– Azt tudtam, hogy nálatok sokkal jobban tisztelik a nőket, de ennyire!

– Pedig így van! Általában a lányoké a kezdeményezés. Például az egyik legnagyobb durvaság anélkül megérinteni egy hölgyet, hogy ő erre engedélyt adna. – Aythya nagyon komolyan bólogatott, amitől Mironnak önkéntelenül is mosolyognia kellett.

– Ez esetben sajnálom, hogy tiszteletlenül viselkedtem az ismeretségünk elején. Nem voltam tisztában a szokásaitokkal. Mondd csak, azt hogyan jeleznéd, ha szeretnéd az érintést?

– Egyszerűen csak kinyújtanám a kezem a tenyeremmel feléd, és ha kyuna lennél, tudnád, hogy megfoghatod a kezem. Utána már rajtad múlik.

Miron szembe fordult a lánnyal, bátorítóan rámosolygott, de Aythya nem közeledett hozzá. Mielőtt még igazán átgondolta volna, kicsúszott a száján a kérdés:

– Csak a tisztelet miatt nem akarod, hogy hozzád érjünk, vagy van más oka is? Esetleg valami személyesebb?

Elhallgatott, de már késő volt, nem tudta visszavonni az előbbi mondatát. Aythya arcvonásai megkeményedtek, fagyos csöndbe burkolózott. A fiú tudta, hogy megbocsáthatatlan hibát vétett, hiszen az egyetlen olyan dologra kérdezett rá, amiről nem beszélhettek: a lány múltjára. Ez állt a köztük született hallgatólagos megállapodásban, amiért cserébe Aythya mindig követte Miront az erdőbe, hogy olyan biztonságos témákról vitatkozzanak órákig, mint például a kyuna illemtan. Azonban ez a megjegyzése elégnek bizonyult, hogy társát sértett, védekező hallgatásba kényszerítse. Odalett a pillanat törékeny varázsa, és nem maradt más, mint hogy aggódva figyelte, ahogy Aythya feszültségében a szája sarkát kezdte harapdálni. Ekkor feltűnt neki még egy dolog: a lány ajkai az eddig szokásosnál is jobban kicserepesedtek.

– Szomjas vagy? – kérdezte békítő hangon.

– Elfogyott a vizem. – Aythya halványan elpirult, talán szégyellte mohóságát, ami miatt nem tudott eléggé takarékoskodni a folyadékkal. Miron szótlanul bólintott, aztán odaadta neki a kulacsát. Néhány szapora korty után a lány kényszerítette magát, hogy elszakítsa szájától a bőrzsák nyakát. Bűntudatos arckifejezéssel pillantott le a kulacsra, amiben alig maradt valami.

– Most elvettem az összes tartalékodat? – A fiú vállat vont.

– Nem nagy kár érte. Holnap úgyis megittam volna. – Kis ideig hallgattak, aztán Aythyának mintha valami eszébe jutott volna. Összeráncolt homlokkal fordult újra Mironhoz.

– Azt akarod mondani, hogy egy napon belül elfogy a vizünk? – Sóhajt kapott válaszul.

– Elég nyilvánvaló – jegyezte meg fáradt-epésen Miron.

– De kitaláltál valami tervet, ugye? Csak nem vagyunk már messze egy forrástól!

– Mind fertőzött. Sajnos muszáj olyat tennünk, aminek egyikünk sem fog túlságosan örülni.

– Éspedig?

– Amíg még akad annyi erőnk, hogy mozogni tudunk, visszamegyünk az út mellé. Utána meglátjuk.

– Az az érzésem, mintha mostanában túl sokszor hallanám ezt a szádból…

– Sajnos nem vagyok jövendőmondó… Stratégiát kell változtatnunk, különben sosem jutunk el a következő városig! – Miron igyekezett visszafogni magát, mégis érződött a hangján, mennyire feszült. Kezébe temette az arcát, úgy suttogta:

– Bocsáss meg! Nem bírtam tovább színlelni a nyugalmat.

Aythya nem válaszolt, legközelebb akkor szólalt meg, amikor néhány perc múlva javasolta, hogy pihenjenek le. Miron mégis úgy érezte, nincs egyedül azoknak a gondoknak a megoldásában, ami mindannyiuk életét érintette.

*

Maga sem tudta az okát, de másnap már sokkal jobban érezte magát. Valami földöntúli béke szállta meg, ami sziklaszilárd elhatározáson nyugodott: kitart a terve mellett, és mindenképpen talál egy megoldást.

A többiek arcán azonban egész más tükröződött. Miron erőlködés nélkül ki tudta venni a bizonytalanságot, aggodalmat, félelmet, ami hullámokban változott, mint a tenger, de soha nem tűnt el teljesen. Aythya szemében a gyanakvás is meg-megcsillant néha, de gyorsan igyekezett a hűvös közöny álarca mögé rejteni. Egyelőre nem tehettek más, mint hogy irányt változtatva igyekeztek visszatérni a főút mellé. Ehhez azonban meg kellett mászniuk egy hegygerincet, ami erejük teljében is kihívás lett volna, nemhogy így, szinte teljesen kiszáradva.

Miron, aki ezúttal a sor végén haladt, hirtelen egy vékonyka kiáltásra lett figyelmes. Egy ötéves forma kislány elesett a sima köveken, és csúnyán felsértette a térdét. Az egyik nagyhangú fiú próbálta felrángatni a földről, durván rászólt, hogy maradjon már csöndben. A lányka erre még keservesebben rákezdte:

– Az anyukámat akarom! – hüppögve karolta át sérült lábát, miközben a fiú tovább cibálta a vállánál fogva.

– Az anyukád sosem fog visszajönni! Mit gondolsz, nekünk hol vannak a szüleink? – Nara kettejük közé ugrott, védelmezően átölelte a kislányt. Bátyja odalépett hozzá.

– Hagyd csak, majd én! – Óvatosan felemelte a pityergő csöppséget, engedte, hogy a nyakába kapaszkodjon, és apró arca az ingébe fúródjon. Gyöngéden simogatta a hátát, miközben beszélt hozzá. – Hidd el kicsikém, hogy nem lesz semmi baj! Anyu most nem jöhet ide, de találkoztok még, ha jól viselkedsz, rendben? – Apró bólintást kapott válaszul.

– Énekelsz nekem? – kérdezte a kislány néhány száz méterrel feljebb. – Anya mindig elénekelte a dalt a csalogányról meg a jegenyefáról, amikor sírtam.

– Azt én is ismerem. Megpróbálhatom, ha szeretnéd.

És Miron, bár a torka teljesen ki volt száradva, ráadásul alig kapott levegőt az erőltetett hegymenettől, elkezdte az éneket. Ő ugyan hallotta, milyen szánalmasan rekedt, remegő a hangja, de a lánykát nem érdekelte, mert minden egyes sortól egyre jobban ellazult, míg végül a fiú vállára hanyatlott a feje, így nyomta el az álom. Amikor Miron felpillantott, látta, hogy Aythya őt bámulja egy szikla tetejéről. Talán végig figyelt, mindenesetre a szemében ezúttal nem gyötrő kérdések, vagy hideg elutasítás látszott, mint általában. Épp ellenkezőleg: őszinte ámulatról tanúskodott az arca.

Mindannyian megkönnyebbültek, amikor átjutottak a gerincen, hiszen lefelé már jóval könnyebb volt haladni. Amikor az út lusta, sárga porkígyója feltűnt előttük, Miron keresett egy alkalmas búvóhelyet a csapatnak. A még mindig békésen szendergő kislányt Eira gondjaira bízta, maga pedig az ösvény szélére telepedett le. A többiektől csak annyit kért, hogy maradjanak biztos helyen, bármi történjék is.

A nap még magasan állt, amikor megérkeztek, de mire az első ember megjelent az úton, addigra már jócskán benne jártak a délutánban. Miron tudta, hogy aligha lesz második esélye.

A vándor: egy meglett férfi, valószínűleg egy kereskedő, teherhordó szamarának kantárját szorosan markolva, lesütött szemmel bandukolt, így egészen addig észre sem vette a fiút, amíg ő is meg nem ragadta az állat gyeplőjét, megállásra kényszerítve a szamarat. Ezután hangosan és érthetően, legmegnyerőbb arckifejezésével köszönt. A férfi gyanakodva bámult rá, nem válaszolt.

– A segítségét szeretném kérni – folytatta lágy hangon Miron. – Vízre van szükségünk, hogy biztonságosan eljuthassunk Arbolig. – A kereskedő vonásai megkeményedtek, mire gyorsan hozzátette: – Természetesen fizetnék érte.

Kinyújtotta a kezét, és tenyerében ott csillogott néhány azok közül az érmék közül, amiket Aythya személyes tárgyaiért kaptak.

– Nem tudsz te nekem annyit fizetni, amennyiért megkaphatod ezt a kulacsot! – jelentette ki, miközben védelmezőn az említett bőrzsák elé lépett. Miron duplázta az összeget, de a férfi továbbra is ellenállt. A fiú kezdett félni a sikertelenségtől.

– Kérem, fontolja meg! Ez egy nagyon tisztességes ajánlat. – Amikor látta, hogy ez nem hatja meg a kereskedőt, könyörgőre fogta a dolgot: – Legyen szíve! A kistestvéreimmel utazom… a szüleinket elvitte a háború. Muszáj gondoskodnom róluk.

A férfi tekintete egy pillanatra ellágyult, de aztán ismét igyekezett határozottnak látszani.

– Sajnálom, de nem segíthetek. Ha most eladom neked a vizet, akkor nem tudok eljutni minden vidékre, ahova szeretnék. Meg kell értened, hogy ezt nem tehetem.

Miron egyszerre úgy érezte, mintha a feje ingaként kilendült volna az egyik irányba, teste pedig nem követné. Lábai elgyengültek, füle zúgott, nem kapott levegőt. Az út pora elképzelhetetlenül gyorsan közeledett, és mire felfogott valamit, már a szamár idegesen rúgkapáló lábai kaszáltak az arca előtt. Védekezőn összegömbölyödött, a kereskedő pedig mindent megtett, hogy a megvadult állatot elrángassa a magatehetetlen fiú közeléből. Miron tudatában egyfolytában ez dübörgött: ne most, könyörgöm ne most, még nincs itt az ideje… Mellkasa úgy fájt, mintha egy láthatatlan övvel összeszorították volna. Amikor kissé magához tért, arra lett figyelmes, hogy a férfi fölé hajol, és óvatosan megérinti a hátát.

– Jobban vagy már? – Nem tudott válaszolni, mert még mindig csak kapkodott levegő után. A kereskedő szánakozva elmosolyodott. – Nem kell mondanod semmit, tudom én. Az öcsém is… nem számít. Add ide az első ajánlatodat, és megegyeztünk.

Mire a fiú észbe kapott, rövidebb lett pár tallérral, de cserébe rengeteg kincset érő vizet tartott a kezében. Még nem tudott lábra állni, de már erősebbnek érezte magát, amikor a férfi továbbindult. Társai pillanatokon belül ott voltak mellette.

– Ezt mégis hogy csináltad? – álmélkodott Brod.

– Próbáltam meggyőző lenni… sikerült. – Gyöngén mosolygott, de tudta, hogy Aythyát nem téveszti meg. A lány metsző fekete szemével úgy nézett, mintha lyukat akarna égetni a fiú homlokába.

– Mi volt ez a rosszullét? – kérdezte halkan. Miron összenézett az aggodalmasan fölé hajoló Eirával.

– Csak megszédültem – magyarázta könnyed hangon.

– Biztos a kiszáradástól – tette hozzá Eira. Aythya összeráncolta a homlokát.

– Hát persze…

***

A herceg azóta, hogy elhagyták a kolostort, még inkább kijött a sodrából, ahányszor csak Keganra nézett. Testőre szerfölött vidámnak látszott, fellengzős magabiztossága, amit a győztes párbaj óta vett magára, ha lehet, még jobban zavarta, mint a korábbi melankolikus zárkózottsága. Hiador, hogy óvja a csoporton belüli békességet, többnyire csupán igyekezett figyelmen kívül hagyni a férfit. Kegant láthatóan ez a mellőzöttség bántotta, főleg, hogy általában a döntéshozatalból is ki lett vonva. Többnyire azonban engedett, így nem éleződtek ki közöttük a konfliktusok.

Azonban elérkezett az a pont, ahol már egyikük sem hátrált meg. A kérdés egy kisváros érintése volt. Amikor elindultak Orendilből, Kegan még meglehetősen baljós híreket kapott a környékről, így hallani sem akart róla, hogy átmenjenek a településen, mindenáron a hágókon át akart kerülni.

– Azzal rengeteg időt veszítenénk! – méltatlankodott a herceg. – Ráadásul vízre is szükségünk van.

– Szinte biztos, hogy valami olyanba sétálunk bele, amire nem készültünk föl, de ha mindenáron meg akar öletni minket, akkor csak rajta! – Kegan szabályosan felfújta magát, amit a herceg a maga részéről kifejezetten mulatságosnak talált.

– Ne legyen már ilyen derűlátó, még csalódni fog! – próbálta oldani a helyzet élét a trónörökös, aztán halkan hozzátette: – Nézze, ha valaki van még ott, akkor kötelességünk segíteni rajta. Akkor is kétségbe vonná ezt, ha nem én lennék a koronaherceg?

– Fölösleges ezen gondolkodnom, hiszen maga nyilvánvalóan az, aki. Én pedig a testőre vagyok.

A herceg erre nem tudott mit felelni, Kegan pedig felsóhajtott, és karba tette a kezét.

– Persze már úgyis eldöntötte, hogy nem fog hallgatni rám, igaz? – kérdezte. Hiador kínosan nyelt egyet, aztán bólintott. – Akkor menjünk!

A csapat némán, pattanásig feszült idegekkel vonult be a kisvárosba, ami kongott az ürességtől. Csupán annyi mozgás látszott, hogy a szél lágyan lengette a sötéten ásító ablakok zsalugátereit, és port hordott az utcákon. Életnek nyomát sehol sem lehetett felfedezni, a földön és a házak falán baljós, sötét foltok éktelenkedtek.

Egyenesen a főtérre tartottak, szemeikkel a körülöttük magasodó épületeket fürkészték, a legkisebb gyanús jelre mindannyian összerezzentek. A herceg a csontjai mélyén érezte, hogy menekülniük kellene, de nem hátrált meg. Elsőként lépett a kerek térre, aminek a közepén egy faragott kőoszlop állt. Legnagyobb megdöbbenésére egy apró alakot pillantott meg a különös szoborhoz láncolva. Mit sem törődve Kegan tiltakozó kiáltásával, rohanni kezdett a test felé. Amikor már egészen közel ért hozzá, megtorpant. Hirtelen teljes súlyával szakadt rá a felismerés arról, mi történt, és hogy mennyire felelőtlen döntést hozott. A borzalomtól felkavarodott a gyomra, forogni kezdett vele a világ, végül jóformán önkívületben roskadt térdre.

– Felség? – Hiador hallotta testőre hangját, érezte kezét a vállán. Kényszerítette magát, hogy elfordítsa tekintetét a kőhöz szögelt kislányról, akinek olyan mélyen vágták át a torkát, hogy csupán egy kevés izom és bőr tartotta helyén a fejét. Kegan szemébe nézett, a férfi pillantása nem tűnt gúnyosnak vagy megvetőnek, csak… aggódónak.

– Itt már nem tehetünk semmit. El akarok menni! – Testőre megrázta a fejét.

– Már késő. Mérget vennék rá, hogy körbevettek minket.

A herceg túl zaklatott volt, hogy rákérdezzen, miből gondolja, ráadásul a következő pillanatban fölöslegessé vált minden kételkedés, amikor egy különös tollú nyílvessző fúródott az egyik katona nyakába. A második eltalálta volna Hiador arcát, ha Kegan nem von elé védőpajzsot. A trónörökösnek épp sikerült felpattannia, amikor állig felfegyverzett kyuna harcosok rontottak ki az üresnek tűnő házakból, és teketóriázás nélkül rájuk támadtak. Hiador hirtelen csak annyit tudott kivenni, hogy nagyjából kétszeres túlerővel van dolguk, és már ott is találta magát az öldöklés kellős közepén. Kardja más pengéken csusszant el, éle ismeretlenek húsát tépte fel, sűrű vér csorgott a kezén. Épp leszúrt egy harcost, akivel már hosszú percek óta hadakozott, amikor Kegan mellé perdült, egy férfi fél törzsét is magával rántva.

– A nyilak szöge alapján sejtem, melyik házakból lőhetnek az íjászok. Megöljem őket?

– Lekötelezne vele. – Igyekezett tartani a hűvösség álcáját, de ez nehézkesen ment miközben élet-halál harcot vívott.

– Próbáljon fedezni!

Azzal a férfi kitépte az egyik harcos kezéből a lándzsát, és elhajította. Nyilvánvalóan varázslatot használt, mert a fegyver egyre gyorsulva röpült, amíg el nem találta a ház falát, ahol becsapódva hatalmas dörrenés kíséretében felrobbant. Egy pillanatra mindenki megdermedt, aztán változatlanul folyt tovább a harc, és a második, harmadik, negyedik robbanásnál már össze sem rándultak. A kyunák erőfölénye jelentősen csökkent az íjászok elvesztésével, de csak még elszántabban küzdöttek. Hiador látta, hogy már alig néhány katona van talpon, ekkor azonban megérzett valamit. Hasonlított a hullámzásra egy tó felszínén, csak ez épp az elméje szövetén tűnt fel.  Azonnal felismerte, minek a jele ez: egy varázsló jelenlétének. Kegan után kiáltott, de rögtön tudta, hogy elkésett, mert meglátott egy fényes fegyverzetű, lángoló szemű harcost, aki villámgyorsan tört utat a katonák között, és egyenesen felé tartott.

A következő pillanatokban mintha túl sok dolog történt volna egyszerre. Hiador kevéssel a markolat fölött eltörte a vele vívó férfi kardját, de eközben a saját fegyvere is jelentős károkat szenvedett. A kyuna varázsló már csak méterekre volt tőle, amikor Kegan is felbukkant, hasonló sebességgel közeledve. A kardjuk a hercegtől alig egy méterre találkozott, és ragyogó szikrákat szórva igyekeztek felülkerekedni egymáson. Hiador hátralépett egyet, és ahogy félig oldalra fordult, meglátta a férfit, akivel az imént harcolt, aki éppen egy apró tőrt húzott elő a ruhájából. A herceg tudta, hogy már kiáltani sincs ideje, arra pedig végképp nem, hogy félreüsse a gyilkos fegyvert.

Azonban testőre megérezte a veszélyt, és más választása nem lévén az utolsó előtti pillanatban hátralépett. A varázslattal bevont tőr átütve bőrvértjén a testébe fúródott, a varázsló kardját szintén az ő pengéje ütötte félre. Hiador ezután felocsúdott, és ledöfte a katonát, aki a tőrt markolta, a varázsló életét pedig a Kegan tenyeréből kipattanó energialöket oltotta ki.

A harc néhány percen belül véget ért. Az utolsó talpon lévő aurikin harcos, az erősen vérző Lon leszúrta a kyunát, akivel küzdött, majd maga is a földre hanyatlott. Hiador támogatni kezdte az egyre jobban imbolygó Kegant, végül leültette a kőoszlop tövébe. Testőre remegő kézzel rántotta ki a tőrt az oldalából, majd tenyerét a vérző sebre szorította.

– Keressen túlélőket! – utasította szigorúan a kétségbeesett herceget, aki némán bólintott. Odament minden egyes katonához, aki az aurikinek vörösesbarna bőrvértjét viselte, de néhány perc múlva csalódottan, önvádtól fuldokolva tért vissza Keganhoz.

– Mind meghaltak. – Nézte, ahogy a férfi ajka megvonaglik a szavaira, és tudta, hogy ő is hibásnak érzi magát.

– Ez szörnyű… még soha nem vesztettem el egy egész egységet.

– Miattam történt. Hallgatnom kellett volna magára. – Testőre először leplezetlen dühvel nézett rá, de aztán megenyhültek a vonásai.

– Talán igaza van, de most már nem számít. – Nehézkesen levegő után kapott, az arca egyre jobban elsápadt. – Különös… mintha erősödne a fájdalom.

– Hadd nézzem csak!

Hiador óvatosan félrevonta Kegan kezét a sebről, és megvizsgálta. A férfi első pillantásra szerencsésen megúszta a küzdelmet, a tőr megállt a bordájában. Azonban a seb szélei furcsán elszíneződtek, szürkésnek tűntek. Amikor a herceg lenézett a földre maga mellet, rájött, hogy mitől. A porban heverő tőrből még mindig kékeszöld, opálos színű méreg ömlött.

– Harapjon a vállamba! – nógatta a férfit idegesen csengő hangon, mert rájött, hogy nincs sok idejük.

– Parancsol? – Kegan úgy nézett rá, mintha két feje nőtt volna. Valamivel türelmesebb hangon magyarázta:

– Ki kell tisztítanom a sebet, de ez rettenetesen fájni fog. Kérem, harapjon a vállamba!

– Maga ért a gyógyításhoz? – álmélkodott Kegan. A herceg kurtán felnevetett.

– Nem nagyon. De nincs más, aki segíthetne. Tartozom ennyivel, elvégre megmentette az életem.

Kegan végül félretette az ellenérzéseit, és engedelmeskedett. A herceg levette a vállvédőjét, így az alatta viselt puha szövet tömte be a száját. Hiador a seb fölé tartotta a kezét, és varázsolni kezdett. Az apró vágásból bugyogva tört föl a vér és a méreg elegye, elárasztva a ruhájukat. Egészen addig véreztette a férfit, amíg nem fél tőle, hogy az elveszíti az eszméletét. Utána megpróbálta összehúzni a sebet. Testőre az egész folyamat alatt üvöltött a fájdalomtól.

A varázslat befejeztével Hiador fölhasogatta az inge szélét, és amennyire a képességeiből telt, megfelelő kötést készített belőle. Kegan az ép oldalára dőlve elfeküdt a porban, kínlódva zihált. Amikor csillapodtak a fájdalmai, a hercegre nézett és halk, elgyötört hangon suttogta:

– Felség, most az egyszer hallgasson rám! El kell jutnia Tarnába, ez az egyetlen esélye!

– Tudom. – A herceg engesztelő hangon beszélt, és közben jó alaposan megcsomózta a férfi kötését. Kegan felsóhajtott.

– Akkor most elválnak az útjaink.

– Ezt hogy érti? – hökkent meg a fiatal trónörökös. Testőre fáradtan elmosolyodott.

– Nem vagyok képes a saját lábamon megtenni az utat, ezt maga is tudja. Így hát arra kell kérnem, hogy hagyjon itt, és mentse a saját életét!

Hiador maga sem tudta, miért, de iszonyúan megrémült a férfi szavaitól. Ahogy rá nézett, leginkább szánalmat, és aggodalmat érzett, szinte fojtogatta a gondolata is, hogy magára hagyja.

– Badarság! – jelentette ki néhány perc feszült csönd után. – Velem jön Tarnába, ahol meggyógyítják. Így is elviszem odáig, hogy végig a hátamon kell majd cipelnem! – Kegan mosolya kissé elhalványodott.

– Ez őrültség.

– Nem kevésbé, mint az eddigi döntéseim. – Testőre tovább ellenkezett volna, de a szavába vágott: - Megparancsolom, hogy jöjjön velem! Ha nem engedelmeskedik, akkor én sem fogom elhagyni ezt a várost, ezt megígérhetem!

– Maga lehetetlen alak, tud róla? – zsémbeskedett Kegan, de rosszul palástolta megkönnyebbülését. – Na jó, bánom is én, csak menjünk már erről az elátkozott helyről!

Így hát ketten vágtak neki a város mögött nyíló keskeny, sziklás szurdoknak, aminek a mélyén egy két kocsi szélességű ösvény kanyargott. Hiador tartott tőle, hogy a méreg terjedése felgyorsul, ha Kegan megerőlteti magát, így már az út elején sem engedte járni, a hátára vette. Ez szinte elviselhetetlenül terhelte a térdét, de nem talált jobb megoldást. Testőre órákig hallgatott, leszámítva a néha-néha feltörő nyögéseket. A herceg egy idő után beleunt az egyhangú, sziklás táj szemlélésébe, és megpróbálta elterelni a figyelmét sajgó ízületeiről.

– Gondolkodtam… mi lenne, ha tegeződnénk? – vetette föl, ezúttal a szokásosnál kevésbé gúnyosan.

– Felség… Erre a kegyre nem vagyok méltó! – válaszolt Kegan halk, fakó hangon.

– Ugyan már, nem hall minket senki! Még ha ezek a kövek tudnak is beszélni, mégis kinek panaszolnák el, hogy tiszteletlen volt? Egyébként is, aligha számít illetlenségnek, hiszen én kezdeményeztem.

– Elárulná, mégis miért ilyen fontos ez? – nyögött föl testőre néhány lélegzetvételnyi szünet után. A herceg türelmetlenül felsóhajtott.

– Nem járhatna csupán egyszer, merő véletlenségből a kedvemben? Azon vagyok, hogy megmentsem az életét, igazán adhat cserébe néhány apróságot. Többek között tehetnénk úgy, mintha csak egyszerű emberek lennénk. Ja igen, és örülnék, ha szóval tartana.

– Jól van! Miről… – Nehézkesen ejtette ki a szót, mintha egy gombócot kellett volna visszanyomnia a torkából. –szeretnél hallani?

A herceg ezen jó ideig elgondolkodott. Rengeteg mindenről kellett volna őszintén beszélnie Kegannal, de ezek egyikére sem volt alkalmas a helyzet. Végül feltett egy számára ártalmatlannak tűnő kérdést:

– Ki az a Fae?

Kegan először mintha meghökkent volna, de aztán nyugodt, meleg hangon válaszolt:

– A menyasszonyom.

– A „vörös hajú, félvér szajha”?

– Remélem, emlékszel, hogy ezért majdnem megöltem egy embert! – jegyezte meg fagyosan, majd tűnődve hozzátette: – Egyébként kitől hallottad a nevét?

– Tőled. Beszéltél álmodban.

– És hallgatóztál?

– Nagyon rossz alvó vagyok – vallotta be Hiador kelletlenül. – Ráadásul félálomban szinte mindent megjegyzek. Különös, nem?

– Csak annyira, mint a többi szokásod. – Kegan hangja úgy gurgulázott, mintha magában nevetne ezen. A fiatal trónörökös sértődötten elhúzta a száját, de gyorsan túllépett ezen a megjegyzésen.

– Szóval a menyasszonyod… és hogyan találkoztatok? – Kegan ezt már végképp nem bírta nevetés nélkül megállni, még úgy sem, hogy utána felkiáltott az oldalába hasító fájdalomtól.

– Tudom, most azt várod, hogy valami unalmas történetet mesélek majd kastélyok egyesítéséről, meg bölcs atyai döntésekről, de egy kicsit más a helyzet. Faet akkor ismertem meg, amikor kihívott engem párbajra.

– Nocsak! – Már a herceg is mosolygott. – Mesélj el mindent! Csupa fül vagyok.

Kegan lelkesen, bár fájdalomtól időnként megbicsakló hangon beszélt, Hiador pedig élvezettel hallgatta. A férfi onnét kezdte a történetét, amikor megkapta azt a bizonyos párbajkihívást. A lány elszántságtól ragyogó szemmel, több Sárkányőr jelenlétében vágta hozzá a maga rövid, nyers hadüzenetét, amit Kegannak először semmi kedve sem volt elfogadni. Elhatározását, hogy visszautasítja a fiatal nőt, Fedor hathatós meggyőzése másította meg, aki rávilágított, hogy nincs joga ennyire megalázni senkit, még akkor sem, ha a tapasztalatlan harcos vajmi kevés eséllyel vette föl a harcot vele, aki akkor már Második Sárkányként szolgált.

Maga a párbaj viszonylag gyorsan lezajlott. Fae eleinte jól állta a sarat, de a népes számú kíváncsiskodók többsége előtt is nyilvánvalónak tetszett: veszíteni fog. Kegan egy idő után beleunt a hadakozásba, és egy nagy erejű varázslatot indított a nő felé, aki nem tudott teljesen hárítani. Elterült az aréna homokjában, és bár szinte azonnal fölpattant, orrából ömlött a vér. Kegan sarkon fordult, és mit sem törődve kihívója utána kiabált mondataival, kisétált a küzdőtérről.

Később, lelkiismerete szavára hallgatva mégiscsak megkereste Faet. Amikor odalépett hozzá, éppen törött orrát ápolgatta. Kissé félve szólította meg, attól tartott, hogy haragszik rá, amiért így megalázta a harctéren. Rövid beszélgetésükből azonban kiderült: egyáltalán nem táplált dühöt, Fae hálás volt, amiért egyáltalán vállalta a párbajt, hiszen ez nem lett volna kötelessége. Ő azonban lehetőséget adott neki, hogy bizonyíthassa a rátermettségét.

A férfi egy kis idő után észrevette magán, hogy keresi az alkalmat, amikor találkozhat a nővel. Mindenféle mondvacsinált indokokkal ólálkodott az egységük környékén, és eleinte egyáltalán nem volt hajlandó elfogadni, hogy mindezt Fae személye miatt teszi. Fedor a herceg kíséretében délre távozott, ezért ő sem adhatott jó tanácsot. A nő talán észrevette gátlásos közeledését, de maga nem mert kezdeményezni, hiszen fölnézett a férfire. Lassan közeledtek egymáshoz, sokat beszélgettek, és kölcsönösen egyre rokonszenvesebbnek találták egymás személyiségét. Végül Fae elszánta magát, kerek perec kijelentette: ha akar valamit tőle, akkor neki udvaroljon, és legyen szíves nem zaklatni tovább az egységét. Ebbe Kegan vörösödve beleegyezett.

Bimbódzó kapcsolatukat titokban tartották, amire azért volt szükség, mert a férfi maga szerette volna elmondani édesapjának a hírt, ha már mindketten komolyan gondolják a viszonyt. Kegan lassan teljesen kitárulkozott a nőnek, legféltettebb titkait és vágyait is megosztotta vele, cserébe azonban többnyire zavart hallgatást kapott. Ő azonban megígérte, hogy bízni fog benne, és nem számít, mi történt vele, azzal együtt fogja elfogadni. Fae végül nagy nehezen ráállt, hogy elárulja a titkait.

Kegan itt megakadt a mesélésben, Hiador pedig türelmetlenül rávágta:

– Na és mi volt az?

– Nem hiszem, hogy az én tisztem elmondani neked! – csattant fel a férfi felháborodottan.

– Egy szép napon az ország teljhatalmú ura leszek… Ha akarom, találok olyan embert, aki kideríti nekem, hidd el!

– Fogalmazzunk úgy, hogy a pletykák nem mind teljesen alaptalanok… – nyögte ki végül kelletlenül Kegan. A herceg hüledezni kezdett.

– A menyasszonyod tényleg egy utcalány?

– VOLT utcalány. Ma már ugyanolyan Sárkányőr, mint akárki más! – jelentette ki a testőr meggyőződéssel. – Jusson eszedbe, mielőtt rosszat mondasz róla; a karjaim a nyakad köré tekerednek! – Hiador azonban fölnevetett.

– Távol álljon tőlem, hogy elítéljem őt! – Aztán elkomorodva hozzáfűzte: – Nehéz lehetett neki. Meg neked is.

– Igazából, amint meghoztam a döntést, hogy szeretni akarom őt, nem számít, mit tettek vele, már egyáltalán nem éreztem furcsának. Ha egyszer találkoztok, meg fogod érteni, miért. Fae igazán különleges nő.

– Meghiszem. Na és mi történt azután?

Kegan szerint innentől már minden ment, mint a karikacsapás. Egy apróságot leszámítva: rettenetesen félt az első csók miatt. Bár ez nem tűnt olyan nagy vízválasztónak, mint a lány vallomása, mégis nehezen lendültek túl a tapasztalatlan férfi görcsösségén.

Végül, ahogy az lenni szokott, nagyon természetesen történt meg. Orendilben álltak a várfalon ketten, a naplementét nézték a rőt homokdombok felett, amikor halkan, bizonytalanul megszólalt valahol egy furulya. Hangja egy ősrégi dallamot idézett fel, Fae pedig lassan elkezdett ringatózni a zene ritmusára. Kegan átölelte, és vele együtt ringott.

– Ez olyan, mintha táncolnánk – kuncogott fel a nő, mire Kegan megfogta a kezét, és kiperdítette. Fae kecsesen visszafordult hozzá, de mivel a férfi ügyetlenül vezette, megbillent, és nekiesett a mellkasának.

Mire Kegan észbe kapott, egyszerre elragadta a pillanat varázsa. Szorosan magához ölelte a nőt, ajkaik először puhán értek össze, majd egyre mohóbban, végül már-már fuldokolva csókolóztak. Akkor tértek vissza a valóságba, amikor a dallam megváltozott. Egy keserű, túlontúl ismerős melódiát kezdett játszani, ami miatt a fiatalok zavartan szétrebbentek, és lesütötték a szemüket. Tudták, kikért szól a dal: azokat siratta el, akik aznap estek el a csatamezőkön.

– Néha az az érzésem, hogy ez az egész, amit érzek, csak pillanatnyi menedék ebből a szörnyűségből – sóhajtott fel a férfi története végéhez érve. – Megkértem ugyan a kezét, de félek: soha nem leszünk igazából együtt.

– Muszáj ilyen lehangolóan befejezni? Már kezdtem beleélni magam – kesergett Hiador, de valójában fülig ért a szája. Testőre törődötten sóhajtott egyet.

– Haldoklom, ami köztudomásúlag árt a derűlátásnak… Most pedig aludni fogok. Kikészített ez a sok fecsegés.

Néhány perc múlva valóban elszenderedett, feje a herceg vállára bukott, aki egyedül maradt nyomasztó gondolataival, és az őt emésztő aggodalommal…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés