„Ne ítéljetek, és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok, és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik…” (Lukacs 6:36)

 Sötét angyal

Az éjszaka olyan vastag fátylat vont a város köré, amit majd csak a nap első sugarai lesznek képesek szétzavarni. Addig is marad az édes tudatlanság a hétköznapi emberek számára. Éjfél már réges régen elmúlt, ilyenkor minden normális ember a másik oldalára fordul. Nem vagyok a tagja a normálisnak vélt társadalomnak, az én világom más szabályokból és rendszerekből áll, mint az övék. A nevem Angela White. Röpke huszonnégy éve élek ebben a világban, a tudatlanok között. Nap, mint nap olyasmiket teszek, amiket más, maximum álmában. Én vagyok az, aki pokolra küldi azokat, akik lemészárolják az embertársaikat. Vadász vagyok, és egyedül dolgozom…

A magány néha nagyobb ellenség, mint bármilyen haragos. Az embernek van ideje gondolkodni, és elmereng azon, amit egyesek "Sorsnak" neveznek. Nem én választottam a Sorsomat, az választott engem, amivel együtt örök egyedüllétre ítéltettem.

Egész életem során egyetlen embert szerettem, az anyámat. Apám más rétegből származott, mint édesanyám, és egy munkája során találkozott vele, akit nem sokkal azután, hogy magába bolondított, már el is hagyott. Soha nem tudta meg, hogy anya akkor már várandós volt velem. Később, amikor anya a halálos ágyán feküdt elmondta, ki is az az aljas szemét, aki összetörte a szívét. Korábban is utáltam, de amióta tudom a teljes igazságot, teljes szívemből gyűlölöm.

Szóval a kedves atyám nem más, mint egy bíró, aki dönt, hogy valaki bűnös vagy ártatlan. Emiatt a munka miatt hagyott el bennünket. Azért, hogy másokat pátyolgasson a családja helyett. Azért, hogy vezekeltesse a bűnbe esőket. Most eljött az idő, hogy bosszút álljak. Talán előbb vagy utóbb valaki engem is elkap és akkor végre, szemtől szembe állhatunk, apa és lánya.

Lassan megérkezek a célhelyre, egy elhagyatottnak hitt, lerobbant irodaépülethez, ahol a számomra kipécézett személy tartózkodik. Csak egy újabb söpredék, akinek a kezéhez rengeteg ember, többségében ártatlan nők, és gyermekek vére tapad.

A tűsarkú cipőm hangosan koppan, amint rálépek az első lépcsőfokra. A korhadt fadeszka halkan reccsen a rá nehezedő súly alatt, aztán szép lassan magam mögött hagyom a másik hét fokot is. Lassan, óvatosan szedem a lábamat, hogy tompítsam lépteim koppanását a régi hajóparkettán. Hosszú folyosó tele ajtókkal, mint egy rémálomban… Vajon melyikben lehet? Aztán meglátom, hogy az egyik ajtó alatt lámpafény szűrődik ki. Megvagy te rohadék! Azzal egy gyors mozdulattal elcsavarom a kilincset.

Ott ül egy rozoga íróasztal mögött. Éppen a szivarját szívja. Meglepődöttségnek nyomát sem mutatja.

− Üdv kicsi Angel! − mosolygott rám gúnyosan. − Már vártalak!

− Akkor nem csalódtál, mert itt vagyok! − közöltem ridegen, miközben rászegeztem a folyosón már kibiztosított fegyveremet.

− Ugyan Angel, nem akarhatsz lelőni engem! − mondta továbbra is teljes nyugalommal.

− Már mért ne? − kérdeztem.

− Hiszen apád… − kezdte.

− Apám egy bíró… És? − szakítottam félbe.

− …ő nem akarná… − folytatta.

− Teszek rá, mit akar vagy akarna! − horkantam fel. − Mégis miért érdekelne? Őt sem érdekelte, hogy én vagy anyám mit akartunk…

− Ismerem apádat!

− Szerinted ez engem meghat? − érdeklődtem gúnyos hangnemben, de továbbra is rászegeztem a kibiztosított fegyvert.

− Meg kéne! − felelte, és most először mutatta jelét a félelmének.

− Szerintem, ezt ő cseszte el! Nos, mi az utolsó kívánságod? − kérdeztem.

− Nem fogod megtenni! − mosolygott rám.

− Biztos? − kérdeztem, és mutatóujjamat a ravaszra helyeztem. − Azt hiszed, büntetlenül megúszhatod a rengeteg ártatlan ember halálát, ami a te lelkiismereteden szárad? Azt hiszed, hagyom, hogy boldogan élj mindezek után? Hát tévedsz! − közöltem, és a fegyvert a homlokához szegeztem.

− Apád nem tenné meg… Apád megbocsátana… Apád…

− Apám megbocsátana? Hm… − úgy tettem, mint aki elgondolkodik a felhozott érveken. − Lehet. De én teszek rá, hogy mit tenne ő! Itt van most? Nem, nincs sehol.

− De ő… − hebegte a férfi.

− Ő mi? − vágtam a szavába.

− Köt a törvény! − magyarázkodott.

− Az apámat lehet, engem nem…

− De ő egy…

− Angyal − mondtam ki helyette. Meghúztam a ravaszt. Hidegvérrel és gondolkodás nélkül. A férfi feje hátracsuklott, a homlokán lévő lyukból vékony vörös csík csordult végig az arcán. − Én meg félig ember vagyok! − suttogtam. − Különben is: Isten megbocsáthat, de én nem!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés