Granada vakjai

Nagy levegőt vettem, a kezem egészen kicsit megremegett az utolsó vonások kiigazítása előtt. Mindig valami méltóságteljes, áhítatos érzés fogott el közvetlenül a befejezés előtt, de ez akkor különösen igaznak bizonyult, hiszen olyan alkotáson dolgoztam, ami nagyon sokat jelentett nekem. Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán ahogy kinyitottam, azonnal nekiestem vésőmmel a hófehérre mart kőnek, és kiigazítottam a makrancos oroszlán pofáján a bajusz utolsó szálát is.

Sóhajtva dőltem hátra, ezzel a kivételesen mély lélegzettel hónapok feszültségét engedtem ki magamból. Az Oroszlános-kút talán szakmai szempontból talán még túl nagy falat volt a számomra, de amikor megkaptam a felkérést, nem akartam erre gondolni. Két másik kollégámmal együtt éjt nappallá téve dolgoztunk tavaly ősz óta, és végre minden a helyére került. Már csak a kút vízellátásán dolgozó szakembereket kellett bevárni, hogy az Alhambra palotarendszer éke újra hajdani fényével tündökölhessen, évente emberek százezreinek okozva örömet.

– Hé, oroszlános lány, mi a pálya? – törte meg békés szemlélődésemet egy harsány, de nem kifejezetten kellemetlen hang. Amikor megfordultam, szembetaláltam magam egyik leginkább ellentmondásos kollégám vigyorgó ábrázatával.

William Stuart ugyan angolnak vallotta magát, de rézvörös üstökén és huncutul csillogó kék szemén erősen látszott az ír származás. Ő volt a legtöbb szeplővel rendelkező ember, akivel valaha találkoztam, ilyen adottságokkal pedig enyhén szólva is őrültségnek tűnt Spanyolországban, a napfény hazájában letelepedni, márpedig ő ezt tette. Pontosabban itt ragadt egy túlságosan jól sikerült keresztfélév után. Annak ellenére, hogy már legalább tíz éve élt az országban, a nyelvet mégsem beszélte, inkább csak törte. Nekem kellett alkalmazkodnom hozzá, mindig angolul társalogtunk. Egyébként nem viselkedett olyan karót nyelten, mint honfitársai többsége, talán a mediterrán vidéken leélt évek is hozzájárultak ehhez. Falfestészettel foglalkozott, fiatal kora ellenére már jó néhány híres kép közelébe engedték. Az Alhambra felújítási stábjába azért került, mert eredetileg a plafonokat színes festék borította, ezt próbálták a segítségével újraálmodni.

– Képzeld, végeztem! – mosolyogtam rá elégedetten. – Megérte túlórázni az utolsó oroszlánért. Te miért vagy még itt?

– Elgondolkodtam valamin, aztán bent ragadtam – kapart le mosolyogva egy kék festékfoltot a bőréről. – Akkor ezennel új vizekre hajózol?

– Ne örülj ennyire, még megbízásom van az egyik terem féldomborműveinek kiegészítésére! – Leült mellém, és elgondolkodva nézett a körben fölállított pontosan tucatnyi szoborra.

– Sosem értettem a rajongásodat az Oroszlános-udvar iránt – jegyezte meg kis idő múltán, a fejét félrebillentve. – Még munka szempontjából se valami izgalmas tizenkét egyforma szobrot kifaragni…

– Nem is egyformák! – csattantam föl felháborodottan. – Hogy is várhatnám, hogy megértse valaki, aki csak Michelangelo freskóiért képes igazi odaadást érezni?!

– Kinek a pap, kinek a papné – bölcselkedett Will, majd a velünk szembe néző szoborra bökött. – Jól van, akkor világosíts föl: miért más ez az oroszlán, mint a többi?

– Történetesen ő a kedvencem az összes közül, azért hagytam utoljára – mosolyogva tettem a kezem a kérdéses szobor orrára. – Igazi egyéniség. A legmegértőbb mind közül. Nézd, hogy konyul lefelé a bajsza! Szomorú az emberek miatt.

Will nem tartott bolondnak, akármilyen furcsaságot mondtam is, és ezért nagyon hálás voltam neki. Felállt, körbejárta a kút képzeletbeli káváját, végül igazat adott nekem.

– Tényleg a te oroszlánod a legszimpatikusabb az összes közül.  

Nem éreztem, hogy gúnyolódna, ezért jutalmul egy őszinte mosolyt kapott. Kis ideig még csevegtünk mindenféle lényegtelen dolgokról, de én már alig figyeltem oda rá. Gondolataim minduntalan vissza-visszakalandoztak az oroszlánokhoz. Amikor haza akartam menni, Will megérezte, hogy magányra vágyok, így gyorsan felszívódott.

Amikor kiléptem a dolgozóknak fenntartott oldalsó kijáraton, egyszerre éreztem megkönnyebbülést meg mélyen valami egészen apró kis ürességet, mint mindig, amikor elhagytam ezt a végtelenül különleges épületet. Ízig-vérig granadainak születtem, így nem hangzik túl különösnek, ha azt mondom: az egész életemet az Alhambra árnyékában éltem le. Pedig igaz, az én esetemben sokkal inkább mint a város más lakóira nézve.

A gyerekkorom azzal telt, hogy a különleges faragásokkal díszített termek sorát jártam. Nem egyedül, akkor még nem, ráadásul a legkevésbé sem önszántamból. A húgommal jöttem el minden szerda délután, ebben a viszonylagos üresjáratban biztosítottak kedvezményeket a helyi iskolásoknak. Szóval, kézen fogtam a húgomat, buszra ültünk, majd felsétáltunk a főpályaudvarról. Kicsi keze úgy fogódzott belém, akár hajó a stég talapzatába, teljesen rám hagyatkozott ilyenkor, és én tudtam, hogy mennyire szüksége van a segítségemre. A húgom ugyanis születése percétől fogva vak volt.

„Nincs a világon boldogtalanabb ember annál, aki Granadában vaknak születik.” – Gyakran tűnődtem ezen a spanyol mondáson, amikor együtt barangoltuk be a termek minden zugát. De az én szépséges, hollóhajú testvérem egyáltalán nem tűnt szomorúnak, sőt. Már szerda reggel sugárzott az arca, amikor pedig a palotában jártunk, végig őszinte ámulattal és áhítattal csodálta a faragványokat, amiket a maga módján láthatott, amikor megérintette őket. Ő kezdett rá tanítani, hogy tiszteljem és szeressem a helyet, ő vezetett rá először arra is, hogy kedvenc oroszlánjai nem tökéletesen egyformák, ahogy két egyező falrészletet is csak roppant nagy erőfeszítéssel lehetett találni.

Eleinte, főleg kamaszkoromban dacoltam a hely varázsával, lázadtam ellene, ahogy minden ellen. Csak a húgom miatt vágtam jó képet ezekhez a látogatásokhoz, miközben valójában az idegeimre ment, hogy újra és újra megnézzem ugyanazokat az ostoba falakat. Aztán egyszer csak rájöttem. Megláttam az egység mögött meghúzódó fantasztikus részletességet, a szimmetriát tökéletessé tevő aszimmetriát. A történelmen át megérintettek azoknak az embereknek a vágyai és álmai, akik évek hosszú során át dolgoztak ez épület egy-egy részletén. Ám ezért a felismerésért nagy árat kellett fizetnem. Ahhoz, hogy idáig jussak, el kellett veszítenem a kishúgomat.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy jóformán csak akkor ocsúdtam fel, amikor le kellett szállnom a buszról. Tudom, hogy az én koromban már nem tűnt nagy dicsőségnek, én mégis bátran beismertem: az anyámmal éltem együtt. Ő nem csupán az a nő volt, aki a világra hozott (mintha ez nem tenné elég fontossá), de az én személyes hősöm is. Nehéz élet jutott neki: apám korai halála után teljesen egyedül maradt, így kellett szembenéznie egy fogyatékkal élő gyerek felnevelésének terhével. Amikor a kishúgom is elment, csak én maradtam neki, nem vitt rá a lélek, hogy otthagyjam. Nem mintha féltenem kellett volna: anyám a hatvan felé közelítve is kicsattanóan egészséges, emellett pedig életvidám természetű nő maradt, távol állt tőle a feladás bármilyen formája. Olyan volt, mint az andalúz napfény: örökké sugárzó, kifogyhatatlan energia, amiből mindenkinek jutott egy-egy csepp.

Amikor beléptem a lakásba, egy pillanatig méregetett szótlanul, majd megjegyezte:

– Drága Amaris, látom, ismételten elfeledkeztél a bevásárlásról. Ezúttal mi történt?

– Befejeztem az utolsó oroszlánt! – vágtam ki magam, gyorsan lehuppanva a csöppnyi teakonyha egyik székére. Nyomban megenyhültek a vonásai.

– Kicsim, ez nagyszerű, gratulálok! – gyorsan megölelt, aztán visszaperdült a tűzhelyen fortyogó vacsorakezdemény elé. – Csirkés-garnélás paellát főzök, a kedvencedet. Ezek szerint bőven rászolgáltál ma.

Folyamatosan fecsegett, amíg el nem kezdtünk enni, lelkesen mesélt a társasház új lakójáról, egy nemrég balesetet szenvedett ipari alpinistáról (akit feltétlenül meg kell látogatnunk), meg arról, hogy milyen izgalmas recepteket cserélt a lépcsőházban egy kedves nővel. Mosolyogva hallgattam, egészen addig, amíg a vacsora után jóllakottan nyújtózkodva megint én nem kerültem terítékre.

– Ugye ma a vőlegényeddel töltöd az estét?

Már az egyszerű kérdéstől is lehervadt az arcomról a mosoly. Nem José említése miatt, csupán azért, mert már tudtam, mi következik.

– Igen, színházjegyünk van.

– Na és a házasodást mikor játsszátok el? – szurkálódott anyám. – Tudod, kicsim, a mediterrán nők korán öregszenek, ez a sors téged sem fog elkerülni. Jobb mielőbb családot alapítani, amíg még valakinek igénye van rád.

Touché! Valamit elfelejtettem mondani az andalúz napfényről. Tudniillik néha megéget. Ha túl erősen süt, a legrondább bőrrákot képes okozni egész Európában. Talán a világon is.

Anyámtól azonban a nem túl megnyerő tálalás ellenére nem vitathattam el az igazát: bőven abba a korba értem harminc évemmel, amikor már illett megházasodni. José jóképű pasas volt, intelligens, vicces, és jó az ágyban. Akkor miért éreztem mégis úgy, hogy nem szabad hozzámennem?

Egész este az járt a fejemben, ami már az eljegyzésünk óta kísértett: hogy valami nincs rendben a kapcsolatunkban. Ez lebegett lelki szemeim előtt a színházi páholyban, ez surrant közénk, amikor a városban sétáltunk, ezt a rossz érzést próbáltam távol tartani szeretkezés közben, ez akadályozott meg abban is, hogy aludjak, miután ő kidőlt mellettem.

Szerettem őt, nagyon szerettem. Mégis éreztem, hogy valami nem stimmel… igazából az első néhány randi után is ott volt bennem ez a sejtés, de nem tudtam mire vélni, azóta pedig tudatosan elnyomtam, kiiktattam. Hiszen a kapcsolatunk ideálisnak tűnt. Hacsak…

Hát igen, akadt valami, amit nem sikerült megosztanom vele. A képzőművészet iránti rajongás mindig távol állt a reálos beállítottságától (bankárként dolgozott a drágám), ezért néhány meddő próbálkozás után nem is erőltettem a témát. Mégis, forgolódva mellette úgy éreztem, hogy ezt kell tennem, így amikor fölébredt, első dolgom volt megígértetni vele, hogy még aznap elmegy velem az Alhambrába.

– Ha ez neked ilyen fontos kicsim, akkor természetesen mehetünk – lehelt egy csókot a vállamra -, de ugye tudod, hogy én már jártam ott?

– Persze, de velem még sosem – erősködtem. – Egészen más lesz, hidd el! Munka után gyere föl, körbevezetlek!

Egész nap nem csináltam semmit, csak idegeskedtem a munkahelyemen. Mivel az oroszlánokkal már nem akadt dolgom, így megnéztem magamnak a féldomborművet, amit ezután kellett restaurálnom. A falszakasz már le volt zárva, de a tér többi részét látogathatták a turisták, így őket is alkalmam nyílt megfigyelni.

Néhány kollégámat a közönség kifejezetten zavarta munka alatt, de én nem tartoztam közéjük, sőt, ebédszünetben is gyakran kijártam az emberek közé. Ilyenkor csak néztem őket, ami itt különösen nagy megerősítést nyújtott. Az ámulat, amit az arcukon fölfedeztem, a saját érzésem tükörképe volt. Sokan a fél világot utazták át, hogy ez a látvány táruljon a szemük elé, és a pillantásukból tudtam, nem csalódtak.

Azonban láttam egy fiút, aki nagyon elütött a többiektől. Egy nagy létszámú japán csapattal jött, ahol rajta kívül mindenki a nyugdíjas korosztály képviselőjének tűnt. A srác arcáról sütött az érdektelenség, valószínűleg azt se nagyon tudta, hogy mit keres egy ilyen ősrégi, unalmas helyen. Hirtelen olyan harag futott el, hogy fel tudtam volna képelni. Végül türtőztettem magam, inkább visszavonultam az oroszlánok termébe, hogy a kedvenc szobrom mellett lecsillapodjak egy kissé.

Hiába igyekeztem elterelni a figyelmemet, egyre feszültebbé váltam, ahogy közeledett a vőlegényemmel való találkozás ideje. Éreztem, az életem sorsdöntő pillanathoz érkezett, habár nem tudtam megmagyarázni, miért. Gondolatban a kishúgomhoz fordultam, aki mindig azt mondogatta nekem, hogy ha nem tudom valamire a választ, akkor ezen a helyen biztosan meg fogom találni. Teljes szívemből kívántam, bárcsak igaza lenne.

José öltönyös alakja azonnal kivirított a jegypénztár előtt lézengő tömegből, én pedig magamhoz intetten, és egy oldalsó bejáraton vittem a falakon belülre. A parkban sétálva igyekeztem minél kevesebbet mondani neki, hogy aztán az arca magáért beszéljen, azonban a termekben nézelődve nem tudtam türtőztetni magam, és lagymatag érdeklődését felfedezve elkezdtem szónokolni. Rengeteget beszéltem a díszekről, mi mit jelent, hogy készült, mindent átadtam neki, amit csak tudtam. Az Oroszlános-udvarban összefogtam nagy, meleg kezeit, elmondtam, mit jelent nekem ez a hely.

Ezután mélyen a szemébe néztem és vártam. Mosolygott, próbált megértőnek tűnni, mert tudta, hogy ezt várom el tőle, de én éreztem, semmit sem fogott föl abból, amit megpróbáltam elmondani neki. Valami mélyről jövő, rettenetes fájdalom járta át a szívemet, amint lehunytam a szemem arcok peregtek le előttem.

A húgom, ahogy mosolyogva tapogatózott a faragott falak mentén, anyám, ahogy boldogságtól könnyes szemmel figyelt minket, osztálytársak, barátok, ismeretlen látogatók ezrei, közöttük az a flegma arcú japán kamasz is... Akkor egyszerre megértettem azt az ősi spanyol mondást.

A vakság alapvetően nem a szemből fakad. Nem, itt rég nem a színekről, vagy a formákról van szó. A szépség, az alapvető jóság süt át a művészeten, és érinti meg az embereket ezen a helyen évszázadok távlatából is. Az igazi vakok azok, akik ezt a szépséget nem tudják magukévá tenni, nem hagyják, hogy lelkükig érjenek mások álmai. Ezek az emberek szürke gályarabjai csupán saját életüknek, problémáik foglyai. Akiknek pedig ilyen szegény az élete, azok igazán boldogtalanok lehetnek, nem csak Granadában, hanem bárhol a világon.

Ugyanakkor felismertem, miért nem akartam férjhez menni. Szegény José tényleg jó ember volt a szürkeségét leszámítva, én pedig ebbe szerettem bele. A jóságába, a mintaszerű életébe, a biztos egzisztenciájába, a szeretkezés kellemes érzésébe. Abba a jóleső képbe, hogy mellette beteljesíthetem anyám rólam szőtt álmait, mintaszerű családanyává válhatok. Ez alapvetően nem lett volna kevés ok egy házassághoz, de én egyszerűen undorodtam a gondolattól, hogy hazudtam neki, sőt, még rosszabb: hazudtam magamnak.

Ez a csalódás, a fájdalom vezetett akkor, amikor lehúztam a gyűrűmet, majd a kezébe adtam. Tudtam, fogalma sincs, miért teszem, de nem volt erőm magyarázkodni. Elrohantam, meg sem álltam a szoborteremig, ahol a kedves, szomorú oroszlán mellett ülve végül kiszakadt belőlem a zokogás.

Nem tudom, meddig ültem ott sírva, de arra tisztán emlékszem, mi riasztott fel. Egyszer csak lépteket hallottam, majd egy túlságosan is ismerős hangot:

– Hé, Amaris, nem láttad a tízes, lapos végű mókusszőr ecsetemet? A’szem itt hagytam, amikor legutóbb beszélgettünk.

Will az ecset után kutatva lassan megkerült engem, végül pillantása a sírástól felpuffadt, kipirosodott arcomra siklott. Nyomban elfelejtette, miért jött, letérdelt mellém, és kezét a vállamra fektette.

– Hát téged meg mi lelt? – Először tétováztam, nem akartam ilyen személyes titkokba beavatni őt, de aztán kedves, szelíd arcára nézve úgy döntöttem, nem veszíthetek semmit.

– Kidobtam a vőlegényemet. – Látszott rajta, hogy meghökkent, de próbálta leplezni. Azért nem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen:

– Miért?

– Mert egy idióta vagyok, azért! – jajdultam föl indulatosan, és még jobban rázendítettem a sírásra. Will várt egy kicsit, aztán kesernyésen elmosolyodott.

– Azt nem hinném. Most komolyan, nem muszáj beszélned róla, de máshogy nem tudok segíteni.

Mire igazán felfoghattam volna, mit teszek, mindent elmondtam neki. Meséltem a húgomról, arról, hogy mennyire félek a magánytól, és hogy milyen felismerésre jutottam a lecsupaszított Oroszlános-udvarban. A férfi egyszer sem szólt közbe, csak a legvégén kérdezett:

– Szerinted tényleg vannak emberek, akik úgy látnak, ahogy te elképzelted?

– Nem tudom – vallottam be –, de szinte elviselhetetlenül erős vágy él bennem, hogy megtaláljam őket. Köztük lesz az a férfi is, akit igazán tudok majd szeretni. Talán már az is elég lenne, ha csak részben gondolkodnának úgy az életről, mint én.

– Ez… tulajdonképpen jól hangzik. – Már úgy tudtam ránézni, hogy a látásomat nem homályosították el a könnyek, aminek nagyon örültem. – Nekem úgy tűnik, jobb ember lettél azért, mert meghoztad ezt a döntést. Akkor pedig ne keseregj tovább, hanem köszönd meg annak a pasasnak, hogy nem volt hozzád való!

Félénken egymásra mosolyogtunk, és hirtelen azt vettem észre: nem akarom, hogy elengedje a vállamat.

– Most pedig mi lenne, ha elmennénk valahová? – vetette föl. – Szegény oroszlánod teljesen elázott, pedig már így is eléggé szomorú volt. Szerintem kell neki egy kis egyedüllét, hogy kiheverje ezt a csapást.

– Még soha nem csináltunk együtt semmit a munkahelyen kívül – jegyeztem meg, amikor felálltam, majd leporoltam magam. – Nem mintha szemrehányásnak szánnám, csak kissé furcsa az időzítésed.

– A sajgó szívre köztudomásúlag nem az a legjobb megoldás, ha keseregsz magadban. Ezért gondoltam, hogy meghívlak egy… – Nyitva hagyta a mondat végét, mert nem tudta, mit kéne mondania, így inkább meghagyta nekem a választás lehetőségét.

– Gyümölcsturmixra. A főtéren.

Ahogy elindultunk lefelé a fellegvártól a városközpont felé, már nem túl messze, de még nem is kifejezetten közel egymáshoz, arra gondoltam, hogy jó döntést hoztam. Képes voltam a nehezebb, fájdalmasabb, de igazabb utat választani. Talán sosem leszek mintaszerű családanya, de lehet, hogy nem is bánom. Sokkal fontosabbnak tűnik, hogy megtaláljam azokat az embereket magam körül, akik nem csak néznek, de látnak is, és akiket ezek a csodák nem hagynak érintetlenül. Hogy Will ilyen lenne? Ki tudja? Mégis úgy érzem, megéri utánajárnom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés