Határérték

Sietek a buszhoz, a professzor már megint sokáig húzta az órát. Jó, jó érdekes volt, meg minden, de én sietek, pláne ilyenkor. Még pár lépés, mikor beleütközök valakibe, a táskám a földre zuhan, kiborulnak belőle a könyveim, és már el is késtem. Bosszantó! Fújok egy nagyot, lehajolok, nem is törődve az illetővel, aki belém ütközött, vagy én mentem neki? Nos, ez már mindegy, a buszt lekéstem. Egy másik kéz gyorsan összeszedi könyveim, majd átnyújtja.
– Bocsánat a figyelmetlenségért! – kér elnézést egy mély férfihang, felnézek rá, és halványan elmosolyodok, falusi kis fruska lévén, soha nem voltam bizalmatlan, így ugyanolyan kedvesnek mutattam magam, mint mindig.
– Semmi baj, én kérek elnézést, nem figyeltem oda – válaszolom kedvesen, miközben összehúzom magam, majd könyveim a táskába teszem. Visszanézek a férfira, markáns arcvonásait jól kiemeli a szanaszéjjel meredező, fekete haja. Szemei barátságosak, játékosak. Az egész megjelenése bizalomgerjesztő, az elegáns öltözet, a kedves arc, mint az álmaim pasija.(Na, jó ez egy kicsit tinis beszólás volt, de így van, maga volt a megtestesült tökély, még az enyhe borosta se rémített meg.)
– Hát, akkor úgy tűnik egyikőnk se figyelt – túr a hajába, majd a kezemben lévő bérletre pillant. – A buszhoz siettél? – kérdezi.
– Igen, odakészültem, de most várhatok egy kicsit. – sóhajtok lemondóan, majd zsebre vágom a bérletet.
– Elnézést, ha miattam késted le. – Aztán elgondolkozva néz körbe. – Nincs kedved beülni egy kávéra? – kérdi kedvesen, majd egy takaros kis cukrászdára mutat. – Esetleg egy sütire? – néz rám a kiskutya szemivel. – Jaj, bocsánat, még be se mutatkoztam… – túr ismét a hajába, amiből arra következtetek, hogy zavarban van. – Horváth Ádám. – mutatkozik be, miközben kezet is nyújt. A név is mintha csak álmodnék olyan tökéletes, Ádám…
– Köszönöm, elfogadom az ajánlatod. – tegezem én is a férfit, noha biztos vagyok benne, hogy sokkal idősebb nálam mondjuk, úgy huszonhét-huszonnyolcnak néz ki. – Az én nevem Fekete Krisztina, de szólíts csak Krisztinek. – rázok vele kezet, egy bíztató mosoly kíséretében.
– Örvendek a találkozásnak, Kriszti. – mosolyog rám melegen. – Akkor hölgyem, menjünk át a cukrászdába! – Aprót bólintok, és szapora léptekkel követem Ádámot.

A cukrászda majdhogynem olyan, mint egy kis kávézó. Igazán otthonos, meghitt, én is gyakran járok ide, ha lekésem a buszt, vagy akár nincs kedvem haza menni. A falak krémszínűek, az ablakok nagyok és mindegyiken vörös függönyök vannak, ezzel kiemelve a belső teret. Egy ablak melletti asztalhoz ülünk le, Ádám lesegíti a kabátom, mint egy igazi úriember. Hálásan mosolyogok rá, miközben ő is leveszi a kabátját, a ruhája is nagyon elegáns, ahogy a kabátjából is következtettem. Egy a nadrágjához hasonló színű zakó van rajta, ami kékesfekete színben játszik, ingje szintén kék, nyakkendőt pedig nem visel, amitől sokkal fiatalosabbnak tűnik. 
– Mikor megy a következő buszod? – kérdi érdeklődve.
– Egy óra múlva – sóhajtom. – De nem kell megvárni, az én hibám, hogy nem értem el. – magyarázom, pedig szeretném jobban megismerni Ádámot.
– Ez esetben kénytelen leszel velem kivárni a buszt, mert én is azzal járok. – Egy csibészes mosoly jelenik meg az arcán, ami valami nagyon jól áll neki.
– Micsoda véletlen… – forgatom meg a szemem, hogy leplezzem az apró zavarom.
– Igen, az. – bólint mosolyogva. – De ha már így összehozott minket a sors, akkor miért ne beszélgethetnénk egy kicsit? – néz rám érdeklődve, szemében teljes kíváncsiság tükröződik. – Mondjuk, kezdhetnénk azzal, hogy hol tanulsz… – Kedvesen elmosolyodok a mondatra majd megadó sóhajjal kezdek beszélni, hiába minden ellenkezésem, ez a férfi nagyon ügyesen tud beszélni. Persze én is nagyon sok mindent kiszedek belőle. Például azt is, hogy Ádám a műszaki egyetemen tanul és kinézete ellenére nem is olyan idős, mint gondoltam, mindössze huszonkettő éves. Ugyanott lakik ahol én, csak egy utcával lejjebb, és szintén egyedül. Ádám is falusi gyerek, de velem ellentétben van két testvére, szülei pedig elváltak… Nagyon jól elbeszélgetünk, az idő csak úgy pereg, mint a homokórában a szemek. Felszabadultan beszélgetünk, néha meg is nevettet. Nagyon jó érzés vele lenni, mikor elvállnak útjaink megadja a telefonszámát, ha véletlenül nem találkozunk máskor is.

www

Életem legjobb hetei ezek, ha mondhatok ilyent. Ádám nagyon kedves, sokat tanulunk együtt, és néha eljárunk kikapcsolódni is, és nem szórakozni, hanem kikacsolódni, mert a szórakozás általában discót, klubokat, bárokat jelent, ami engem nem nagyon érdekel, és úgy tűnik ezt a véleményt Ádám is osztja, ahogy minden mást is, szinte tökéletesen egyformák vagyunk ilyen téren.
– Mit csinálsz Karácsonykor? – kérdezi egyik nap a buszmegállóban. 
– Még nem tudom – vonok vállat. – No, és te? – érdeklődök viszont.
– Megyek anyáékhoz, tudod egy amolyan igazi, családi Karácsonyra. – magyarázza lelkesen, mire picit elszomorodok, olyan régen volt részem igazi családi, ünnepi hangulatban.
– Igen, tudom… régen tudtam. – válaszolom halkan, enyhe fájdalommal a hangomban, miközben a leheletem fehér ködként hagyja el a szám.. Ezt észreveszi ő is, mire számomra teljesen váratlanul átölel. Megdöbbenek, de nem lököm el, hiszen olyan kellemes, biztonságos, érzem Ádám finom illatát, erős karjait, ahogy átölelik a vékonyka derekam, a kezét, ahogy végigsimít a hajamon. 
– Ne szomorkodj, Kriszti! – suttogja a fülembe, egyenesen a szemembe nézve. Nagyot nyelek, majd egy aprót bólintok, a busz pedig már meg is érkezik.

A jég hideg levegő melybe a város szmogja keveredik, a néhol még fehér hó. A város karácsonyi díszei már felkapcsolva, minden csodás színekben pompázik. Régen, mikor még kicsi gyerek voltam nagyon, nagyon szerettem a kivilágított házakat. A busz ablakából szemlélem e panorámát.
Ádám nagyon hallgatag, és én is. Olyan mintha egy határhoz érkeztünk volna, de ez még csak határérték, mert úgy tűnik az a kis ölelés több, mint szimpla baráti ölelés, mely olyan jó lenne, de mégis… mégis félek tőle. A busz halkan megállt, az ajtók kinyílnak és komótosan szállunk le a buszról.
– Azt hiszem nem találkozunk egy ideig. – szólal meg végül, mikor már kettéválnának útjaink. Ez egy picit rosszul esik, talán valami baj lenne? Aztán rájövök, hogy holnap december 22.-e, tehát lassan Karácsony.
– Holnap utazol haza, igaz? – nézek rá szomorkásan, mire ő aprót bólint. – Semmi gond, meg leszek egyedül, tavaly is meg voltam. – legyintek egyet, bár nem tudom leplezni, hogy szeretném, ha mellettem maradna. 
– Igen, ebben biztos vagyok, de akkor még nem ismertelek, most pedig féltelek, így egyedül hagyni téged, majdnem két hétre. – vallja be gyengéden, mire szemeim könnyesek lesznek, megrázom fejem.
– Mondom, hogy nincs baj. – válaszolom, majd hátrébb lépek tőle.
– Nem úgy tűnik… – emeli fel az állam, hogy a szemembe tudjon nézni. – Krisztina – mondja ki a nevem lágyan, dallamosan, ahogy még senkitől se hallottam. Némán nézünk egymás szemébe, majd újra megölel, de most sokkal jobb, karjai védelmet adnak, illata megnyugtat és az egész férfi lénye tökéletes egyensúlyba hoz, olyan, mint egy álom…

www

Álmok… olyan dolgok, amiket akarunk, kívánunk, de nem kaphatunk meg. Velem is megtörtént, mint minden emberrel. Tisztán emlékszek mindenre, mindenre, az utolsó szavakra, a tájra és az illatokra, igen az illatokra. Tudom, képtelenség, de emlékszem rá, emlékszek a fiú illatára, arra a finom, csípős, és férfias illatra. A téli hideg fagyos, szinte már jéggé fagyott levegőjére, melybe egy kevés szmog is keveredett. Emlékszem a leheletemre, mely apró ködfelhőkként hagyta el a szám, és még ez is csodás volt, egy álomban minden, minden csodás, pedig sokszor úgy érzem, hogy ezt már-már valóságnak vehetem.

Nos, az elmélkedés után jövök én. Mint már gondolhattad, egy lány vagyok, egy egyszerű, vidéki lány. Krisztinának hívnak, Fekete Krisztinának. Tizennyolc éves vagyok, pár hónap és tizenkilenc. Első éves főiskolás lány egy budapesti suliban. Most 2011 decembere van, ma van Karácsony. De ez nem is fontos, hisz az idei Karácsonyom is ugyanolyan, mint tavaly, egyszóval magányos. Nincsenek szüleim, a nagymamám múlt év szeptemberében meghalt, ő volt az egyetlen rokonom, aki még élt, és ő volt az, aki felnevelt, miután apám és anyám autóbalesetben meghaltak. Szomorúság, ó, igen a szomorúság, fájdalmas, magányos és kegyetlen érzés. De hagyjuk is ezt!

Reggel van, felkelek az ágyból, az órára pillantok, fél 11, jó későn keltem ma is, bár Karácsony van, ennyi nekem is jár. A kisasztalon álló fenyőre nézek, még tegnap este díszítettem fel, de csak az ünnep kedvéért. Az álom jár az eszembe, Ádámmal…
Mióta csak megismertem, pontosan két hete, szeretem, és ez az érzés egyre jobban fokozódik bennem, ahogy lassacskán szerelemmé alakul. Most bizonyára szüleivel ünnepel és két húgával, mutatott róluk képet, nagyon kedves lányoknak tűntek. Most tényleg jó lenne, ha kiszakíthatnám abból az álomból, amit múlt éjjel álmodtam, ahogy átölelt, ahogy velem beszélt, olyan rémisztő volt, de mégis romantikus, tökéletes határ, a rémálom és az álom közt. Ekkor csöngetnek az ajtón. Vajon ki lehet az? Gondolkozom el, majd felveszem a köntösöm, ami levendula lila szatén, tökéletesen hozzáillik a hálóingemhez. Papucsomban lassan csoszogok, álmos vagyok, szomorú, és vágyok, vágyok a férfi ölelésére, vágyom Ádám szoros karjaiba. Mielőtt elindulok, megigazítom a hajam, gyorsan kifésülöm, szép egyenes barna, mely majdnem a derekamig ér, barna szememből jól látszik a fáradtság, a keserűség. A köntös színe kiemeli az alakom, és mindössze a combom közepéig ér, bárki is az, aki ilyen korán zargat, az jól megnézhet magának, persze ha fiú az.

Elkeseredve nyitok ajtót, majd mikor meglátom, a látogatót szinte majdnem elájulok a meglepettségtől. Ádám az. Teljes valójában, a hihetetlenül összekócolt fekete hajával, csillogó szemivel, még most is elegáns öltözékével, kezében pedig egy kis csomag van.
– Boldog Karácsonyt, Kriszti! – köszönt kedvesen, és átnyújtja a csomagot, de nem tudja kiállni, hogy ne nézzen végig rajtam. Az érdeklődését arcvonásai is kifejezik, tekintete végig fut a lábaimon, majd a szemembe néz, és elmosolyodik, de látszik rajta, hogy zavarban van.
– Köszönöm. – nyögöm ki halkan, elkezdem szégyellni magam. – Gyere beljebb! – invitálom, majd belép, közben elveszem tőle az ajándékot.
– Remélem, tetszik majd, szerintem pontosan hozzád illik. – mondja kedvesen és én kíváncsian nyitom ki a csomagot. Egy kis fekete selyemborítású dobozka pihen benne, kinyitom és egy gyönyörű nyakláncot pillantok meg benne.
– Ádám! Ezt nem kellett volna! – mondom, hiszen az egész nyaklánc aranyból van, és egy apró szív alakú medál van rajta, ami fehér kristályból készülhetett. – És én nem is vettem neked ajándékot. – teszem még hozzá.
– Ugyan, ne is mondj ilyent, nem számít az ajándék, az a lényeg, hogy itt vagy. – mosolyog rám, majd tesz felém egy-két tétova lépést. A szavai olyan szépek, mintha egy pár lennénk, de nem. Nem, nem… mi csak barátok vagyunk.
– Akkor se fogadhatom el, mi csak barátok vagyunk. – sóhajtom, majd leteszem a dobozkát a közeli kisszekrényre.
– Nem hiszem, tudod: „Néha megtörténik, hogy váratlan dolgok csöppenek az életünkbe, majd egy idő múlva ráeszmélünk, hogy már nem tudunk élni nélkülük. Számomra te is ilyen vagy.” – Szóhoz se jutottam csak némán álltam előtte. – Tudod úgy volt, hogy anyámékkal töltöm a Karácsonyt… de mikor hazamentem nem voltam a toppon, anya és apa is észrevette, megkérdezték, megbeszéltük, aztán visszaküldtek… hozzád. – suttogta a végét, majd odalépett hozzám, átölelt és én szorosan bújtam hozzá. – Szeretlek, Kriszti. – suttogta, miközben végigsimított a hátamon. – Már nagyon régóta tetszel, amióta csak találkoztunk, de nem tudtam mit tegyek ahhoz, hogy felfigyelj rám. 
– Jaj, Ádám. – kezdek el sírni, majd még jobban hozzábújok. – Én is szeretlek, nagyon. – szipogom, a szemébe nézek és rámosolygok, megsimogatom az arcát.
– Reméltem. – válaszolja lágyan, majd egy édes, forró csókot ad, mely elvarázsol és megpecsételi a barátságunkból fakadó szerelmünket.

Ez lett volna a hátérték, mikor is találkoztunk barátok lettünk, de már akkor szerettük egymást. Ez az igazi álom, de kivételesen most nem álmodok, Ádám itt van és ez tényleg valóság.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés