Megjelent az Univerzum Művészei Alkotócsoport második antológiájában.

A zenész lánya 

Köszönet a sok segítségért Obbnak és Maggoth-nak!

Apámmal sokat vitatkoztunk. Valószínűleg azért, mert nem figyeltünk eléggé a másikra. Nem akartam megérteni, amithamis hangokból épített maga köré. Nem érdekelt különösebben, miért annyira fontos neki a közönség ovációja, én azt csupán zajnak hallottam. Számomra úgy tűnt, az egész világát illúziók és hazugságok szövik át. Olyan mosollyal állt a rivaldafényben, amelyet nekem sohasem mutatott.

Sötét felhők gyülekeztek kapcsolatunk egén, de képtelenek voltunk kimondani a sérelmeket; visszafojtott haragom egyre csak gyűlt. Elpusztította szép emlékeimet, mintha kitörni kész vulkán háborogna a lelkemben. Hiába voltam az egyetlen lánya, nem értettem szenvedélyét, csupán annyit érzékeltem, a munkája elszakítja tőlem.

A válás után ritkán látogatott, és olyankor mindig csomaggal jött. Naiv gyermekként azt hittem, nekem szánt ajándék, pedig csak valamelyik hangszerét hozta magával, amelyen esténként játszott.

Gyűlöltem!

Az összes darabot el akartam égetni! Később rájöttem, ügyetlenséget mímelve többet tönkre lehet tenni, ha minden alkalommal előadom a bűnbánó kislányt. Aput láthatóan bántotta a viselkedésem, ám sosem tette szóvá.

Kamaszkorban jártam, amikor édesanyám meghalt, így apámhoz kerültem. Apa némán eltűrte viselkedésemet. Ő lehetett volna a szülők mintaképe mindent megbocsátó engedékenységével, ha biztosan éreztem volna, hogy szeret. Képtelen voltam szülőmként tekinteni rá; úgy véltem, nem csak busás zsebpénzre lenne szükségem, hanem arra is, hogy úgy érezzem, számíthatok rá. Ezt azonban nem kaptam meg tőle.

Egyetlen olyan döntést hozott, amely az életemet is érintette: zenét kellett tanulnom. Mindennap úgy ébredtem, hogy egyszer összegyűjtöm a bátorságomat, és szembeszállok vele, de végül mindig felderengtek édesanyám utolsó szavai, melyekkel arra kért, ne harcoljak apu ellen.

Az ő szívében továbbra is a zene foglalta el az első helyet, a lelkéből áradó dallamok mellett én csak a második lehettem.

Esténként mindig a zongoránál ült. Lenyomott egy billentyűt, és úgy hallgatta a keletkező hangot, mintha egész zeneművet játszott volna végig. Behunyta a szemét, és a metronóm monoton ritmusát figyelte. Mindig mosolyogott, amikor meglátott a helyiségben, majd ujjai alatt újabb hangok keltek életre.

– Hallod milyen szép? – kérdezte.

– Igen – Mosolygó álarcot öltöttem, amely igazából azt jelentette: „hagyj békén a zenével!”; majd elrejtőztem szobám hűvös menedékében. Ott nem talált rám a rögeszméivel, és hosszú órákig békére leltem.

Egyedül étkezéskor, jöttek elő a szokásos kérdések: „Milyen napod volt? Hogy ment a suli?” Mindent elkövettem, hogy kerüljem azokat a témákat, amelyekben a zene is a helyet kaphatna. Eltérő életfelfogásunk miatt kényszeredett tereferéink meglehetősen szűkre szabottakká váltak.

Egy napon koncertre akart vinni, hogy bemutasson néhány híres zenésznek, akik könnyedén bejuttathattak volna ösztöndíjjal a legjobb hírű zeneiskolákba, ám én tiltakoztam ellene. Vitatkozni kezdtünk, a helyzet mind jobban elmérgesedett. Végül már üvöltöztünk egymással, és olyan dolgok is elhangzottak, amiket egyikünk sem gondolt komolyan.

Ezután a távolság még inkább nőtt közöttünk. Lázadásként az általa csak „modern dalocskáknak” titulált slágereket hallgattam. A pop és a rock fülbemászó dallamait dúdoltam, és könnyen tanulható, többnyire értelmetlen szövegeket énekeltem, amikor biztos voltam benne, hogy hallja. Azt kívántam, magatartásom legalább annyira rosszul essen neki, mint az övé esett nekem.

A szemébe vágtam, hogy gyűlölöm őt is és a zenét is. Végre kiböktem, ami bántott, bár utána erős bűntudatom támadt. Mindig azt hitte, büszke vagyok rá, amiért híres. Erre rá kellett döbbennie, hogy művészeti sikerei tökéletesen hidegen hagynak. Magától a zene élvezetétől fosztottam meg.

Tekintetében fájdalmas fény költözött, amely örökre ott maradt. Nem beszélt többé a hivatásáról, és azt sem erőltette, hogy zenét tanuljak. Tiszteletben tartott, és amíg otthon voltam, még a zongorán sem játszott. Egyedül a kották hevertek ugyanolyan kaotikus összevisszaságban az íróasztalán, ahogy azelőtt.

Egy nap, amikor nem volt otthon, keserű magány tört rám. Szerettem volna, hogy életünkben először őszintén kitárulkozzunk egymásnak. Ugyanakkor belül valami rossz előérzetem támadt. A ház olyan nyomasztónak hatott, és nélküle… rémítően üresnek…

 A zongora, a cselló és a hegedű csendesen várták, hogy játszanak rajtuk; a szél a nyitott ablakon keresztül furcsa, mégis ismerős dallamot sodort a szobába, amelyet nem tudtam hová tenni. Valahol láthatatlan szellemkezek játszottak, olyan könnyedén, ahogy csak ő tudott. Észrevétlenül dúdolni kezdtem…

Kitártam az ablakot a dolgozószobájában, hogy a balzsamos illatú tavasz oda is belopakodjon. A huzat felkavarta az íróasztalán szanaszét heverő zeneműveket. Az egyik kottán apa jellegzetes írását pillantottam meg: „Lányomnak”.

Egy ideig csak nézegettem, aztán a laptopja mellé helyeztem. Észrevettem egy dvd-lemezt, amely a legutóbbi koncertjén készült. Betettem a lejátszóba, majd elindítottam.

Felhangzott az egyik százszor hallott mű, aztán előadása végén a hallgatóság felé fordult.

– Engedelmükkel, következő szerzeményemet a lányomnak ajánlom! Hosszú ideig tartott, amíg elkészült. Most először érzem arra érdemesnek, hogy közönség elé tárjam. Kérem, ítéljék meg Önök, tetszik-e majd a lányomnak!

Olyan könnyed természetességgel játszott, ahogyan más levegőt vesz. Lágy dallamokat varázsolt a hatalmas koncertterembe. A jelenlévők közt pásztázó kamerák csupa elbűvölt embert mutattak. A mű közepe felé félrehúzták a függönyt, és apám mögött kisebb zenekar jelent meg. Ő abbahagyta a játékot, a hangszerek pedig életre keltek segítőtársai keze alatt. Valamelyik kamera egy pillanatra édesapám arcára közelített, akinek szeme gyanúsan csillogott. 

Nyeldesnem kellett a könnyeimet. Nem tudtam… Most értettem meg végre, miért hozott magával mindig valamilyen hangszert, amikor meglátogatott. Visszaemlékeztem a kottára is, amelyre lopva jegyzetelt…

Várakozás közben kimerült álomra merültem a kanapén. Pár órával később telefoncsörgésre riadtam. Egy munkatársa hívott. Közölte, apa hazafelé jövet balesetet szenvedett, és azonnal meghalt. A telefont kiejtettem a kezemtől. A szívembe maró fájdalomtól ordítani akartam, de csak keservesen zokogtam.

– Nem volt időm… Nem tudtam beszélni vele… Miért? Miért pont most? – kiabáltam sírástól rekedt hangon, de senki sem felelt.

A temetése után egyedüllétre vágytam. A zongora magányosan ragyogott az ablakokon beáradó napfényben. Mágnesként vonzott magához, míg végül leültem elé, és játszani kezdtem. Ujjaim könnyedén siklottak a billentyűkön, miközben átírtam a nekem szánt művet.

– Hallod ezt? Neked játszom! – suttogtam könnyeimet nyeldesve.

Végre megértettem, miért szerette a zenét, akárcsak azt, hogy én miért gyűlöltem annyira. Tolvajnak tartottam, ami elrabolta tőlem az apámat, míg valójában egy angyal, akit a határtalan szeretet közvetítésére teremtettek. Eddig hamisnak hatottak a dallamok, most azonban minden rezdülést tisztának és igazinak hallottam.

Nem sok idő telt el, és apám nyomdokaiba léptem. Ugyanúgy koncerteztem, ahogyan ő. Mindig eljátszottam azt a darabot, amelyet a temetés után írtam. Neki ajánlottam, aki életében nem hallhatta a lányát hangszeren játszani. Azóta úgy érzem, mindig ott ül mellettem, és életre kelti a hangokat, melyeket éveken át nekem gyűjtögetett össze.

A közönség nem láthatja azokat a gyémántként ragyogó könnycseppeket, amelyek a zongora billentyűire hullnak, ha eszembe jut megfáradt alakja…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés