés könnyei gördültek végig a gyermek alabástrom arcán. Nem hiába… a vér nem válik vízzé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés