A kilenc testvér legendája

Történt egyszer, valahol a messzi Urál lábainál, hogy a favágónak és feleségének gyermeke született. Nagy volt az öröm a szegény kis kunyhóban: az aprócska fiú erős kezeivel mindjárt a fejsze nyele felé kapkodott, biztosra vették hát: apja méltó utóda lesz. Alig egy év múlva újra örülhettek: második fiuk még szebbnek, életrevalóbbnak látszott, mint az első. Nem sokára érkezett a harmadik: ragyogó szemű, szikrázó mosolyú.

Így folytatódott tovább, évről évre. Érkezett a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik fiú, mind erősek, ügyesek, és ami a legfontosabb: egészségesek. A sűrű erdőbe nem ért el a faluból semmilyen ragály, de ezt a szülők még úgy sem bánták, hogy sokszor alig volt mit a sok éhes szájba tenni. A névadás is gondnak bizonyult, végül mosolyogva vállat vontak, és a számuk alapján hívták fiaikat: Ágyin, Dvá, Tri, Csitiri, Pjáty, Seszty, Szem, Vószem.

Amikor az asszony egy álló évig nem esett teherbe, a már korosodó házaspár megnyugodott, hogy ezentúl elmarad a gyermekáldás. Azonban nagyobbat nem is tévedhettek volna. Úton volt már a kilencedik testvér, és amikor az apja meglátta, olyat érzett, amit még soha: Gyévity ugyanis lánynak született. Felesége gyöngén elmosolyodott, és alig hallhatóan azt súgta:

– Őt adják neked helyettem az erdő szellemei.

Az asszony nemsokára meghalt, férje pedig kénytelen volt beletörődni, hogy csak egyetlen nő maradhatott a házában. Életének második fele hosszúnak és nyugalmasnak bizonyult, amikor pedig elment, biztos lehetett benne, hogy gyermekei megállnak a saját lábukon.

Ágyin nem hazudtolta meg az elvárásokat, és apja nyomdokába lépett favágóként. Dvá, aki túl monotonnak látta ezt az életmódot, inkább ácsként kezdett dolgozni a faluban. Tri, a harsány természetű, egész életében a fűrész mellett adta ki magából az indulatait. Csitiri, aki néhány szóval bárkit meg tudott nyugtatni, erdőkerülővé, a tilosban járók elszánt üldözőjévé vált. Gyakran Pjáty segített neki, hiszen a hallgatag, de jóindulatú férfi elismert prémvadásszá nőtte ki magát néhány év alatt. Seszty és Szem, akik kiskorukban elválaszthatatlanok voltak, ifjúként sem akartak megválni egymástól, ezért együtt tanultak ki inasnak egy öreg teknővájó mellett. Vószem egy lépéssel tovább ment: finom kezei alól meseszép faragott bútorok kerültek ki. Gyévity otthon maradt, és a ház körüli teendőket végezte. Az erdőből jóformán csak a virágok tudták megfogni, így végül engedte, hogy egy töpörödött vénasszony kitanítsa a vajákosság minden fortélyára. A faluban gyakran beszélték, hogy a sugárzó szépségű lány jóval több egyszerű füvesasszonynál: valójában boszorkány. A bátyái azonban csak nevettek az efféle mendemondákon.

A fiatalok már jó ideje éltek magukban az erdőszéli kis kunyhóban, amikor egy nyáron minden megváltozott. Egy ifjú kereskedő érkezett messzi tájról, és bár azért lépett a kilenc testvér birodalmába, mert Pjáttyal akart üzletet kötni, amikor meglátta Gyévityet, nyomban elfelejtette szándékát. A lány feltűnő szépsége rabul ejtette, még úgy is, hogy éppen kipirult arccal, zilált hajjal verte a port az egyik súlyos szőrmetakaróból. Nap nap után visszatért a hozzá, követte a fák közé, figyelte, amint gyógynövényeket gyűjtött, vagy épp ház körüli teendőit végezte. Gyévitynek nem volt ellenére a férfi közeledése, engedte neki, hogy mellé üljön a sápadt fényű délutánokon, és idegen népek dalaira tanítsa őt.

A nyár azon a vidéken alig lélegzetvételnyi szünet két tél között, így mire a fiatalok igazán egymásba habarodtak, már el is érkezett az aratás ünnepe. A falu felbolydult méhkasra emlékeztetett, az utcákon tüzek égtek, körülötte férfiak és nők daloltak, táncoltak, vagy beszélgettek. Gyévity már meg sem próbálta leplezni vonzalmát az ifjú kereskedő iránt, az egész estét együtt töltötték. Mit sem törődött bátyjai szúrós pillantásaival. Ágyin, aki apjuk halála után magára vállalta a családfő szerepét, különösen nagy figyelemmel kísérte enyelgésüket. Dvá éppen lelkesülten magyarázott neki valamit, amikor észrevette, hogy mi köti le testvére figyelmét, és nevetve megcsóválta a fejét.

– Tudod, hogy egyszer úgyis el kell engednünk! Inkább azon gondolkodj, hogy te kivel akarod összekötni az életed! – Ágyin elengedte ezt a megjegyzést a füle mellett. Tisztában volt vele: Dvának, legtöbb testvéréhez hasonlóan már akad választottja. Trinek történetesen több is, épp egyszerre négy nő leste kegyeit a tábortűztől kissé távolabb.

– Elég bajom lesz nekem azzal, hogy titeket kiházasítsalak – jegyezte meg keserűen. Soha nem vágyott más családra, mint amibe született, de tudta, hogy el fogják hagyni, és legnagyobb fájdalmára ez így volt természetes.

A fiú még azon az estén összeszedte a bátorságát, és szorosan markolva Gyévity kezét választottja fivérei elé állt. Elmondta: szereti a lányt, feltett szándéka feleségül venni, ám nem viheti magával ezen a télen. Megígérte: a következő nyáron visszatér, és addigra mindent előkészít, hogy egybekelhessenek. Gyévity bizonygatta: tud várni. Ágyin kénytelen volt beleegyezni a fiatalok szándékába. Komoran összenéztek a kereskedővel, aki arra kérte őket, hogy nagyon vigyázzanak a menyasszonyára.

A férfi másnap elhagyta a falut, a testvérek pedig lázas munkálkodásba merültek. Ilyenkor volt a legtöbb dolguk, hiszen nem csupán a saját készleteikről kellett gondoskodniuk a télre, de megbízásból is ebben az időben kaptak a legtöbbet. Gyévity sem ért rá búslakodni, az ő feladata volt ellenőrizni, hogy minden élelmiszerből eleget sikerült felhalmozniuk a kamrában, és persze gondoskodnia kellett a többiek ellátásáról. Eleinte nem is látszott rajta, hogy bármi nyomasztaná, esténként, amikor összeült a család, ugyanolyan vidáman énekelt, mint mindig.

Azonban a lánnyal történt valami, amit hiába próbált elrejteni, lassan átsejlett a mozdulatain, gesztusain, egész lényét baljós felhőként takarta be.

– Gondterheltnek látszol. Tudok segíteni valamiben? – vonta félre egy alkalommal Csitiri, de húga csak fejét rázta, tekintete olyan kétségbeesett volt, hogy azt a férfi alig tudta szó nélkül hagyni.

Az idő múlásával a helyzet egyre rosszabbodott, a lányon nyilvánvalóan eluralkodott a rettegés, egyedül gyakran a házból sem mert kilépni. Bátyjai felváltva őrködtek mellette, de nem tudtak minden lépésére ügyelni. Néha egészen különösen viselkedett, el-elkószált az erdőben, de legnagyobb megkönnyebbülésükre mindig épségben visszatért.

Azonban amikor először hullani kezdett a hó, a lány kiment fáért, és nem jött vissza. Vószem, amikor egy ideje hiába szólongatta a ház körül, ismerős kiáltást hallott az erdőből. Lélekszakadva rohant a hang irányába, és amint egy kis tisztásra ért, az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába. Szeretett húgát a falu egyik befolyásos embere egy öles fenyőfához szorította, és vadul csókolgatta száját, nyakát, úgy haladt a mellei felé, amin már meglazította a vastag ruházatot.

Bátyja nem gondolkodott, egyetlen mozdulattal lerántotta Gyévityről a férfit, majd olyan erővel ütött az arcába, hogy nyomban ömleni kezdett az orra vére. A következő pillanatban két izmos verőlegény ragadta meg, ütötte-rúgta, ahol csak érte, pillanatok alatt letörve a törékeny testalkatú fiú ellenállását. Húga lassan lecsúszott a fa mellett, tovább sikoltozva és sírva.

Arra eszmélt, hogy három másik férfi vágódik be a tisztásra. Kis ideig eltartott, mire a verekedésben összegabalyodott alakokban könnyei fátylán át felismerte a bátyjait. Seszty, Szem és Tri sosem riadtak vissza egy kis csetepatétól, így érkezésükkel megfordultak az erőviszonyok, hamarosan a gazdag férfi emberei kerültek alul. Miközben elfutottak, ocsmány fenyegetéseket ordibáltak, vészterhes hangjuk még jó ideig visszhangzott a fák között.

Végül csend borult a tisztásra, leszámítva a testvérek zihálását és Gyévity halk zokogását. Tri lekuporodott a lány mellé, nagy tenyere vigasztalóan simogatni kezdte a fejét, ráterítette a kabátját, hogy ne fázzon annyira. Seszty és Szem már öccsük fölött térdeltek, aki mozdulatlanul feküdt a földön, arca szinte felismerhetetlenül elváltozott az ütlegektől, vére megfestette a frissen hullott hó vékony, fátyolszerű rétegét. A lány összeszedte magát annyira, hogy odakúszott Vószemhez, és finoman megérintette vállát, nevén szólította. A fiút azonban nem lehetett fölébreszteni.

Végül bátyjai jobb megoldás híján óvatosan alányúltak, és felemelték, hogy vissza tudják vinni a biztonságos, meleg házba. Gyévity az átélt események miatt remegve botladozott utánuk. Mire hazaértek, magához tért valamelyest, így amint Vószemet lefektették egy pamlagra, azonnal mindenféle kenőcsöket és gyógyfüveket készített elő. Mire a többiek hazaértek, a fiú összes sebét ellátták, egyszer már félig magához is tért, akkor sikerült néhány korty gyógyteát belediktálni, mielőtt visszasüllyedt az eszméletlenségbe.

– Hát itt meg mi történt? – kérdezte Dvá, amikor egy öles farönkkel a hátán belépett a házba. Elakadt a lélegzete, amint meglátta az öccsét, és terhe lassan a padlóra csúszott.

– Arra mi is kíváncsiak lennénk – jegyezte meg szárazon Szem, és ikerbátyja bőszen bólogatott.

– Mi csak annyit tudunk, hogy a kovács fia meg a két társa rendesen helyben hagyta Vószemet – szögezte le Tri, és ezúttal a szokásos vidámságnak nyoma sem volt az arcán.

Megvárták, amíg a család maradéka is megérkezett. Leültek körben a nagy asztalhoz, Gyévity pedig a pamlagnál maradt, hátha bátyja magához tér.

– Az egész az én hibám – kezdett bele, de ekkor Seszty belekotyogott a vallomásába:

– Ennyit már mi is kitaláltunk. – Minden oldalról szúrós pillantások lövelltek felé. – Miért? Nincs igazam?

Végül sértődötten elhallgatott, Gyévity pedig Csitiri szelíd nógatására nagy levegőt vett, és elmondta, mi történt vele. A kovács fia azután kezdte zaklatni, hogy a fiatal kereskedő elhagyta a falut. Szerelmével ostromolta, de a lány minden közeledését elhárította, és közölte vele: vőlegénye van. A férfi azonban nem hátrált meg, amikor rájött, hogy szép szóval és hízelgéssel nem ér célt, fenyegetőzni kezdett. Azt mondogatta, hogy erőszakkal is elveszi, ami jár neki, és ha a lány megpróbál ellenállni, vagy bárki is tudomást szerez a dologról, akkor a családján fog bosszút állni. Amikor aznap kiment a fészerhez, a férfi két barátja segítségével berángatta az erdőbe, és megpróbálta kielégíteni csillapíthatatlan vonzalmát. Eközben tört rájuk Vószem.

– De miért nem szóltál előbb? – kérdezte Ágyin csendesen, szomorúan.

– Én csak… csak nem akartam, hogy bárkinek baja essen – nyöszörögte a lány, és újra kitört belőle a sírás.

– Hát ez nem igazán sikerült – jegyezte meg Tri epésen, majd Vószem felé intett a fejével. – Hogy bírja?

– Nem túl jól – szipogta Gyévity. – Elláttam a sebeit, de azt hiszem, nagyobb a baj, mint amennyi kívülről látszik.

A fiú ekkor, mintha megérezte volna, hogy róla folyik a szó fölébredt. A szeme annyira bedagadt, hogy épp csak résnyire volt képes kinyitni, de húga így is meglátta az egyik csillogó, fekete szembogarát. Gyöngéden végigsimított a kezén, és halk, megnyugtató hangon beszélt hozzá. Megint itatott vele egy kevés gyógyfőzetet, majd Vószem mindenáron mondani próbált valamit, de nem volt elég ereje hozzá. Néhány percig maradt csak velük, utána megint elájult. Amikor Gyévity visszafordult a bátyjaihoz, szemébe mintha új erő, elhatározás költözött volna.

– Akkor most mit teszünk? – kérdezte csöndesen. Szem szárazon megjegyezte:

– Ha a legkisebb alapja van azoknak a fenyegetéseknek, amiket a fejünkhöz vágtak, akkor hamarosan visszajönnek. Megpróbálunk harcolni? – Úgy látszott, többen elgondolkodtak ezen a lehetőségen.

– A kovács fiának nem fog gondot okozni, hogy embereket állítson maga mögé. A kérdés igazából az, hogy nekünk segíteni fog-e valaki? – mondta ki Ágyin azt, ami mindannyiuk lelkét nyomta. Csitiri fájdalmasan lehunyta a szemét, aztán nagyon halkan így szólt:

– A kovács túlságosan gazdag és befolyásos. Számít a szava, ráadásul az emberek tartanak tőle. Senki nem fog mellénk állni a fiával szemben. Értelmetlen harcolnunk, csak még nagyobb bajba keverjük magunkat.

– Van egyáltalán más választásunk? – kérdezte Tri tőle szokatlan komolysággal. – A havazás napokon belül elzárja a völgyet, és nem lesz hová mennünk.

– Nem is kell elhagynunk a völgyet – jegyezte meg Pjáty csendesen, majd összenéztek Csitirivel, mint akiknek ugyanaz jutott az eszükbe. – Ha elérjük a vadászlakot a gerincen, ott meghúzhatjuk magunkat, és senki nem fog utánunk jönni. Tavaszig biztonságban lennénk.

– És mit fogunk enni? – bukott ki Dvából a kételkedés.

– Magam ellenőriztem az oda felküldött készleteket. – Gyévity hangja halkan, mégis határozottan csengett. – Nem túl sok, de néhány hétre mindannyiunknak elég.

– Annál nincs is szükségünk többre. Lecsillapodnak a kedélyek, és nyugodtan visszatérhetünk – jelentette ki teljes magabiztossággal Seszty, az örök derűlátó. – Mi a véleményed, Ágyin?

– Azt hiszem, jelen pillanatban ez a legjobb, amit tehetünk – sóhajtott komoran a férfi. – Már jócskán besötétedett, muszáj lesz várnunk reggelig. Felváltva alszunk, őrködünk, és készítjük össze a legszükségesebbeket az útra.

Így is tettek. Az éjszaka szerencsére nyugodtan telt, leszámítva Vószem időnként felhangzó nyöszörgését, és az ablakokat zörgető, csontig hatoló északi szelek süvítését. A testvérek próbáltak aludni, de nyugtalan, felületes álmukban minduntalan kínozták őket az elkövetkező nap rémei, ezért mindegyikük örült, amikor végre ők kerültek sorra az őrködésben. Gyévity szemhunyásnyit sem pihent egész éjjel, inkább legfiatalabb bátyja mellé kuporodott, és őrizte fájdalomtól hasogatott lázálmait.

Amikor hajnalban elindultak, még mindig hullott a hó. Nem olyan apró, vizes daraként, ahogy előző nap, de nem is sivítva száguldozott a szélben, mint tette az éjjel. Nagy, nyugodt pelyhekben záporozott, súlyos takarója elfedte szem elől az ösvényeket, fák gyökerét, köveket. Óvatosan, lassan haladtak, Pjáty vezette őket, aki csalhatatlanul tájékozódott a rengetegben. Egymás kezét szorították, hogy egyikük se tévedhessen el, és ahogy libasorban ballagtak, leghátul mindig az baktatott, aki Vószemet vitte.

Rettenetesen nehéznek bizonyult az előrehaladás, minduntalan elbotlottak a lábszárközépig érő hóban, és időnként fojtott szitkozódás hallatszott innét-onnét, amikor valaki belerúgott egy láthatatlan akadályba. Az időjáráson és a terepviszonyokon kívül semmi nem tartóztatta fel őket, de így is szinte teljesen besötétedett, mire Pjáty helyismerete elvezette őket az aprócska vadászkunyhóig a gerincen.

Megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni, de aligha lehetett, hiszen a padlón is jóformán csak egymás hegyén-hátán tudtak feküdni. Szem, aki ikertestvérével ellentétben mindig negatívan látott mindent, ragaszkodott hozzá, hogy a fél éjszakát őrködéssel töltse. Csitiri épp csak végigmondta, hogy ide ugyan senki nem fogja követni őket, máris elnyomta az álom. Dvá, aki egy különösen nehéz szakaszon cipelte Vószemet, szinte azonnal követte a példáját. Sorban utánuk elszenderedtek a többiek is, Seszty hasztalan próbálta rávenni ikertestvérét, hogy ő is pihenjen inkább, Trinek pedig még feltétlenül ennie kellett, de hamarosan mindannyiukat legyőzte a kimerültség. Egyedül Ágyin tartotta még magát, no meg Szem, hiszen az őrködést fontosabbnak gondolta, és Gyévity, aki ugyan elcsigázottnak érezte magát, egy szorító érzés a mellkasában mégsem hagyta pihenni. Odakúszott legidősebb bátyjához, és egészen halkan ennyit súgott:

– Annyira sajnálom… – Ágyin értetlenül nézett rá néhány pillanatig, majd megköszörülte a torkát, és tenyerét a lány vállára fektette.

– Nem lesz semmi baj, hidd el! Tavasszal a lovagod úgy kap vissza, hogy egy hajad szála sem görbül. – Gyévity erőtlenül elmosolyodott.

Azonban tudta, hogy a bátyja nem mond neki igazat. Igazából mindegyik testvére hazudott neki, látta a szemükben. Előadták együtt ezt a színjátékot, ami elültette benne a reményt, hogy jóra fordulhat a sorsuk, pedig tudták, hogy hamis illúziókat táplálnak. A kunyhóban halálra voltak ítélve… Egyikük legalábbis biztosan.

Hamarosan Ágyint is elnyomta az álom, és Szem szintén laposakat pislogott. Húga felajánlotta, hogy ő majd virraszt, és a férfi rövid vita után beadta a derekát. Gyévity Vószem mellett maradt, aki egyre gyakrabban, zaklatottabban nyöszörgött. A lány nem merte megérinteni sebekkel borított arcát, így kézfejét simogatta, amíg váratlanul az ifjú összerándult, és kinyitotta a szemét.

Tekintetük találkozott, és Gyévity azonnal megértette: bátyja búcsúzik tőle. Könnyeit csak néhány pillanatig tudta visszatartani, addig, amíg testvére szemhéja néhány fáradt rebbenés után örökre lecsukódott. Akkor a lány fojtott hangon zokogva a fiú mellére borult. Egy pillanatig arra gondolt, talán szólnia kéne a bátyjainak, de a fájdalom lassan elmosta a tudatát.

Amint kissé magához tért, mérhetetlen kétségbeesésében az erdő szellemeihez fordult. Fohászában arra kérte őket, hogy védjék meg a családját, óvják meg minden veszedelemtől, hogy többé senki se bánthassa őket, és örökké együtt maradjanak…

***

Hetekig hullott a hó szakadatlanul, többméteres fehér takaró lepte a csöndbe borult tájat. A kis faluban élők lázasan tanakodtak, majd végül az idő javulásával úgy döntöttek: az eltűnt testvérek keresésre indulnak. Azonban minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Még a kis vadászlakot is üresen találták. A kilenc fiatal testét elnyelhette a hó.

Hónapok múltán megérkezett a tavasz a hegyekbe, és vele együtt Gyévity jegyese is visszatért. Az ifjú kezében vadvirágokból kötött csokorral, arcán ábrándos mosollyal sétált végig az utcán, de amikor meglátta a kunyhó ürességtől kongó, porral lepett bútorait, repkénnyel benőtt falait, arcán az értetlen, elborzadt kifejezés jelent meg.

Tanácstalanságában leballagott a faluba, és azon tűnődött, kitől kérdezhetné meg, mi történt az erdőben élő testvérekkel. Azonban az arcok hideg részvétlenséggel fordultak el tőle, csak egy-egy szemhéj bizonytalan rebbenése árulta el, hogy valójában tudnak mindent. A fiatal kereskedő elmerengve nézte a feketén ásító ablaknyílásokat, és egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy a békésnek tűnő falu valamilyen sötét, szörnyű titkot zárt magába. Váratlanul egy érintést érzett a vállán.

– Gyere velem! – Ahogy megfordult, egy ösztövér öregembert pillantott meg, aki néhány pillanatig rámeredt, aztán sarkon fordult, és elindult egy, az erdőbe vezető keskeny ösvényen.

Az út egyre távolabb vitt a falutól, föl a gerincre. A két férfi nem szólt egymáshoz, csak ballagtak, és a fiatalabbik néha tanácstalanul rápillantott a virágcsokorra, amit még mindig a kezében szorongatott. Órák telhettek el, de alig érezte az idő múlását, mígnem a gerincen nyíló jókora tisztáson megálltak.

– Ott vannak – szólt az öregember, hangja belekongott az erdő zajos nyugalmába. – A világ hiába vetette ki magából őket, a szeretetük emléke örökre megmarad.

A férfi megborzongott, aztán hirtelen eleredtek a könnyei. A hegyoldalban kilenc hatalmas sziklatorony meredt, szürke tömbjeik markoló ujjakként hasítottak az ég kékjébe. Az ifjú zokogástól fuldokolva köszönetet rebegett az öregembernek, majd elindult, hogy szerény kis virágait kegyelete jeléül a legkisebb, legtörékenyebb szikla tövébe fektesse.

Soha többé nem tért vissza a hegyekbe, de egész életében a lelkében hordozta egy lány nevetését, akinek a fenyők árnyán dalokat énekelt. És hosszú-hosszú évszázadokkal azután, hogy már nem hordta képzeletbeli virágait a sziklák tövébe, azok még mindig ott álltak méltóságteljesen, örök emlékeként és menedékeként a kilenc testvér szellemének.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés