|
Angyali sorozat, első könyv - Első rész: Homokóra 1.
2012.07.10. 14:48
Szeretőd és társad más nem is lehet, csak az, aki ismer, és szeretne hozzád érni, akit nem kell kétszer kérni, hogy segítsen élni.
1.
Egy…
Kettő…
Három…
A szemek egymás után peregtek le, csendesen hullva egymásra, egyre csak gyarapítva az alsók táborát. A magas, erős testalkatú fiú talán már tizenkilenc is elmúlt ült az ágyon. Komoran bámulta a szekrényén álló homokórát, melyben megállíthatatlanul peregtek a szemek. Rövid haját elfeküdte, arcán a párna gyűrődései piroslottak. Egy sötétkék farmerban ült ágya szélén, meztelen felsőtesttel, és szép, kifejező szemével búskomoran merült gondolataiba. „Tizennyolcszor fordítsd meg. Egy hónapot mér csak, úgyhogy másfél év múlva vissza jövök. Mást nem adhatok, de nem is kérek. Ha vársz rám, én jövök.” – emlékezett vissza az ígéretre, amit a lány tett neki és még a válasza is ott csengett a fülében – „Várni foglak.”
Tizennyolcszor már megfordította és ez is a végét járta… mindjárt letelik a másfél év. Nem tudja, mit várjon. Ugyan azt a törékeny lányt, vagy egy határozott nőt, esetleg egyiket sem. Nem írtak egymásnak, nem beszéltek telefonon és mégis, minden nap gondolt rá. Elhitte, hogy szereti, elhitte, hogy visszamegy hozzá, de még azt is, hogy nem felejti.
Egy…
Kettő…
Három…
Nemsokára. Azt hinné az ember, hogyha már ennyit várt ez az egy-két nap mit számít?! De pontosan ez a rövid időszak volt a legborzalmasabb. Egy hete feszülten várt már, a testvéreit az őrületbe kergette szokásosnál is bunkóbb, gúnyosabb stílusával. Persze Aliane és Adele szívesen meghallgatta őt bármikor – főleg mivel új pletyka témát adott volna – de mégsem ment oda hozzájuk. Albert pedig túl felnőtt és fontos az ilyenekhez. Mikor ő elment akkor is csak állt mellette, rácsapott a vállára, és „minden gondolatát kitalálva” elhívta sörözni. Utána pedig már mindenki kényesen ügyelt rá, hogy ne kerüljön szóba, vagy ha igen, akkor se mondják ki a nevét.
Egy…
Kettő…
Három.
Ha tehette volna, ha lett volna rá lehetősége bármikor… minden máshogy alakult volna. Vagy ha egyáltalán módjában állna visszapörgetni az időt, vagy a teret semmibe véve eltűnne és megjelenne akárhol, akármikor, akkor most… Nem ülne ott, mint szar a fűben és várná a csodát. Az lenne!
Dühösen magára kapta a felsőjét és kirontott a szobából.
- Alphonse – szólt utána kényesen Aliane, miután majdnem fellökte. – Figyelj már egy kicsit.
- Figyelj te!
Sötét este volt. A szokásosnál is sötétebb. Nyár ellenére alig szűrődött be valami fény a szobába, még az utcai lámpák is csak haloványan világítottak. Édesanyja egy szobával odébb TV-t nézett, bár valószínű, hogy már elaludt. Lehunyta a szemét és próbált nem gondolkodni, nem érezni, sikertelenül. A képek egymás után törtek be a fejébe.
Vér, mindenütt vér. A falakon, a bútorokon, a padón. A vastag szőnyeg szélétől nem messze egy idős hölgy feküdt holtan, vére tócsába gyűlt körülötte, amit a régimódi szőnyeg már elkezdett felszívni. Arcára fagyott a félelem, szeme mereven bámult a semmibe, ajkai pedig enyhén nyitva voltak.
Nem tudta, mi történt. Ő csak a szomszédját látogatta meg… a kedves idős nénit, aki mindig olyan aranyos volt és folyton süteménnyel, meg csokival kínálta. Valamit segíteni kellett neki. Az ajtóban várta, majd a konyhába kísérte és akkor…
Mikor a nő már holtan feküdt a földön és ő megrökönyödve próbálta felfogni a történteket, Alphonse törte be az ajtót. Meglátta a vérben tocsogó testet és a rémült kismadárként a sarokban megbúvó lányt. Ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna, kezet nyújtott neki és elvitte onnan. Beszéltek neki démonokról, rúnákról, vadászokról, ölésről, háborúról, a különleges képességűekről, de semmit sem értett meg. Tanácstalanul feküdt és Alphonse bús szemeinek emlékétől várta a megnyugvást.
Hírtelen az egész ház megrázkódott. A konyhában poharak és tányérok csörömpölve hullottak a földre, hogy szilánkokra hulljanak. Zakatoló szívét túlkiabálva szólt édesanyjának:
- Anya!
- Jól vagy, kicsim?
- Jól – felpattant és átsietett a másik szobába. Anyja az ágyon ült, tanácstalan arccal. – Mi volt ez?
Az ablak szilánkokra tört, ahogy egy fekete, visító élőlény ugrott be rajta.
- Fuss! – kiáltotta az anyja – Fuss már!
A nehéz levegő erősen áporodott volt. Talán három napja nem esett már az eső, és a levegő páratartalma száz százalékos lett. Nem könnyített a dolgon a kén szaga sem, amit a démonok hoztak magukkal. Gyomorforgatóan büdös volt. A legtöbb vadász, aki először ölt démont, elhányta magát a pokol bűzétől. Ahogy végig sétált a csendes búzamezőn a jövőre gondolt. Arra a tökéletesen elképzelt jövőre, ahol ki fogja köszörülni a csorbát a múlt sérelmei miatt, és visszafizet minden rosszindulatúan „adott szívességet”.
2.
Régen történt már ez, talán két éve. Látta az anyját meghalni. Alphonse későn érkezett azon az estén. Azóta képzett és az egyik legjobb vadász lett belőle. Az a dolga, hogy démonokat keressen és megölje őket, hogy a tudatlan emberek biztonságban élhessenek. Démongyilkos. Erre született, máshoz nem is értett, sőt… az ő képességével, muszáj volt harcossá válnia. Ritkán az áltag emberek közül kerültek ki a vadászok, mint nála is. A képessége sokáig titkolta magát, mondhatnánk úgyis, érlelődött. Mikor felszínre tört egy nyers hatalmat láthatott a világ, melyet teljesen uralom alá hajtani képtelenség, és őt magát is majdnem elpusztította már.
Kezébe vette a képet, amin a Rown gyerekek álltak egymás mellett. Aliane és Adele egymás kezét fogva vigyorogtak a kamerának. A nagy és nyugodt Albert mögöttük állt, szintén valami mosoly félével az arcán. És valahol távolabb ott állt ő is, Alphonse. Morcosan, ahogy mindig is, határozottan kihúzva magát, tojva a tökéletes családi szeretet látszatára. Igen, ez pontosan ő volt.
Eltette azt a képet is a táskájába és behúzta a cipzárt, ideje volt indulni.
Sosem volt egy királylány… törékeny virágszál lehet, hogy volt, de kényes hercegnő soha. Még akkor sem mikor az anyját előléptették egy nagy cégnél és vezetői pozícióba került. Felvitte az Isten a dolgukat. Sötétkék sportkocsit kapott, laptopot, új házba költöztek és miután drága autója lett, drága ruhái, drága környéken laktak, népszerűbb is lett. De sosem kényeskedett. Mégis… most ahogy tükörbe nézett hasonló érzés fogta el. Szűk fekete nadrágjában, mélyen kivágott türkizkék felsőjében, ami combja középig ért, a derekán egy fekete bőr öv fogta oda és kék magas sarkújában. Haját feltűzte, szoros kontyba, és pálcikák tartották egyben. Minden fémpálcika végén egy–egy rúna volt vésve: Szeretet, Béke, Nyomor. A legjobb pedig az volt bennük, hogy ölni is egészen könnyen lehetett velük.
Vállára vette táskáját és elindult. A kocsi valószínű lent várt már rájuk, úgyhogy ideje volt menni. Ismerős izgalom fogta el, végre láthatja őket, végre… haza mehet.
Az ajtón túlról hangos visítás szűrődött be. Kilépve Miát látta, az öt éves kislányt, aki David húga volt… David… Egy pillanat alatt elszállt az izgalom érzése. Mia rohanva száguldott le a lépcsőn, David pedig fintorogva cipelte a kislány rózsaszín bőröndjét. Vicces látvány volt a megtermett, izmos, férfias, határozott küldőhöz egy pici, mintás utazótáska.
- Kész vagy? – kérdezte mély hangján.
- Igen – és elindult Mia után, kevésbé lelkesen.
Amint bepakoltak és beültek a sofőr elindult. Az elmúlt másfél évben Davidék házában vendégeskedett. Két okból is, egy: mert máshová nem tudott menni. Kettő: mert David és Mia apja úgy gondolta, hogy egy olyan tehetséget, mint az övé hiba lenne elpazarolni és felajánlotta a fiát férjnek. A nagy tudású Tanács, akik irányítják a vadászokat, pedig nem ellenkezett. Sőt… Így van egy vőlegénye.
- Szeretném, ha bemutatnád nekem a barátaidat – követelte, ellent mondást nem tűrő hangon.
Már megint kezdi! Mindig előröl és addig nem nyugszik, míg célt nem ér. A tulajdonának tekinti, beletúr az életébe, mintha bármihez is köze lenne, és bele szól mindenbe.
- Biztos, hogy befogják őket mutatni. Nem kell előre intézkedni – válaszolta flegmán.
- Bátyus – szólt közbe Mia lelkesen. – Vannak ott cicák?
- Nem érdekelnek most a macskáid hugi. Fontos dolgokról beszélgetünk – emelte fel a hangját.
Mia elpirult szégyenében, csendesen húzódott el, be a hatalmas autó egyik sarkába és próbált minél kisebb lenni.
- Hogy beszélhetsz így vele?
- Ez nem rád tartozik, asszony!
- Lehet, de nem fogom elhallgatni, hogy a kutyádként kezeled.
David dühösen elfordult, ismét egy időzített bombának nézett ki. Kíváncsi volt rá, mikor fog felrobbanni most, vagy később, hogy mindenki láthassa ő David Reinwick és a lány csak a tulajdona, akihez senki sem nyúlhat.
Később… ki hitte volna.
Az út nagy részét csöndben töltötték David tüntetőlegesen, mint egy kisgyerek nem szólt sem a lányhoz, sem Miához, mintha ők tehetnének arról, hogy nincs meg egy kereke. A húga azért néha lelkesen felpattant és tátott szájjal bámult ki az ablakon, és csicseregett minden féléről. David tiltakozása ellenére a lány igyekezett kedves lenni az öt éves kislánnyal. Este Miának megint a szokásos történetet kellett elmesélnie, a vadászok és a démonok történetét. Összekuporodott, fejét a lány ölébe hajtotta és úgy nézett rá nagy barna szemeivel.
- A világ megteremtésekor Isten megteremtette Ádámot és Évát. Miután bűnbe estek kitagadta őket a Paradicsomból. Attól kezdve már nem védte őket semmi a fájdalomtól, betegségektől, haláltól. Isten segédei, az angyalok már egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán jártak le közénk…
- Mert ők nem evilági lények, igaz?
- Igen. Lucifer ezt kihasználva démonokat küldött közénk, emberbőrbe bújva. Nekik az a feladatuk…
- Hogy megrontsák az embereket, hogy a pokolra kerüljenek, igaz?
- Igen, de ha megint közbeszólsz, nem fogsz elaludni. Isten végül leküldte közénk egyik angyalát, hogy hat család férfi tagjait különleges képességgel ruházza fel. Erővel, gyorsasággal, tudással és hatalommal. Így születtek meg a vadászok, a Morris, Smith, Garroway, Lesst, Reinwick és a Road család voltak. Csak az egyenes ági leszármazottak viselhetik ezeket a neveket. Nagyon ritka, hogy az áltag emberek közül kerülnek ki vadászok. Nem tudni, hogy ez a természet vagy Isten akarata, de tény hogy létezik. A rúnák a mi eszközeink és a pengék. Ezeket, a fegyvereket adta az Úr a kezünkbe és ezekkel kell küzdenünk a Gonosz ellen.
- Te hiszel Istenben? – kérdi, mintha ez lenne a legtermészetesebb kérdése mégsem válaszol egy pillanatig. Mit mondhatna? Hogy a Mindenható egyik teremtménye és nem hisz benne. Sőt, egyenesen gyűlöl mindent, ami ehhez a történethez köti.
Mire kinyitja a száját, hogy válaszoljon a kislány már az igazak álmát alussza.
Sötét van, semmit sem lát.
Hallja a saját szívverését, ahogy a vér betódul a fülébe, ahogy kapkodja a levegőt. Érzi, ahogy az ér lüktet a nyakán. Kétségbeesetten beleharap a szájába.
Nagyon fél.
Nem tudta, hogyan került oda, csak annyit rémlik, hogy valami betörte az ablakot. Az anyja kiabált – Fuss! – De nem ment el. Nem tudott. Az édesanyja felállt és rá vetette magát… csak egy fekete kezet látott, amik aranyszínű karmokban végződtek. Lerántotta róla, az ő mindig erős és határozott anyját, és leszúrta. Ennyire emlékezett.
Vakon bámult bele a hideg sötétségbe és sipítva szívta be a levegőt. A sötétség pedig kérlelhetetlenül vette körül, nem tágított. Hiába próbált mozdulni, hiába akart elmenni.
Annyira fél.
Hangokat hallott a háttérből, tompán és elmosódottan, mintha ő víz alatt lenne, és a túloldalról beszélnének hozzá. Valaki mintha megfogta volna a kezét, de nem volt benne egészen biztos. Egy hang a nevén szólította. Mintha… Alphonse lett volna. – Nincs semmi baj. Itt vagyok.
Elnyújtott nyivákolást hallott egész tisztán. Ez az ő hangja volt.
- Nem megyek sehova.
Kis kedvencei ott nyüzsögtek körülötte. Lábához hajoltak, mint egy hűséges kutyák és hörögve, nyüszítve próbálták magukra vonni a figyelmét, de ha akarta volna sem tudott annyi démonra figyelni. Már megszokták, hogy rájuk se néz, mégis minden adandó alkalommal próbáltak a kegyeibe férkőzni. Hazudna, ha azt mondaná, nem élvezi. Hiszen Istenként tisztelik. Félik hatalmát, haragját és lesik minden mozdulatát. Igen, erre van szüksége, ahhoz, hogy véghez vigye terveit és lemészárolhassa mindazokat, akik keresztbe tettek neki. Ezek a démonok csak eszközök, a cél a fontos.
3.
Albert már háromszor hívta, ami nála annyit jelentett, hogy hiper-szuper fontos. Mégsem sietett. Lassan ballagott a büdös utcákon és elmerengett a reggeli nap fényébe öltözött házakon. Miután Aliane utána kiabált, úgy döntött, eredeti tervéről lemond, és rövid úton lelép. Hajnali kettőig egy kocsmában ült, vodkát vedelt, és élvezte az előnyét a vadász erejének. Egy férfi nagy mellénnyel kihívta szkanderozni és veszített, utána pedig már mindenki Alphonst akarta legyőzni. Majd egy parkban telepedett le, egy egészen szimpatikus padon. Talán tizenöt méterrel odébb egy másik padon egy hajléktalan aludta édes álmát. Hajnalban pedig elindult haza.
Tehát nem csinált semmi értelmeset mégis eltelt az az este is.
Morcosan kanyarodott be az elhagyatott utcájukba, aminek a végén egy romos kórház állt. Besétált és a lifttel az alsóbb szintekre ment, a föld alá. Ez volt az otthonuk, a Tanács által kialakított és igazgatásuk alá kiszabott Otthon.
Albert irodájából Aliane és Adele hangja szűrődött ki.
- Ő komolyan visszajön? Mikor? – kérdezte talán Aliane és egyértelmű volt, hogy kiről beszélhet. Néha még úgy is nehezen különbözteti meg őket, ha előtte állnak, a hangjuk alapján pedig képtelenség.
- Nem sokára, talán órák kérdése – felelte Albert.
- De, akkor ez jó, nem?
Albert mégsem válaszolt egy pillanatig.
- A vőlegényével jön, David Reinwickkel.
Valamelyik lány elfojtottan sikkantott, aztán Alphonse nem hallott már semmit.
Vőlegény? Másfél év alatt talált valakit, akit jobban szeret nála és hajlandó hozzá menni? Hát teljesen elfelejtette volna? Minden áldott este, lefekvés előtt a homokórát bámulta, és úgy kelt, hogy csak azt látta. Mindig számolta a napokat és majd bele pusztult, de várt rá.
Eszébe jutott az első csók a fagyöngy alatt. Az első alkalom, mikor szépnek látta. Nem értette, hogy addig hogyan láthatott más lányokat szépnek, és addig hogy nem vette észre. Azóta semmi sem olyan tökéletes és gyönyörű, mint ő. Emlékezett arra is, mikor először és utoljára látta sírni. A télikert teraszán állt a közelgő viharban. A szél borzalmasan fújt, a földig érő függönyöket zászlóként lengette. A korlátot markolta, mintha csak abba kapaszkodna, hogy el ne essen, másik kezét pedig a szájára szorította. Így gyászolta édesanyját. Nem tudta, hogy látja és talán jobb is így. Az nap este átment hozzá, órákig beszélgettek. Miközben ő mesélt a lány elaludt. Akkor aludtak együtt először.
Mire észbe kapott, hogy a lábai öntudatlanul viszik előre, már az edzőterem ajtaja előtt állt. A gondolat, hogy mást szeret, hogy más csókolja, öleli, hogy más valaki fontos neki és… nem ő…
Berúgta az ajtót, majd minden különösebb nélkül kezdte el püfölni a boksz zsákot.
4.
Kívülről csak egy elhagyatott, romos kórház volt. Senkit sem érdekelt az utca végi omladozó épület. Rendőrségi szalagot húztak köré és még egy táblát is kiraktak, hogy: Életveszélyes! Belépni TILOS!
David fintorogva bámulta. Hozzászokott a fényűzéshez, a pompához, ami körül vett őt az Áldott család egyik elismert tagja ként. Az Otthon bedeszkázott ablakaival pedig messze nem érte el azt a szintet, amit őfelsége megkövetelt magának. De hát ő akart visszajönni, ami ellen a lány természetesen nem vitatkozott.
Szíve úgy verte a bordáit, mintha minden egyes dobbanásával azt kiabálná: Al… itt vagyok! Keserű boldogság öntötte el és tudta, bárhogy is legyen, annak úgy kell lennie. Ezt persze előre könnyű volt mondani, utólag már nehezebb lesz elviselni a tényt, hogy a sors kicseszett vele. Abban az egyben viszont biztos volt, hogyha megvan még a sportkocsija egy szó nélkül le fog lépni legalább 2 napra. Nem lesznek kötelezettségek, sem David, sem Mia, és talán Alphonse sem. Szüksége van arra a két napra.
Átvágtak a törmeléken, de az épületbe, le a lifttel. Minden ismerős volt és idegen egyszerre. Ahogy a lift ajtaja kitárult, ragyogó fehér falakat és csicsás szőnyeget láthattak. Aranyszínűre festett fogast és bronz cipőtartót. A falon egy hatalmas Da Vinci festmény másolata lógott. A lámpák sárgás fénnyel világítottak, az üvegburán kívül pedig régimódi kialakítású, bronzszínű vas kacskaringózott. Adele és Aliane álltak a szőnyeg közepén, majd mikor látták, hogy kinyílik a lift ajtaja arra fordultak. Egy pillanat múlva Aliane álla leesett és tátott szájjal bámult a lányra. Adele pedig megrökönyödve egy „Istenemet” motyogott el. Majd mind a ketten visítva, nevetve ugrottak a lány nyakába, meg sem várva, hogy kiérjen a liftből és David meg Mia is utána jöhessen. Hallotta felhőtlen kacajukat, pont ahogy régen nevettek. Éreztek apró, mégis erős karjuk szorítását. Én is azt éreztem, amit ők, mégis csak egy mosolyra futotta. Hírtelen sóvárogni kezdtem a múlt után.
- Lányok – kezdtem és a folytatás valahogy már kényszeredettnek tűnt. – Ők itt David és Mia Reinwick. David, Mia bemutatom nektek a Rown ikreket, Adelet és Alianet.
David képe közömbösből dühösre váltott, mint amikor az időzített óra nélküli bomba csipogása pont akkor kezd el gyorsulni, mikor már a végét járja. Nyakán megfeszültek az izmok. Aliane mintha észre sem vette volna, oda lépett elé és a kezét nyújtotta.
- Megtiszteltetés találkozni az áldott családok egyik tagjával.
A férfi egy pillanatig undorodva bámulta a lány kezét, majd elfordult és elindult be az Otthonba. Ahogy ismertem képes volt előre térképet kérni, hogy mit merre talál. A sofőr pulikutyaként követte a bőröndökkel.
Mia, aki addig David lábánál bújt el félősen, most a lányhoz futott oda.
- Köszönj szépen, Mia. Ne légy udvariatlan – simogatta meg a fejét.
- Csókolom – motyogta alig hallhatóan.
A lányok elmosolyodtak, és az előző incidens után nem is vártam többet.
5.
Izzadtan, büdösen, fáradtan, de még mindig dühösen indult a szobájába. Ahogy az edzőteremből a folyósóra vezető lépcsőn haladt, hangokat hallott.
- Úrfi. A kedves menyasszonya szobájába pakoljak le?
- Természetesen.
- Ha megengedi úrfi, én már…
- Nem engedem meg! – emelte fel a hangját gőgösen.
Biztos a vőlegénye…
6.
A lányokkal beszélgetett egy keveset és mindvégig voltak olyan toleránsak, hogy nem hozták fel David pofátlan viselkedését. Bár ennek ellenére tudta, hogy már visszavonultak egy csendes helyre és kettejükről pletykáltak. Akár mennyire is szerette a lányokat, ezt sosem bírta bennük.
Ahogy Alberthez bekopogott azonnal jött a „szabad” válasz. Az iroda semmit sem változott, pont olyan morcos volt, sötét és hivatalos, mint mikor el kellett mennie. Az egyik falat teljesen beterítette egy poros könyvespolc. Albert pedig a szoba részeként ült íróasztala mögött, ragyogóan mosolyogva. Az előtte álló egyik székre mutatott.
- A kedves vőlegényed már járt itt.
Végig futott a lány hátán a hideg.
- Ő egyáltalán nem kedves és jobban örülnék neki, ha nem emlegetnénk, hogy egy zsarnokhoz kell hozzá mennem.
- Ezt a választ vártam – felelte elégedetten. – Eléggé megijedtünk, mikor kaptuk a hírt rólatok.
- Alphonse tudja már?
- Még nem, de tegnap óta nem látta senki – pár pillanatig mélyen a szemébe nézett, majd nagyon halkan megjegyezte. – Hiányoztál neki.
- Ebben reménykedtem.
- Mi történt?
- David apja rendezte az egészet. Tudod, hogy megy ez. Ősi törvény, hagyományok, haszonlesés, hatalom…
- Gondolom nem volt beleszólásod.
- Persze, hogy nem. Nem voltam én ott senki.
- És Reinwick papa meg pont, hogy valaki.
- Igen – felelte keserűen.
- Jaj tényleg – pattant fel. – Anyáék még mindig Rómában vannak. Karácsonykor mindenkinek küldtek ajándékot, még neked is. Nem tudták hová küldjék, mert a Tanács nem árult el nekik semmit. Úgyhogy ide küldték, ha esetleg mi megtudnánk valamit.
Egy lapos, karácsonyi csomagolópapírba tekert, szalagos dobozt adott át.
- Köszönöm. Hihetetlenek a szüleid – pirultam el.
Hiányzott már a szeretet és a gondoskodás érzése és az ő szüleik ilyenek voltak.
- Hát… nem tudom, miért szeretnek jobban: mert megszelídítetted Alt vagy, mert a múltban történtek miatt előléptették őket.
- Tessék? – hökkentem meg.
- Te még nem is tudod? Mivel minden szerencsésen alakult és a kiképzésed is tökéletesen haladt ezért feljebb léptették őket. Most Itália egész déli részét ők felügyelik. És ez nagyrész neked köszönhető.
Leült mellé a másik székre, kezébe vette a lény kezét és a szemébe nézett. Alberttől ritka volt az érzelgősség és ez már annak számított.
- Jó, hogy visszajöttél.
A lány nem tudja, hogy akart-e még mondani valamit, mert a riasztó félbeszakította őket. Egyszerre álltak fel és indultak az érzékelő szobába. Csöndben haladtak egymás mellett, az ajándékot egyelőre az irodában hagyta.
7.
A riasztó jól ismert hangja akadályozta meg a zuhanyozásban. Harci ruháját és szerelését felvette, majd elindult további utasításokért. Igyekezte kiverni a fejéből a lányt, mert onnantól fogva már másra kellett koncentrálni. A harcara, ahol mindig tökéletesen meg kellett felelni, ahhoz, hogy életben maradhasson ne csak ő, de mások is. Közben nem lehetett másra figyelni, vagy elkalandozni, mert lehet, nem a saját életét teszi vele kockára, hanem az egyik testvéréét. És azért mert ő nem tud figyelni, nem akarta, hogy bármelyiküknek is baja essen.
Az érzékelő szoba előtti kanyarban megtorpant.
Albert és ő egymás mellett jöttek, egyenesen oda, ahová ő is tartott. Gyorsan visszahúzódott a fal mögé és onnan leskelődött. Szerencsére nem vették észre.
Kék felső és magas sarkú volt rajta, ami kiemelte hosszú lábait és gyönyörű alakját. Hosszú haját szoros kontyba fogta. Finom arcáról eltűntek a kislányos vonások. Tekintete kemény volt, határozott, tettre kész. Járásából, testtartásából sugárzott az önbizalom. Sehol sem volt már az a lány, akibe ő bele szeretett. Egy nőt látott maga előtt, akit a sors nevelt keménnyé, megingathatatlanná. Egy csodálatosan szép nőt, akinek a vonásai minden férfi szemét magára vonzották. Egy elérhetetlen nőt, aki tökéletesen beleillet a Reinwick képbe, és hamarosan házasodott.
Csendben elfordult és visszament a szobájába.
Alphonse unottan ült egy kávézóban. A pláza tele volt nőkkel, és valamivel kevesebb férfival. Ő is csak azért vetemedett oda, mert a csinibaba, aki vele szemben ült, ezt akarta. A keserű és gusztustalan kávé, amit kihoztak neki állítólag a város legjobb kávéja volt és egy vagyonba került, ennek ellenére képtelen volt két kortynál többet inni. Ahogy észre vette, a lánynak sem ízlett, inkább divatból mentek oda, mintsem tényleg a minőségért.
Próbált úgy tenni, mintha érdekelné az x meg az y veszekedése, de egyszerűen képtelen volt megjegyezni a neveket és egyáltalán nem érdekelte ez a felszínes élet. De akkor miért is van itt? Ránézett a lányra és azonnal választ kapott. Szőke haj, kék szemek, nagy dudák, karcsú derék és tudja magáról, hogy csinos. Nem akart mást, mint szexet, aztán azt is elfelejteni, hogy létezett a csaj. Mély levegőt vett, nem túl látványosan, hiszen erre a lányok mindig felkapják a fejüket és türelmet erőltetett magára.
Talán órák teltek el, de valószínűbb, hogy inkább percek miközben ott ültek és a történet még mindig nem ért véget. Eljutott arra a szintre, két keze kevés lett volna, hogy megszámolja, ebben a hisztériába hányan vettek részt és a lány mindenkinek az élettörténetét elmesélte.
Megér ennyit egy jó szex? – fordult meg a fejében miközben kinézett az üvegajtón. A szemben levő bolt választékát már milliószor felmérte és arra jutott, hogy az a narancssárga virágos szoknya egyszerűen undorítóan néz ki. Ahogy bambult kifelé, képtelen volt nem észre venni az egyik nővérét, aki vigyorogva fordult vissza a boltba miközben az ajtót nyitotta ki. Kezében két szatyorral, magas sarkúban kitopogott, neki háttal állt meg. A másik nővére is kiszambázott az ajtón, és nyitva tartotta egy harmadik személynek. Először csak a szatyor tömeget látta. A cipős dobozokat, meg ruhákat, végül a kirakatba is kitett narancssárga virágos szoknyában felismerte őt. Kénytelen volt elismerni, hogy sokkal jobban áll rajta, mint a próbababán. Káprázatosan mosolygott a nővéreire és megjegyzett valamit, amitől a lányok a hasukat fogták a nevetéstől.
Szinte már sugárzott.
Éles fájdalom hasított a vállába. Közönyösen visszanézett, és egy mérges szőke fejjel találta szemben magát.
- Figyelsz te rám?
- Őszintén? Kicsit sem érdekelsz.
Felállt az asztaltól, nem törődve a szőke felháborodásával, fizetett és elindult a lányok után. Mikor beérte őket Adele és Aliane nyakát átkarolta, tekintetét a valamivel előttük álló társukat szegezte. Ő előre hajolva méregetett egy cipőt, amire végül rálegyintett. Aliane cukkolni kezdte, hogy mit keres ott, de nem foglalkozott vele.
- Ez rosszabb, mint az… - megszeppenve nézett Alphonsere. Addig észre sem vette.
- Na jó lányok, ma mindenki kérhet tőlem egy valamit. De csak, mert jó kedvem van.
Az ikrek sikoltozva rohantak be a legközelebbi üzletbe, hogy kihasználják az alkalmat és lenullázzák őt. Testvéri szeretet.
A lány pedig csak állt és nézett utánuk.
- Te nem mész? – érdeklődött a fiú.
- Öhmmm… Nekem már van elég cuccom, azt hiszem – mutatta fel a szatyrokat.
A fiú kivette a kezéből és fejével a bolt felé mutatott. A lány elpirult. Alphonse felajánlotta a kezét, ő bele karolt és talán életében először ment úgy végig valahol, hogy nem egy fruska, nem a nővérei karoltak belé, hanem egy gyönyörű és értelmes lány.
A fülledt levegőbe már nem csak a kén szaga, hanem a véré is keveredett. Elemelte arcától a lány testét. Már nem volt szomjas. Körbenyalta a száját, hiszen kár minden cseppért, majd felállt. A démonjai épp a házat dúlták fel, és a lakókat zabálták a házi állatokkal együtt. Az egyik kis kedvence a lábához kuporodott és engedte, hogy lenyalja az ujjairól a vért. Egy ilyen tökéletes nappal indul el minden. Lakomáznak, mulatnak és meghalnak érte. Tökéletes. Még az sem zavarja őket, hogy süt a nap. Pár óra és az is lemegy, akkor pedig elkezdődik a háború.
8.
Ahogy benyitottak az érzékelő szobába Sirius, Albert fajtiszta huskyja a nyakába vetette magát és csaholva üdvözölte. Körberajongta és amint egy kicsit is megsimogatta, még hangosabban kezdett el ugatni.
- Sirius, helyedre – szólt szelíden Albert.
Gazdagon benyálazta a cipőjét, kicsit megrágcsálta és csak aztán volt hajlandó régi kosarába feküdni. Adele a képernyők előtt ült, hozzáértő szemekkel vizsgálta a monitort, néha pötyögött valamit a billentyűzeten. Aliane a sarokban állt és várt.
- Alról hallott valaki, valamit? – kérdezte Aliane.
- Hívtam, de még nem érhetett haza. Neked kell kimenned helyette – utasította Albert.
- Indulok készülődni – bólintott komolyan.
- Adele, mi a helyzet? – kérdezte. A démonok energiája más volt mint az embereké, így könnyen bemérhető volt.
- A város széléről érzékelt. Jelentősebb gyülekezet lehet, vagy nagyobb démonok. Az a terület viszonylag semleges, úgyhogy élelmet keresnek. Két lakást már feltúrtak, most a harmadik felé tartanak. A démonoktól két, három kilométerre gyenge jeleket érzékel, de nem tudja beazonosítani.
- Legyetek óvatosak, mikor kimentek – tette kezét a húga vállára, majd a lány felé fordult. – Most, hogy a Reinwick családhoz tartozol nem kötelező kimenned…
- Ugyan már. Kit érdekelnek a Reinwickek?! Megyek én is.
- Adjak ruhát meg felszerelést? – kapott vigyorogva az alkalmon Adele.
- Igen, légy szíves.
- Siessetek – kérte Albert.
- A kocsim megvan még?
- A garázsban.
- Akkor azzal megyünk.
Adele szobája közvetlenül Aliané mellett volt, egy ajtóval átlehetett járni egyik helyről a másikra. Kettejük között nem csak az egyet értés és az összhang volt nagy, hanem a csapatmunka is. Míg Adele harcolni tanult, addig Aliane gyógyítani. Másként használták ki a képességeiket, pontosan azért, mert bármire szükség lehet. Aliane általában nem ment ki harcolni, hanem otthon ült és várta, míg haza érnek a testvérei. Helyette Alphonsnak kéne készülődnie, de szükség törvény bont.
Mivel hasonló volt a méretük, nem volt nehéz ruhát találni neki. Fekete felső, arra vastag bőr pulóver, amit addig dolgoztak, míg elég kemény lett a harchoz, de elég puha az akadálytalan mozgáshoz. Ugyanilyen nadrágot kapott, és bőr, vastag gumitalpú acélbetétes bakancsot. A bakancs nehéz volt, mégis a legcélszerűbb. A bakancs talpába rúnákat véstek, a nadrág belsejébe, és a pulóverre hímeztek. Védelmet, könnyű és halk mozgást biztosították. A hajában ott volt a három fém pálcika: Béke, Szeretet, Nyomor. Kapott még két tőrt és…
- Adele, ez most komoly?
- Most miért? Ez is fegyver – mosolygott.
Nem tudta eldönteni, hogy szórakozik vele vagy tényleg az a fejsze az utolsó fegyvere.
- Igen, az. De… ez olyan…
- Férfias – kiabált át a másik szobából Aliane.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés