Modern Júlia
 

Kedves, anya és apa!

A mai napon meghatározó döntésre szántam el magam. Sajnálom, hogy így kell megtudnotok, de ez az élet nekem kész rémálom. Már hónapok óta gyötröm magam, hogyan mondjam el, így nem megy. Kudarcot kudarcra halmozok, egy cseppnyi boldogság sincs az életemben, fájdalom, gyötrődés, megvetés… Tudom, hogy nektek hazudtam, elnézést érte, nem akartam, hogy aggódjatok…

Tavaly volt egy barátom, nem meséltem róla, de nagyon szerettük egymást. Én is őt, ő is engem, életem legszebb pillanatai voltak, majd jött egy szörnyű baleset és vége lett! Nem fogom részletezni, nem írom le azt a mértéktelen fájdalmat, szenvedést, ami az elkövetkezendő hónapokban rám tört, ugyanis Ő meghalt…

Ebben a pillanatban, percben és órában tudom, hogy Nélküle nincs értelme az életemnek. Tegnap újra elolvastam a Rómeó és Júliát, tudjátok, ez a kedvencem, a legszebb, a legönfeláldozóbb történet az egész világon. De nem azért írok, nem azért hagyom hátra ezt a levelet, hogy a szépirodalomról áradozzak, de ennyi maradt a régi lányotokból, a kedves, aranyos, készséges és kiegyensúlyozott lánytokból, bocsássátok meg nekem, a világnak, ne hibáztassatok senkit se!

Visszatérek a döntésemre, mert nem akarok arra gondolni, hogy most bizonyára könnyekkel telve olvassátok levelem, miközben én valahol máshol vagyok, egy békésebb világban, együtt Vele. Megteszem, és már meg is tettem, ha ezt olvassátok, bizonyosan megtörtént…

A halálom megváltás, még ha más szomorú lesz a tettem miatt esetleg még, elkeseredett is… csak annyit mondhatok, hogy sajnálom

Annyiszor akadok meg, ez a sok … remélem ti is érzitek, mennyire nehéz is ez. Nehéz, de meg kell tennem, meg fogom tenni! Elszánt vagyok, ennyire még soha nem voltam elszánt!
Jól van, jól van…  ideje befejeznem, csak ennyit szerettem volna. Szeressétek egymást, ne sírjatok miattam, nekem így jobb. Isten veletek!

Kelt: 2011. február 20.

Üdvözlettel: lányotok

Ezen az éjszakán furcsa személy haladt végig a városka utcáin: egy fiatal lány, hófehér mennyasszonyi ruhában sétált végig az utakon. Hideg volt, a hó lassacskán, fehér vattaként hullott le a városra, befedve vele a házak tetőit, a járdákon vékonyka réteget alkotva, és a fáknak csillogó díszt kölcsönözve. A lámpák fénye megcsillant a frissen lehullott havon, így már nem is volt olyan nagy sötétség. Éjfél körül járhatott az idő, mindenki aludt, a bárok kezdtek bezárni, csak néhány hazafelé igyekvő fiatal volt kinn. A lány némán sétált végig a járdán, a közeli parkba sietett. Haja lágyan omlott le egészen a válláig, amit nem rejtett, sejtett egyetlen ruhadarab se, még pántjai se voltak. Az egész viselete szokatlan volt, az ember azt is gondolhatta volna, hogy egy bálról siet hazafelé, de nem így volt. Egy pillanatra megremegett, ahogy egy nagyobb szélroham belekapott a szoknyába, majd folytatta útját. A lány bőre árulkodott a kegyetlen hidegről, karjai libabőrösek voltak, ajka lassacskán elkékült. Karjait összefonta, hogy melegítse magát, de ez se használt. Ekkor pillantott fel az utca kövéről az előtte lévő útra, már csak pár lépés volt hátra, hogy elérje a parkot. Ő se tudta miért pont oda igyekszik, csak annyit tudott, ide vezeti a szíve…

Egészen a park közepéig jutott el, addigra már szinte jéggé fagyott, de még volt benne élni akarás, hogy megtegye azt, amiért jött, önmaga szeretett volna dönteni az élete felett. A kistáskából egy kést húzott elő, kibontotta a fehér kendőből, majd az ég felé emelve szólalt meg:

– Nem vagyok én Júlia, és kedvesem se volt Rómeó! De ó Istenem adj nékem kegyelmet, és hagyd, hogy lányod a halálba vesszen. Én már nem bírom, kegyetlen ez a világ, életem sivár! Tudom ez nem mentség, de én szerettem őt, és tudom Ő is engem, enged meg hát, hogy életem eldobjam, visszatérjek a te világodba, hogy boldogságom újra megtaláljam.

Miután befejezte a beszédet szemében könnyek csillantak, majd végig folytak a lány arcán, és a puha hóleplen landoltak, ahol egy pillanatra felolvadt, majd jéggé fagyott, hogy a világ része legyen. Még pár könnycsepp legördült az arcán, majd egy hirtelen mozdulattal a mellkasába döfte a kést. A vörös vér szépen lassan az ujjai közt kezdett szivárogni, átáztatta a fehér ruhát, majd földet érintve, a tiszta havat immáron vérvörös foltok díszítették. A lány még néhány percig az égre nézett, majd le a kezére. Nem rémült meg, szemében a szabadság önfeledt érzése tükröződött, boldog volt, mert végre nem érezte azt a fájdalmat, amit eddig. Szeme békésen csukódott le, a vérzés lassan elállt, a lány holtan rogyott össze… arcára békés kifejezés ült ki, tökéletesen tükröződött róla, hogy végre megtalálta azt a boldogságot, ami szerelme elvesztése után már nem létezett számára. A hó egyre sűrűbben kezdett hullani, vékony lepellel terítette be a várost és a lány testét is. Hajnalra már a lépései nyomát se lehetett észrevenni, valamikor napfelkelte előtt találtak rá.

Az újságokban egy újabb halálhír jelent meg, egy egyszerű öngyilkosságé. Egy fiatal nő az éjszaka kellős közepén február 20-án a parkban öngyilkosságot követett el, feltételezhetően szerelmi bánat miatt. „Egy újabb példa, hogy a szerelem milyen erős, és az emberek mennyire gyengék.” – Írták az újságcikk utolsó pár soraként, mint egy apró összefoglalást az eddig történt halálesetek magyarázataként, vagy okaként. A címlapon pedig az alábbi cím szerepelt szalagcímként: Modern Júlia, a szerelem újabb áldozata.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés