A hideg éjszaka elől Hiador jobbnak látta, ha behúzódnak a sziklák közé. Pihennie kellett, és nem volt biztos benne, hogy Kegan jól viselne egy szabadban töltött éjszakát. Végül nagy megkönnyebbülésére sikerült találnia egy barlangot, ahol viszonylagos biztonságban érezte magát. Testőre délután sokáig aludt, így viszonylag éberen figyelte, ahogy körülötte tevékenykedik, próbált tűrhető fekhelyet készíteni a számára. Amikor ezzel megvolt, rátért a készletek ellenőrzésére. Bár ráébredt, hogy mind vízből, mind élelemből nagyon kevés maradt, ezt nem közölte gyengélkedő kísérőjével, inkább megkérte, hogy világítson neki, amíg megnézi a térképet.

– Lassan haladunk, igaz? – kérdezte Kegan. A férfi egész testtartása és arckifejezése is törődöttnek tűnt, rettentő fájdalmakról tanúskodott, de így is észrevette a gondterheltséget a herceg vonásain.

– Nem, dehogy, minden a legnagyobb rendben! – próbálta megnyugtatni a testőrét. – Nemsokára ez a völgy becsatlakozik egy nagyobba, amin végigvezet a hegyeken, és alig néhány mérföldre ér ki Tarnától. Onnét a hegylábakon haladva elérünk a várig. Na meg persze be is kell jutnunk…

–…az ostromló kyuna hadak kereszttüzében – fűzte hozzá rezignáltan Kegan. – Ez lehetetlen! Egyedül még talán lenne esélyed, de ha magaddal rángatsz, akkor még azelőtt ki fogsz merülni, hogy akárcsak a város közelébe kerülnél. Utoljára kérlek: hagyj itt!

– Utoljára mondom, hogy nem teszem! – reccsent rá nyersen a trónörökös. – Együtt másztunk bele ebbe, együtt is fogunk kikerülni belőle!

– Akkor mégis azt mondd meg, mit fogunk inni? Nekem már nem maradt vizem. – Kegan ledőlt a sziklára, amin aludni szándékozott, vonásain csüggedtség ült.

– Mindjárt kitalálom, honnan szerezhetnék – ráncolta össze töprengve a homlokát az ifjú herceg.

Egyet biztosan tudott: a csontszáraz völgyben a hajnali harmaton kívül más nedvesség nem fordult elő az utóbbi időben. De a hegyoldalakon a fű is zöldebbnek tűnt, afölött pedig…

– Hó! – ugrott fel Hiador hirtelen, halálra rémítve Kegant. – Elég magasan vagyunk, fölöttünk még nem olvadt el a több éves csapadék sem!

– Állj! Van fogalmad róla, mennyit kell másznod, hogy olyan magasra felérj? – háborgott Kegan. – Ráadásul sötétben, sérült térddel? Nem engedem, hogy ekkora kockázatot vállalj!

– Kész szerencse, hogy nem kérdezem meg a véleményed! – vágott vissza csípősen az ifjú trónörökös. – Ne ugrálj, nehogy fölszakadjon a sebed, és próbálj elbújni, ha valaki erre jár! – Azzal fölnyalábolta a kulacsaikat, két köpenyt, mire pedig testőre utána kiabálhatott volna, már kívül is volt a barlangon.

Amikor nekiindult a hegyoldalnak, még nem kételkedett, mint ahogy akkor sem, amikor egy jóformán függőleges sziklafallal találta a szembe magát. Amikor már úgy tűnt, hogy rettentő hosszú ideig mászik, a térde az érzésből ítélve rég leszakadhatott, és csak nehezen tudott megkapaszkodni a sziklákon, akkor kezdte csak megfontolni Kegan mondatait, és teljesen elbizonytalanította a lehetőség, hogy a férfinak talán igaza volt. Viszont tovább kellett másznia, egyrészt, mert nem tudott túl biztonságosan megállni a falon, másrészt mert nem látott más esélyt arra, hogy életben maradjanak.

Egy kiszögellés szélén leült, mivel már nem bírta pihenés nélkül. Ép térdét felhúzta, hogy biztonságosan megtámaszkodhasson a szikla peremén, a másik lábát lelógatta, ám ez a tartás alig enyhítette a fájdalmait. Tudta: fogytán az ereje, hiszen csupán a végtagját hasogató kín, és a jeges szél akadályozta meg, hogy elnyomja az álom. Attól is tartott, hogy ha engedne a kísértésnek, egyszerűen lecsúszna a vékony kiszögellésről, majd menthetetlenül a mélybe zuhanna. Próbált visszaemlékezni valamilyen összpontosítási technikára, amit kiképzései során tanult, és végül talált egy használhatónak tűnőt: elképzelte, hogy egy láthatatlan kéz mutatóujja a homloka közepére szegeződik. Arra törekedett, hogy varázserejét ebbe az egy pontba sűrítse, mintha pusztán azzal akarná eltüntetni a láthatatlan akadályt. Miután néhány percig így koncentrált, hirtelen megkönnyebbülés öntötte el. Ekkor újra támasztékot keresett és mászott tovább.

Néha, amikor kezdett fáradni, megismételte az összpontosítási gyakorlatot, mégis tudta, hogy nem tarthat ki a végtelenségig. Amikor már-már feladta volna egy hűvös, azonnal nedvessé váló foltot tapintott elgémberedett ujjaival. Fáradtsága ellenére arcát elégedett mosoly aranyozta be. Néhány kisebb egyenetlenség, kevés erőfeszítés, néhány elrugaszkodás, és egyszer csak egy törésben találta magát, ahol lábszárközépig süllyedt a hóban.

Kezdetnek mindjárt egy marokkal a szájába gyűrt a hideg, kásás anyagból. A hó réginek tűnt, de nem volt túl mocskos, ihatónak tetszett. Hiador lekaparta a felső  néhány centimétert, majd a magával hozott köpenyeket vízhatlanná varázsolta, összekötötte úgy, hogy csak a csúcsukon maradjon egy nyílás, és kitömte az életben maradásukat biztosító fagyott folyadékkal, majd az egyetlen nyílást is lezárta. A csomagokat a hátára kötötte, úgy indult meg visszafelé.

Lefelé az út még borzasztóbbnak tűnt számára, mint előtte. A varázsereje fogytán volt, minden izma égett, az idegei pattanásig feszültek. Nem sokon múlt, hogy egyetlen mozdulatot sem vétett el. Amikor az utolsó lépéseket tette meg a barlang előtt, már úgy tetszett neki, mintha ólom csörgedezne lustán az ereiben, minden mozdulat egy örökkévalóságig tartott, a fájdalom elviselhetetlenné vált. Ahogy beért sötét menedékükbe, leroskadt Kegan mellett a kövön, és fejét a férfi oldala mellé hajtva azonnal elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy valaki gyöngéden megérinti a fejét. Lassan tért magához, és amint felemelte álomittas tekintetét, Kegan párás szemével találta szembe magát. A férfi betegesen sápadt arcát még világosabbá tette a barlang száján beömlő késő délelőtti verőfény. Hiador ingerülten nyögött egyet, és megdörzsölte elgémberedett nyakát.

– Miért nem ébresztettél fel? – kérdezte, miközben óvatosan megpróbált kiegyenesedni. Nem ment, a félig ülő, félig fekvő helyzetben töltött éjszakától kővé változtak az izmai.

– Nem lett volna bölcs cselekedet. Teljesen elkészültél az erőddel, inkább hagytam, hogy kipihend magad – suttogta a testőre, hangja végtelenül gyöngének tűnt. – Sikerrel jártál?

– De még mennyire! – Hiador elmosolyodott, majd minden erejét összeszedve kihúzta magát. Azzal folytatta, hogy megvizsgálta a hegyről lehozott csomagokat. Aljukon ott csörgedezett a felbecsülhetetlen értékű folyadék, amit nyomban áttöltött a kulcsaikba. – Ennek elégnek kell lennie egy darabig.

Kegan halkan felnyögött. Amikor a herceg odafordult hozzá, meglátta kíntól eltorzult arcát, és hogy az oldalát markolja. Megérintette a férfi homlokát: hűvösnek érezte, és verítéktől nyirkosnak.

– Megnézem a sebet.

Óvatosan kibújtatta testőrét a bőrvértjéből, lefejtette róla az izzadságtól sikamlóssá vált ujjasát. Amikor meglátta a szennyes vörös foltokat az eredetileg hófehér kötésen, nagyot nyelt. A szövet úgy hozzáforrt egy fél nap alatt a seb széléhez, hogy szabályosan le kellett hántania a férfi bőréről. Kegan eddig csak nyöszörgött, de ennél a mozdulatnál felkiáltott, ösztönösen megpróbált elhúzódni, de a herceg nem engedte. Holott szíve szerint ő is menekült volna.

Kegan sebét fehéressárga anyag töltötte ki, rajta vékony hártya feszült, körülötte megduzzadt, sötétbordó színt öltött a bőr. Átható rothadásszag terjengett, amitől Hiadornak azonnal felfordult a gyomra. Mély levegőt vett, majd enyhén remegő kezébe fogott egy vékony tőrt. Varázslattal sterilizálta a pengét, majd, mielőtt még ideje lett volna meggondolni magát, oldalával felhasította a sebet borító hártyát.

Testőre persze ordított a fájdalomtól, de a trónörökös lassan megtanulta kizárni ezt a hangot. Csak arra koncentrált, hogy a sűrűn folyó, gennyszerű anyag az utolsó cseppig eltávozzon a férfi sebéből. Magában közben azért fohászkodott, hogy „csupán” egy gyorsan elharapódzó gyulladás okozza a vágás állapotát. A másik lehetőség – azaz, a benne maradt méreg miatt változik így – még sokkal ijesztőbb volt. Azonban a gennyedzés után valami sokkal rosszabb következett: sűrű, lilásvörös, darabos anyag távozott Kegan testéből. Hiador döbbenettől kábán nézte egy kis ideig. Testőre fájdalmai pillanatnyi szünetében a herceg arcára pillantott.

– Mit látsz? – kérdezte, halk hangjából sütött a félelem. A trónörökösnek nem volt szíve elmondani az igazat.

– Á, csak a szokásos. Egy kis gyulladás, de nem vészes. – Kegan legnagyobb megdöbbenésére kuncogni kezdett. Szabályosan kinevette szánalmas kísérletét arra, hogy megvédje őt a valóságtól. De legalább nem kérdezősködött tovább. Így Hiadornak sem kellett kimondania: a méreg maradéka szép lassan feloldja a szöveteit…

*

Néhány nap múltán Hiador a kyunák táborának szélén hasalt. Csak az alkalomra várt, a lehetőség pedig ott csillogott néhány méterre tőle, a napfény visszatükröződött a kulacs oldalán. Amikor sokadszorra is meggyőződött arról, hogy a környéken senki sincs mozgásban, kivetődött a menedékéből. Néhány szörnyű, félelemmel telt pillanat után már vissza is ugrott a sziklák közé, kezében az életet mentő vízadaggal. Néhány kortyot engedélyezett magának, aztán elosont a szurdokos kis völgyben, hogy megkeresse Kegant.

Jól tudta: csak a szerencsének köszönhette, hogy idáig eljutottak. A térde iszonyúan bedagadt a többszörös erőfeszítéstől, már járni is alig tudott, így testőrét is csak bajosan vonszolta magával. Ha nem lett volna az a folyó a völgyben, amin tutajt ácsolva jópár mérföldet meg tudtak tenni, biztosan nem értek volna el Tarna közvetlen közelébe.

A herceg erejét megsokszorozta, hogy tudta: Kegannak már aligha van sok ideje hátra. Amikor megtalálta a szikla mögé rejtve, ahol hagyta, továbbra is tökéletes öntudatlanságban hevert. Légzése ijesztően ritkának és gyengének tűnt, halottsápadt arcát veríték lepte.

Az út során fokozatosan veszítették el egymással a kapcsolatot. Ahogy a méreg egyre több lágy részt pusztított el a férfi bordái és bőre között, Kegan tudata lassan elkezdett összeomlani. Egyre kevesebb időt töltött ébren, és azokban a percekben is egyre felületesebben volt magánál, elméje zavarossá, gondolkodása töredezetté vált. Végül végérvényesen elveszítette az eszméletét. Hiador az utóbbi napokban már csak úgy tudta megitatni, ha benedvesített egy ruhaanyagot, és azt a szájába tette. A sziklák között kuporogva is megpróbálta, de a férfi már alig-alig szívta meg az életet adó vízforrást. A herceg torkát összeszorította az aggodalom.

Hiador addig bámulta a térképet, és kotorászott Tarnáról őrzött homályos emlékeiben, amíg rájött: a vár alatt vezető titkos alagútrendszernek ezen a részen is akad egy bejárata. Újra kiterítette a rajzot, hogy pontosan behatárolja a rejtekajtó helyét. Próbált tájékozódási pontokat keresni, de mivel ez egy veszélyes környék volt, már rég nem készítettek róla térképet. Jóformán csak a szintvonalakra támaszkodhatott. Meg egy forrásra, ami feltehetően akkor még itt csörgedezett, csak azóta száradt ki…

Amikor rájött, hol vannak, és hova rajzolták a bejáratot, megengedett magának egy egészen halk káromkodást:

– Hogy a rossznyavalya tépte hollók ennék ki az agyvelejét annak, aki ezt kitalálta! – dohogott. - Hol máshol lenne a rejtekajtó, mint a kyuna tábor kellős közepén?!

Végül mégis rászánta magát az indulásra, és ennek egyszerű oka volt. Az ellenség Tarnánál többnyire nappal harcolt, mert féltek az őket körülvevő erdőtől. Tehát a tábornak fényes délben nagyjából üresnek kellett lennie. Ha menni akart – márpedig Kegan állapota miatt muszáj volt cselekednie -, akkor azonnal meg kellett tennie. A hátára vette a férfi ernyedten lógó testét, és kióvakodott a szurkodból, vissza az eddig is megfigyelésre használt sziklája takarásába.

Figyelt és várt. A tábor környékén továbbra is mozdulatlanság uralkodott. Nagy levegőt vett, és mint aki teljesen természetes dolgot művel, besétált a sátrak közé. Egyik kezét varázslásra készen előretartotta, hogy ha találkozik egy őrszemmel, azonnal meg tudja ölni. Ez hamarosan be is következett. Az alig kamaszodó fiú holttestét begörcsölt gyomorral lépte át, de tudta: még nem fedezték föl. Közben egy jellegzetes formájú sziklára figyelt, mert ahhoz viszonyítva határozta meg a térkép alapján a bejárat helyét.

Ha valamire mindig büszkének érezte magát, az a jó tájékozódási képessége volt, azonban most ez sem bizonyult elég gyorsnak, hiszen a maroknyi táborban maradt harcos épp akkor fújt riadót, amikor ő meglátta a rejtekajtót takaró furcsa követ. Lélekszakadva rohant felé, nem törődve a térdét szaggató fájdalommal, és hol az egyik, hol a másik irányba vont ki védőpajzsot, hogy a nyilak ellen védekezzen. Amikor már karnyújtásnyi közelségbe ért a kőhöz, varázslattal próbálta megnyílásra kényszeríteni. Azonnal engedelmeskedett, és a herceg testőrével együtt arccal előre bucskázott be a felbukkanó üregbe.

Hideg, nyirkos vaksötét fogadta a járatban. Az ajtó azonnal bezárult mögöttük, ellenségeik nem követhették őket, így nyugodtan kifújta magát, majd az ujjai végére halvány lidércfényt bűvölt, újra fölemelte Kegant, és elindult a csúszós padlójú alagútban. Hogy órákig, vagy csupán percekig gyalogolt, azt nem tudta volna megmondani, de végül egy tömör, masszív ajtóba ütközött. Nem nyílt, ezért néhányszor rávert az öklével. Semmi válasz. Segítségért kiabált, de erre sem érkezett felelet. Közben már alig tudta kivenni Kegan erőtlen légvételeit. Teljes erejéből csépelte az ajtót és üvöltött, de semmi sem történt.

Érezte, hogy fogytán az ereje. Egy utolsó kétségbeesett kiáltás után a vizes aljzatra rogyott. Már a kezét is alig bírta fölemelni, ráadásul fájt a kitartó dörömböléstől, így a homlokát veregette ütemesen, de alig hallhatóan a fának. Végül ezzel is fölhagyott, és kiüresedett szemekkel meredt a gyűlő sötétségbe, hiszen lidércfényei is kialudni készültek az ujjbegyein. Magában bocsánatot kért Kegantól, amiért nem tudta őt megmenteni.

Amikor az ajtó kicsapódott, hátralökte őt, emiatt rázuhant útitársa megviselt testére. Katonák masíroztak oda hozzá, fölnyalábolták a földről, és magukkal cipelték. Ahogy átlépték vele a küszöböt, minden fényárba borult. Próbált beszélni, de csak erőtlen nyöszörgés tört fel a torkából.

Valaki ráismerhetett, mert azonnal hatalmas nyüzsgés támadt, izgatott emberek rohangáltak körülötte. Beszűkült tudatával csak azt fogta fel igazán, hogy egy kemény priccsre fektetik, és egy fiatal nő lerángatja róla mocskos, foszladozó ruháit. Próbált neki mondani valamit arról, hogy először Kegant lássák el. A gyógyító megnyugtatta: a barátjáért is mindent elkövetnek, végül belediktált valami hűvös, keserű folyadékot. A hercegen zsibbadtság vett erőt, zaklatott elméje azonban csak nehezen csillapodott, kapkodva beszélni próbált. A nő halkan megkérte, hogy ne küzdjön az altató hatása ellen. Elhallgatott, és hagyta, hogy fáradt szemei lassan lecsukódjanak.

***

Egy hete kutyagoltak az ösvény közelében, és még mindig túl messze voltak Arboltól. Persze Miron jól tudta, hogy a kiépített út jelentős kerülőt tesz ahhoz képest, mintha egyenesen átvágtak volna a hegyeken, de csak úgy tudták fönntartani magukat a fertőzött forrásokkal teli vidéken, hogy néhány naponta rátörtek egy-egy utazóra, és elvették tőle a víztartalékainak egy részét. Ha az illető együttműködött, akkor fizettek is érte, ha nem, akkor egyszerűen kirabolták. Miron inkább a meggyőzés képességével próbált érvényesülni, az erős és mindenre elszánt Brod azonban nem riadt vissza az erőszak alkalmazásától sem, Aythya pedig egyszer varázslattal zavarta meg egy csökönyös vándor eszét.

Ezúttal Brod volt a soros, de úgy tűnt: nem boldogul a maga számára kiszemelt két férfivel, akiket kereskedőknek vélt, ezért ment oda hozzájuk. Már vagy fél órája tárgyaltak, de csak nem sikerült velük dűlőre vinni a dolgot, sőt, belemerültek abba, hogy mindenféle haszontalan kacatot próbáltak rásózni a láthatóan egyre idegesebb fiúra. Mironnak egy megmagyarázhatatlan rossz érzés szorította össze a torkát, erősen markolta a kardját, és feszülten figyelt. Brod perceken belül megelégelve a két kotnyeles kereskedőt fegyvert rántott. Azonban ők sem voltak restek, mindjárt ott villogott kezükben a penge, és miközben vívtak, az egyik férfinek hátracsúszott a csuklyája. Eira felsikkantott.

– Miron, én láttam már ezeket az embereket! – magyarázta fojtott hangon. –Hivatásos fejvadászok!

A fiú egész testében megfeszült, de nem mozdult, sőt, amikor Aythya Brod segítségére akart sietni, őt is visszarántotta a ruhájánál fogva.

– Hagyd! – szólt rá parancsoló hangon. – Azt kérte, hogy ne avatkozzunk bele!

Aythya felháborodottan meredt az arcába, Eira zaklatottan zihált. Miron bűntudattal küzdve nézett vissza rájuk. A következő pillanatban meghallották Brod fájdalmas kiáltását. A kyuna lány kilesett a menedékük mögül, majd a borzalomtól elszürkült arccal visszabukott a terjedelmes fa gyökerének takarásába.

– Lefegyverezték… Szerintem tudják, hogy nincs egyedül, és meg fogják kínozni, hátha elárul minket. Még mindig úgy gondolod, hogy hagynunk kellene? – nézett metszőn Miron szemébe. A fiú állta a tekintetét, bár barátja következő kétségbeesett sikoltásánál már az öklendezés szélén állt a zaklatottságtól.

A harmadik kiáltásnál már majdnem felpattant, hogy megvédje Brodot. Győzködte magát, hogy már döntött ebben a kérdésben, de valaki nem hagyott neki választást. Nara egyszer csak felállt, és lassan, imbolyogva kisétált a fedezék mögül. Miron minden óvatosságát sutba vágta, és kiáltva utána vetette magát.  Kis híján eltalálta az egyik fejvadász nyila, azonban Eira az utolsó pillanatban félreütötte egy varázslattal. A fiúnak így sikerült elkapnia a húga csuklóját, és megpróbálta visszarángatni a biztonságos menedék mögé, miközben a két lány eléjük lépett, varázslatokkal fedezve a párost. Nara meglepő erővel állt ellen nála jóval nagyobb testű bátyjának. Miron egyszer csak a kislány arcába nézett, a döbbenettől pedig elakadt a lélegzete: húga szemei üvegesen meredtek a távolba. Kis keze a következő pillanatban kicsúszott a fiú gyengülő szorításából, és halványan az egyik fejvadász felé mozdult.

A férfi minden bizonnyal soha nem tudta meg, pontosan mi okozta a vesztét. Amint Nara odafordult, fájdalomtól üvöltve rogyott térdre, izmai rángatódzni kezdtek, majd tehetetlen társa szeme láttára ömleni kezdett a vér az arcának minden nyílásából. Néhány pillanat alatt vége lett, teste egy utolsó rándulás után élettelenül nyúlt el az út porában. Miron jól ismerte ezt a varázslatot, gondolatlökésnek nevezték az aurikinek, mindkét bátyja használta a technikát. Na de a kishúga, aki eddig semmilyen varázserőről nem tett tanúságot? Úgy érezte, cserbenhagyják a gondolatai. Aythya hátrafordult, a rettegéstől tág szemekkel meredt rájuk. A fiú ettől kissé magához tért, megragadta Nara vállát, és finoman rázogatni kezdte, hátha vissza tudja téríteni a valóságba. Eira eközben rá nem jellemző bátorsággal kardot rántott, hogy egyedül megvívjon a másik fejvadásszal. Nem tudta legyőzni, de feltartotta addig, amíg Aythya a segítségére sietett, és együttes erővel legyűrték a férfit.

Nara feje hirtelen előrebukott, a szeme egy pillanatra lecsukódott, majd amikor újra kinyitotta, az értetlenségen kívül semmi különös nem látszott a tekintetében.

– Mi történt? – kérdezte zavartan. Miron próbált válaszolni, de a torkán akadtak a szavak. Nem tudta, mit kéne mondania az ártatlan gyermeknek, aki az imént gyilkolt először, még ha ennek nem is volt tudatában.

– Semmiség… Most már minden rendben – simogatta meg a fejét gyöngéden. Kishúga fáradtan nekidőlt a vállának. Eközben Eira lekuporodott a földön heverő Brod mellé, és megvizsgálta. A fiú hamarosan kitartó tiltakozása ellenére felült.

– Valamiféle kezdetleges varázslattal kínozták, nem lesznek maradandó sérülései – magyarázta Aythya, aki közben visszasétált Miron mellé, a halott fejvadász köpenyébe törölgetve a kardját. Aztán csak nézett rájuk meredten, szemében valami különös érzéssel, ami az arcára már nem tudott kiülni.

A gyerekek szép sorban előbújtak a rejtekből, hogy megnézzék, mi történt. Zilar óvatosan odaosont a testvéreihez, és becsusszant Nara két karja közé. A kislány megkönnyebbülten ölelte magához. Miron nem tudta tovább elviselni Aythya néma, vádló tekintetét, és rákérdezett:

– Mi a baj?

– Mi baj? – visszhangozta a lány hideg gúnytól fröcsögő hangon. – TE vagy a baj! Meg ez az egész! – mutatott körbe. Miron zavartan pislogott párat, aztán halkan megjegyezte:

– Nem értelek.

– Elmagyarázom! Eljátszod, hogy te vagy a legjóságosabb ember Ardéban – A hangja itt kicsit megtört, enyhén raccsolva mondta az r-t mint mindig, hiszen ez a hang az anyanyelvén nem létezett. Elfojtott indulattól remegő hangon folytatta: -, közben pedig az első adandó alkalommal hátrahagynád ezt a szerencsétlent, aki bármit megtenne érted!

Brod Eirába karolva odasétált hozzájuk, és egészen halkan, a kiállt kínok miatt rekedten megjegyezte:

– Ez azért nem ilyen egyszerű. Tényleg én kértem Miront, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék, akkor hagyjon a sorsomra. Ő csak próbált mindnyájunkat megvédeni, nincs jogod vádolni ezért.

Aythya haragja azonban nem csillapodott, és azonnal a zöld szemű fiúra vetette rá magát, miközben látszólag még mindig nyugodtan állt, és az arca sem árult el indulatokat. Miron is csak hűvös hangjának apró remegéseiből sejtette, hogy zaklatott.

– Igen? Akkor miért van jogom vádolni? Várj csak, fogalmam sincs, mert semmit nem tudok róla, hogy hová megyünk, és hogy kik elől menekülünk egyáltalán!

Brod összenézett a barátjával. Miron halkan, békítően szólalt meg:

– Igazán ideje lenne elmondanunk neki. – Úgy érezte, hogy a lánynak muszáj tudnia, meg kell értenie… maga sem tudta, miért.

– Nem! – vágta rá azonnal a fiú, és Eira támogatását kereste, de ő elfordította a fejét.

– Joga van tudni – mondta ki végül, de olyan halkan, hogy a szavak szinte el sem hagyták sötét, telt ajkait. Brod gyengesége ellenére kihúzta magát, és élénken gesztikulálva visszavágott:

–Nekünk pedig jogunk lenne tudni, hogy ki is ő, és honnan pottyant közénk! – Aythya már kevésbé remegő hangon válaszolt:

– Azért a helyzet nem egészen ugyanaz! Én nap mint nap az életemet kockáztatom egy olyan ügyért, amiről semmit nem tudok, ti viszont a jelenlétemmel vajmi keveset veszítettetek.

Brod elsápadt a felháborodástól, és mivel Eira már kevésbé erősen tartotta, lassan lecsúszott az út porába. Először úgy tűnt, mintha öklendezést készülne visszafojtani, de aztán szavak hagyták el a száját nehézkesen:

– Legyen. Mondjátok el neki!

Miron megkönnyebbülten sóhajtott egyet, már régóta várt erre az alkalomra. Halványan rámosolygott a gyanakvó lányra, és elmondott mindent.

– Gondolom, arra már rájöttél, hogy szökevények vagyunk. Nem azért kell menekülnünk, mert tettünk valamit, egyszerűen a puszta létezésünk az ok. Én Caden Királyi Tanácsosnak a fia vagyok, ő kért rá, hogy a testvéreimmel és még néhány gyerekkel együtt próbáljam meg elhagyni az országot, amíg még nem késő.

– Ezt hogy érted? – vonta össze a szemöldökét Aythya.

– Ők mind olyan gyerekek, akik egy percig sem maradnának életben, ha elveszítjük a háborút. – Miron szomorú, kissé fáradt mosollyal vonta közelebb magához a testvéreit. – Főnemesek, hadvezérek leszármazottai. Olyanok, akiknek nem kegyelmeznének.

– Akkor viszont nem értem, miért üldöznek titeket katonák, és mindenféle gyanús alakok. Hiszen jót tesztek, nem? – Aythya fejével a halott fejvadászok felé bökött. Miron már nyitotta volna a száját, de Brod megelőzte.

– Az nem miattuk történik… hanem leginkább miattam. Túl fontos vagyok, hogy csak úgy hagyjanak elmenni.

– Miért, ki vagy te? – kérdezte Aythya gúnyosan. A fiú válasza lassan, megfontoltan érkezett, mintha minden szó előtt tétovázott volna egy keveset.

– A Brod csak egy becézés. Valójában Brodericknek hívnak.

– Ennek a névnek mondania kellene nekem valamit?

A fiú öntudattal szegte fel a fejét, és hasonló stílusban vágott vissza:

– Te burokban nőttél fel, vagy csak megjátszod, hogy ennyire nem tudsz rólunk semmit?!

–Talán jobban ismered a népemet, mint én a tiédet? – háborgott a kyuna lány. Miron szigorú rendre utasítással nézett Brodra, aki végül ellazult, és nagy nehezen kimondta:

– Nem számít. Szóval… azért kellek nekik, mert én vagyok Angharad király másodszülött fia. A fiatalabbik herceg.

*

Aythyát annyira letaglózta a vallomásuk, főleg Brodé, hogy órákig szavát sem lehetett venni. Miután a fejvadászok készleteiből bőséges víztartalékokra tettek szert, újra mélyebbre vonultak az erdőbe, ahol nagyobb biztonságban érezték magukat, és sietős tempóban haladtak egész sötétedésig. Miron ezúttal elöl ment, és bár nem nézett hátra, mégis szinte érezte, ahogy a lány fejében lázasan cikáznak a gondolatok. Sejtette, hogy most nagyobb szükségük lesz egy beszélgetésre, mint valaha, így elvállalta az első őrséget. Nem csalódott a kyuna lány kíváncsiságában: hamarosan csendesen lekuporodott mellé, maga alá húzta a lábait. Miron várakozó mosollyal nézte, amíg meg nem szólalt:

– Van néhány dolog, amit nem értek… például miért hoztátok magatokkal Brodot, amikor tudtátok, hogy bajba kerültök miatta?

– Mi együtt nőttünk fel, mivel a családomra volt bízva a védelme és a nevelése. Eredetileg nem akartam, hogy velünk jöjjön, nem is szóltam neki… de túl jól ismert, és valahogy megneszelte. Nélküle indultunk el, ám csakhamar utolért minket. – Aythya bólintott. Miron összegömbölyödött, a térdére hajtotta a fejét, és nehézkesen lélegzett. Úgy tűnt, hogy a lány nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a viselkedését, inkább feltett még egy kérdést:

– Miért kérte Brod, hogy hagyjátok őt elfogni? Te pedig miért egyeztél bele?

– Azt hiszem, meg van győződve róla, hogy ha őt elfognák, akkor minket sem üldöznének tovább. Én ebben kételkedem… A törvényeink szerint ez hazaárulásnak számít, az pedig nem olyasmi, amit az emberek könnyedén megbocsátanának. Ennek ellenére meg vagyok győződve, hogy a legjobban akkor járna, ha viszonylag kevés harc árán elfognák. – A lány értetlenségét megsejtve hozzáfűzte: – Nem mernék igazán bántani, ahhoz ő túl értékes. Persze, ha elveszítjük a háborút, akkor rá is csak a halál várna itt. Az az egyetlen igazi esélye, ha elmenekül velünk. A lelkem mélyén nem bánom, hogy utánam jött. Életem legnehezebb döntése volt otthagyni.

A lány hosszú ideig hallgatott, végül megjegyezte:

– Sosem néztem volna ki belőle, hogy herceg. Egyáltalán nem úgy viselkedik.

– Azt hiszem, kissé elrontottuk a nevelését – kuncogott Miron. – De igazából egy melegszívű, nagyon odaadó fiú. A testvéremként tekintek rá.

– Biztosan vannak pozitív tulajdonságai, de velem szemben gondosan palástolja őket – sóhajtotta a lány egy árnyalatnyi keserűséggel a hangjában. Miron megköszörülte a tokát, és némi tűnődés után azt súgta:

– Aythya, arra kérlek, légy elnézőbb! Van valami, amiről nem tudsz vele kapcsolatban.

– Éspedig? – A fiúnak határozottan nehezére esett kimondani a szavakat, de nem talált jobb megoldást.

– Amikor Brod hét éves volt, az édesanyját, a királynét megölték. A ti harcosaitok tették.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés