A Vadon Úrnője

Ez nem az én világom. Tisztán érzem, úgy, ahogy a napsugár érintését a bőrömön, a tiszta levegő hűvösen parázsló ízét, a bíborban táncoló hajnal szelíd ígéretét.
Bár, látszatra semmi nem változott, mégis minden más lett. Éjjel még a saját világomban feküdtem le, hogy aztán reggel egy megtévesztésig hasonló, mégis más dimenzióban ébredjek fel. Idegen vagyok, miközben mindenki más ismer. Ez az igazi abszurditás.
Lassú, már-már óvatos léptekkel haladtam az utcán. A felkelő Nap fénye arany kévékbe kötve ragyogott át a meztelen fák ági között, láthatóvá téve a fehéren gomolygó leheletfelhőket.

Elég korán keltem fel ahhoz, hogy csak néhány megszállott kocogó kerüljön el, egypár, dolgára igyekvő autóssal együtt. A nyomukban száguldó szél meglebegtette a hajamat, tréfásan megcsipkedte arcomat, kipirosítva azt. 
Gondolataimba merülve ballagtam a betonon, sorban elhaladva az ismerős bérházak mellett. Szinte mindegyik szomszédságában ott feküdt egy-egy aprócska bolt: CBA, csemegebolt, zöldség-gyümölcsös, ruhabolt.
A bejáratokon ott lógott a zárva tábla, de némi mozgást lehetett érzékelni, ha alaposan odafigyelt az ember.
Alig fél óra és ez a sápadt, ijedt csend elbujdosik, magával visz a kósza gondolataimat, hogy majd este dobja elém, komor diadalmasan, hogy nem tudtam megfejteni a titkokat.
Üres palack sodródott el a lábam mellett, mint holmi modernizált ördögszekér. A szájharmonika keserédes dallamát egy magára hagyott jármű fülsértő riasztója szolgáltatta.
Vonatfütty hasított át az éteren, megrezegtetve majd daraboka törve a bűbáj rózsaillat vastagságú, álmokat láttató tükrét.
A város felébredt.
Még fel sem fogtam igazán és máris sürgő-forgó tömeg kellős közepén találtam magam. Mindenki rohant erre vagy arra. Az egyiküket kis híján elütötte a járműfolyam egyik taréja, egy afféle gazdag-gyerek- játékszere-autó.
Miközben a szerencsésen elmaradt balesetet szemléltem, egy dühöngő bika módjára közlekedő öregember kis híján lelökött a járdáról.
- Nem tudsz vigyázni? –förmedt rám vérbe forgó szemekkel, majd elnyelte a tömeg. Még hallottam, ahogy az orrá alá dörmög valamit, holmi beszívott, udvariatlan fiatalokról. A bocsánatkérésemet persze meg sem hallotta.
Sarkon fordultam és hazafelé vette, az irányt. Leszegett fejjel, halk, könnyű léptekkel haladtam, mintha prédája lennék egy olyan vadnak, amely bármelyik pillanatban, bárhonnan könnyűszerrel becserkészhet, majd rám ugorva egyetlen csapással apró darabokra törheti a koponyámat.
Hirtelen erdőben találtam magam. A körülöttem lévő emberekből fák lettek, a beton eltűnt és zöld fű vette át a helyét. Én sem voltam már ember.
Karmaim a fölbe vájtak, éreztem a benne vájó életek lüktetését, az őzek patáinak dobbanását, sün motoszkálását, róka futását, szarvas szökellését, medve lassú döcögését.
Fejemet felszegve az orromba hatolt az erdő ezer illata, éreztem a rothadó levelek nehéz illatát, az örök félelemben élő prédák izzadságát, a vadvirágok gyorsan illanó illatát.
Hallottam az üvöltéseket, röffenéseket, a folyó kéklő csobbanását, madarak röptét, rikkantását. Hallottam, éreztem mindent, ami történt az erdőben. Én az erdő voltam, s az erdő én. Csodálatos, elképesztő érzés szállt meg, amit ki akartam mutatni. Vonyítottam hát, örömömben és diadalomban, és hallottam, ahogy fajtársaim válaszolnak.
Aztán megéreztem Azt. Gonosz, sötét kipárolgása a bűzlött barlangjának, amelyben testet ölt a pusztítás. Morogtam, de nem volt kire. Ellenfél nem mutatkozott csak az szörnyű, nehéz szag, amely lassan belepett mindent. Torkomra csavarodott, szememre hályogot húzott, elvette erőmet. Gyengének éreztem magam, miközben tudtam, hogy meg kell állítanom.
Lihegve ébredtem újra a Valóságba. Homlokomon izzadság gyöngyözött, tüdőm szapora ütemben kapkodta az éltető oxigént. Agyam kerekei rozsdásan csikorogtak a helyükön, valahogy semmi nem akart kipattanni belőle.
Csak álltam járda közepén, mint Bálám szamara és semmit nem értettem. Mi volt ez a látomás? Mi az a rossz, ami közeleg? Mi volt ez az egész?
De még mielőtt úrrá lehetett volna rajtam a hisztéria, erőszakkal kényszerítem magam, hogy elinduljak. A mozgás jót tett, sikerült értelmes gondolatokat csiholnom. Még ha csak annyit is, hogy ez az egész bizonyára a különös érzésemmel függ össze. De ki mondhatna erről többet?
Hopp, megvan! A város történésze, könyvtárosa, és nem mellesleg családom szívélyes jó barátja László! Neki mindig van épeszű magyarázata a furcsa történésekre!
Mintha puskából lőttek volna ki, úgy startoltam. Megvan a fény az alagút végén, és nagyon remélem, hogy nem dudál. 
Ahogy száguldottam tisztán hallottam szívem lüktetését, éreztem az arcomba vágó szelet, hallottam egyenletes légzésemet, és valamiféle vad öröm fogott el. Az izmaim játéka megrészegített, egyre gyorsabb tempóra kényszerített, én pedig engedelmeskedtem. Még sosem éreztem ezt. Már alig érintettem a talajt, mellettem elmosódott a táj, az ég egybeolvadt a fűvel, a fák barna törzse csak egy villanásra tűnt fel. Madarak rebbentek fel a fák ágairól, ahogy elsuhantam alattuk, és egy megriasztott vaddisznócsalád méltatlankodott röfögve. Újra felvonyítottam, majd olyan hirtelen álltam meg, hogy a homlokcsontomnak ütközött az agyvelőm. Legalábbis a beálló sajgásból erre következtettem.
Végighúztam a kezem az arcomon, de nem véreztem. Tehát akkor csak beképzeltem a frontális ütközést. Akárcsak azt az észveszejtő száguldást. 
Felnéztem, aztán félrenyeltem a meglepettségtől. A ház, amely előtt volt szerencsém álldogálni, nem más, mint a Városi Könyvtár, ahol László az ideje nagy részét töltötte, lévén az igazgatója. Hátborzongató, hogy hiába próbáltam felidézni, hogyan, milyen útvonalon jöttem, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak részletek bukkantak fel elmém kútjából, majd apró loccsanással visszahulltak a mélybe.
Megvontam a vállam, majd a hatalmas ajtóhoz léptem. Kezembe hidegen simult a bronzkilincs, és az ajtó nyikorogva tárult fel, ahogy kinyitottam.
Bent kellemes fény fogadott, és halk beszélgetés zöreje. Úgy tűnt, hogy annak ellenére, hogy szombat kilenc óra körül jár, vannak itt emberek. Biztosan a keménymag, vagyis a megszállott könyvmolyok.
- Helló! – köszöntem egészséges, élettel teli hangon. Nagyon örültem, hogy nem remeg, és nyoma sincs benne az aggodalomnak. 
Benéztem a polcok közé, de itt nincs senki. Akkor biztos az igazgatóiból jött a hang. 
Megfordultam és a halvány sárgára színezett ajtó elé álltam. Fogalmam sincs, hogy miért festette ilyenre László, de hát biztos jó oka volt rá. Alig tettem, rá a kezem mikor ismét megéreztem a Gonoszt. Sötét, mint a feneketlen vermek, átható akár egy röntgensugár és él. Kísérteties akarat irányítja, melynek a mélyén hideg értelem csillog, egyetlen céllal megátkozva: pusztítás. 
Elhúztam a számat, rávicsorogtam. Körmömet végighúztam egy fa élén, nehogy tompák maradjanak. Háttal fordultam a Napnak, hogy ne zavarjon a látásban.
Megráztam a fejem. Mi ez a hirtelen fellépő skizofrénia? És a hozzá társuló, igencsak élethű képek? Mi történik itt?
Nagy levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset. Semmi különleges nem történt, nem nyikorgott, és mikor beljebb lépek én csuktam be, és nem magától kattant a helyére.
De mi lehet ez a szag?
Aha, csak egy füstölő az íróasztalon. A mahagóniból készült tárgy kényelmes ragadozóként terült el a puha perzsaszőnyegen. A mögötte álló székben szinte elveszni látszott a férfi magas, cingár alakja. A szobában tornyosuló könyvespolcok pedig még inkább elnyomták személyiségét. Az embernek erőlködnie kell, hogyha észre akarja venni az igazgatót, pedig mikor hétágra süt a Nap, csak úgy ragyog a szoba.
- Szia, drágagyöngyöm! Mi szél hozott erre aranyos? – kérdezte, miközben félrerakott néhány fontosabb iratot. Kicsit mindig frászt kapok a hülye becézési szokásától. Hál’ Istennek amúgy semmi baja nincsen.
Ahogy rám nézett, újfent vicsorogni támad kedvem. De nem rá, hanem arra a mozgó, lélegző feketeségre, amely felette gomolygott. Úgy tűnik, mintha irányítaná, akárcsak a bábmester a bábjait. Szemein keresztül ő tekintett rám, és egyenes rejtett félelmeim mélyére. 
Kinyújtotta kezét, de nem engem érintett meg, hanem az egyik repülő madarat. Az azon nyomban holtan zuhant a földre egyenesen a lábaim elé. 
Terül, terülj asztalkám. 
A gyomrom megkordult, és eszembe jutott, hogy elég rég ettem utoljára. Ez a dög pedig elégnek tűnik ahhoz, hogy elűzze az éhségemet.
Az óvatosságom azonban győzött az ösztönöm felett. Megszaglásztam, és ugyanazt a szagot éreztem rajta, mint ami a lényből áradt. Csapda!
Arrébb rúgtam, és immár leplezetlenül vicsorogtam. Meg kellett védenem az erdőt, és magamat is!

- Jól vagy? – kérdezett, hangjában őszinte aggodalom bujkált. Ezek szerint megint megtörtént! Ez kezd egyre rosszabb lenni. Mi lehet velem?  
 - Az a helyzet, hogy nem. Valami igen különös történik velem.
- Értem. Meg tudnád mondani, hogy egész pontosan mi? Tudod aranybogaram, a nélkül nehezen járhatunk utána.
- Hát persze – feleltem, és belefogtam volna, de ekkor újra az erdőben voltam. A szörny árgus szemekkel figyel, és röhög. Rajtam nevetett, szerencsétlennek, mihasznának tartott, egy porszemnek, akit bármikor félresöpörhet az útjából! De majd megmutatom én neki, hogy mire képes ez a porszem!
- Nyugodj már meg! Tündérkém, fogd vissza magad! – hallottam a férfi hangját és kissé hökkenten pislogtam rá. Az íróasztalon guggoltam, és éppen farkasszemet néztem Lászlóval.
Gyorsan lekászálódtam, majd sűrű bocsánatkérések közepette próbáltam elmagyarázni a dolgokat. Kevés sikerrel, ugyanis olyan bambán nézett rám, mintha most jöttem volna Holdról, és beavatnám, hogy tényleg sajtból van.
- Azt hiszem minden világos. Skizofréniás vagy.
Erre magamtól is rájöttem.
- Gyógykezeltetni kéne. Vagy legalábbis megnézetni. Felhívom… - számomra már sosem derült ki, hogy kit akart felhívni, mert a szörnyeteg, amely eddig csak mozdulatlanul gubbasztott, rám vetette magát.
Egyedül ösztöneimnek köszönhettem, hogy ki tudtam térni az útjából, bár a karmainak nyomát így is ott hagyta az oldalamon. Megfordultam, majd egy ugrással a hátán termettem, hogy átharapva a torkát, véget vessek az uralmának.
Fogaim azonban a levegőben csattantak össze, a démon egyszerűen eltűnt. A következő pillanatban azonban egy émelyítő reccsenéssel tudatta, hogy mögém került. Elharapta az egyik lábamat, így jelentős előnyhöz jutott. Mégsem rohamozott, csak ült és vigyorgott.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Időhúzásra játszottam. Mindent meg kell tennem azért, hogy megvédjem az erdőt ettől a betolakodótól.
- Tudod te is. De elmondom, mégse, hidd azt, hogy semmibe veszlek. Az egyedüli, ami érdekel az a Portál. Ha elpusztítalak téged, megszerzem és az uralmam alá hajtva én uralkodok ezen a világon.
- Úgysem fog sikerülni – vakkantottam – Te csak egy ostoba, bolond senkiházi vagy, aki azt hiszi, hogy bármire képes. Az erdő sokkal nagyobb nálad, és én, az Erdő Úrnője könnyűszerrel megöllek, és visszaküldöm hitvány lelkedet a Pokolba! – direkt hergeltem magamat. Itt most nem volt szükségem a józan észre csak ara a vadállatias dühre, amit az anyák éreznek, ha elszakítják tőlük a kölykét. Éreztem, ahogy szemeim elé vörös függöny telepedett, szívem örült ritmust vert, és a vérem lángba szökött.
Elvicsorodtam, láthatóvá téve veszélyes tépőfogaimat, karmaimat végighúztam az egyik fán. Aztán nekiugrottam, és téptem ahol értem, testünk összegabalyodott egyetlen vérző, vonyító, acsarkodó szőrös labdává.
Téptem, haraptam a mocskot, a szaga, amely előbb olyan bénító hatással volt rám, most csak fokozta harci kedvem. Mindenáron el kell tüntetnem innen!
Ez az egyetlen célom, és sikerrel elérem!
Úgy küzdöttem, még, mint soha. Karmaim húsába vájtak, fogaim feltépték verőereit, és aztán felszakítottam a nyakát.
Szétváltunk, a démon ott fekszik előttem kilógó belekkel, átharapott nyakkal, holtan. 
Én se voltam jobb állapotban, de még éltem. Ez pedig mindenért kárpótolt.
A dög megmozdult, és valami nyúlós, fekete szivárgott el belőle. Ez az éteri lénye! Ha meg tudnám akadályozni, hogy egy másik testbe szálljon, akkor eltűnne ebből a világból!
Újra a könyvtárba érkeztem, láttam amint az a mocsok az igazgató felé közelít. Ha eléri, belebújik, és én nem tudok még egyszer megküzdeni vele! Óhatatlanul elveszik a Portál, az erdő, a minden! Ezt nem hagyhatom! Én vagyok az Úrnő!
Valami hang megszólalt bennem. Azt súgja nem helyes, hogy ő is csak ember. Nem bánthatom, nincs köze a mi háborúnkhoz. 
Most már van, torkoltam le, és aggódva figyeltem, ahogy az elszenvedett vereségtől lassan, de állhatatosan bár közelebb kúszott a férfihoz, aki nem vesz észre semmit.
Kell lennie másik megoldásnak! Szólal meg bennem ismét, és határozottan kezd idegesíteni. Ugyanakkor eszembe jutott, hogy miképpen zárták be őseim. Ez a kis hangnak is tetszhetett, mert elhallgat.
Most hogy már nem akadályozott, azonnal ugrottam, és az első kezembe kerülő tárggyal, egy levélbontó késsel, szíven szúrtam a férfit. Láttam értetlen, homályosuló tekintetét, de azt is, ahogy a démon csalódottan felüvöltött és átsiklott egy másik világra. Onnan már nem jön vissza egyhamar.
Csak most eszméltem rá, hogy más testben vagyok. Méghozzá emberében. Akkor ezért használtam tárgyat és nem a karmaimat, vagy a fogaimat. De ez tulajdonképpen mindegy is. A lényeg az, hogy megmentettem a népemet.
- Mit műveltem? – térek észhez, miközben az a valaki bennem elhallgat egy perce – Megöltem! Jézusmáriaszentisten én megöltem!
- Megmentetted a népedet – hangzott a felelet és immár újra a Vadon Úrnője voltam. 
Végleg felébredtem, elpusztítva ezzel azt a szánalmas kis lényt, aki eddig ebben a testben élt. Egy pillantást vetek még a holttestre, majd a telefonhoz léptem. A győzelemnek ára van, ideje megfizetni.
- Halló? Rendőrség? Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés