A jókedv a lányra is átragadt, derűsen tervezgette, mi lesz a következő varázslat, amit feltétlenül meg akar tanulni, hogy még hasznosabb tagja legyen az alakulatának. Bizakodva gondolt arra is, hogy mire visszaér a fővárosba, talán már Kegan is ott lesz. Elmosolyodott megérintve a medált, amit a férfitől kapott, és közvetlenül a toteme fölött függött.  Szerette ezt az ékszert, mert mindig megfogható közelségben érezte tőle a másik szeretetét. Tudta, hogy ez a lánc eredetileg Kegan anyjáé volt, épp ezért nagyon sokat jelentett neki.

Fölnézett, tekintete találkozott kapitánya szürke szemeivel. Derűsen rámosolygott, és a férfi viszonozta a gesztust. A kopár, sziklás hegyoldalban minden nyugodt volt, fönt a kék égen vakítóan szikrázott a nap…

Azonban egy pillanat alatt minden megváltozott. A föld a lábuk alatt megmozdult, először gyengén, tétován, aztán rázkódni kezdett, minta a szellemek el akarták volna törölni a völgyet a nap színe elől. A hegyoldal képlékeny, apróra tört sziklái megcsúsztak, és a gyanútlan vándorok felé zúdultak. Fae ösztönösen cselekedett. Karjai a zuhanó sziklák felé lendültek, gerince ívbe hajlott, majd a legerősebb pajzsot hozta létre, amire képes volt, olyan vastagot és keményet, amiről vissza kellett pattannia mindennek. Lehunyt szemmel, az összes izmát megfeszítve koncentrált, nem hallotta már a legördülő kövek robaját, sem a társai kiáltozását. Azt is csak halványan érezte, amikor egy varázserő megérintette az erőterét, aztán elenyészett, lepattanva róla.

Néhány szörnyű perc, és gyengülő utórengés múlva vége lett. Egy pillanatra néma csönd ereszkedett a tájra, aztán több helyről egyszerre kezdtek kiabálni. Fae önkívületben rogyott az ösvény maradványaira, zihálva a kimerültségtől, de senki nem törődött vele, legalábbis egy ideig. Arra riadt, hogy egyik katonatársa durván rázza a vállát.

– Gyerünk, kelj már föl! – A férfi hangja olyan ijedt volt, mint egy megszeppent kisfiúé. – A kapitány… jaj, gyere, nincs erre időnk!

Úgy kellett támogatnia, mert egyedül még felállni sem tudott. Ahogy óvatosan átkarolva segített megtenni néhány lépést, a lány körülnézett, és egy körben üresnek látott mindent, utána pedig fölfedezte, hogy az ösvény nagy részét kőtörmelék borítja. A sziklák között alig tucatnyi katona lézengett sápadt, holtra vált arccal. Rövid, éles kiáltásokkal próbáltak kapcsolatot tartani, mert gyakran embermagasságú kőgörgetegek akadályozták meg őket abban, hogy egymást észrevegyék. Amikor a Faet támogató férfi megállt, néhány társuk éppen egy mozdulatlan testet szabadított meg a rázuhant asztallap nagyságú kőtömbtől. Ezer közül is megismerte volna azokat a szőke tincseket. Az iszonyat súlyától, meg persze a kimerültségtől nyűgözve térdre hullott kapitánya mellett.

– Ne féljen, mindjárt segítek! – mondta, és igyekezett, hogy a hangja meggyőzőnek tűnjön, de sajnos nem igazán sikerült.

A férfi még élt, szeme lázas csillogással szegeződött Fae arcára, aki fölé hajolt megvizsgálni a sebeit. A kőtömb bal oldalon összezúzta a medencecsontját, bordákat tört el, beszakította a hasfal egy részét. A kapitány bőrvértje alól lomha patakokban folyt a vér, minden lélegzetvételnél megrándult, hófehér arcán veríték gyöngyözött. A nő úgy érezte, egy komolyabb náthát sem tudna most meggyógyítani, mégis, maradék erejét összegyűjtve hajolt a sérült fölé, készen arra, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az életben maradásáért. Épp kezdte volna a gyógyító varázslatot, amikor a  halk, elfúló hangot hallott:

– Semmi baj, Fae, tudom, hogy meghalok. Figyelj rám egy kicsit! – Hatalmas erőfeszítéssel megemelte a jobbját, és addig tapogatódzott, amíg rá nem talált a nő kézfejére. – Amikor a földrengés kezdődött, én is megpróbáltam egy pajzsot létrehozni, de a varázslatom találkozott egy másikkal, ami olyan erős volt, hogy az én mágiám egyszerűen… elenyészett miatta. Felismertem az erőt, ami abból a varázslatból sugárzott. A tiéd volt. Aki itt életben maradt, azt te mentettél meg.

Elakadt a hangja, néhányszor nehézkesen levegőt vett, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán folytatta:

– Ezt azért mondtam el, hogy megértsd, miért kérem tőled: azt szeretném, ha a halálom percétől te lennél a kapitány.

– Én erre nem vagyok képes! – ellenkezett Fae. – Nem tudok irányítani ennyi embert, és felelősséget vállalni értük, ez képtelenség!

– Nem az! – súgta a haldokló, majd még közelebb vonta magához a nőt. – Tudom, hogy elég erős vagy, hogy hallgassanak rád, és elég bölcs, hogy jó döntéseket hozz. Bízz bennem! Te vagy az egyetlen, aki vissza tudja vinni ezeket az embereket Orendilbe. Add a szavad, hogy megteszed, hogy a vezetőjük leszel!

A férfi keze visszahanyatlott a földre. Alig maradt már benne élet, csak testének vad reszketése, kapkodó lélegzetvételei tudatták, hogy még velük van. Fae nem mert a kapitány szemébe nézni, inkább remegő, színtelen ajkait bámulta elkeseredetten, hátha valahogy még meg tudja változtatni azt, ami az utóbbi néhány percben történt. Fölpillantott, és látta, hogy megmaradt társai gyűrűben állják körül őket, szemükben fájdalom, kétség, félelem. Az egyikük, talán éppen az, aki korábban idetámogatta a nőt, óvatosan lecsatolta a köpenyét, és végtelen gyöngédséggel takarta be a kapitány reszkető, összetört testét.  Fae újra a férfi felé fordulva látta, hogy a szemei lassan lecsukódnak, csupán két vékony rés választotta el a pilláit. Talán már nem is érzékelte, ahogy óvatosan fölé hajolt, homlokára tette a kezét, aztán a fülébe suttogta:

– Megígérem.

A kapitány ajkai gyöngén megrándultak, szája sarka fölfelé mozdult. Ezzel a békés, apró mosollyal az arcán távozott el alig egy perccel később. Fae olyan közel volt hozzá, hogy pontosan érezte, mikor ernyedtek el görcsösen vonagló izmai, érezte az utolsó, a korábbiaknál mélyebb lélegzetét, majd néhány pillanat múlva a megtörő, szabálytalanul pulzáló, aztán hirtelen elhaló szívdobbanásokat. Könnyes arccal nézett föl, és kimondta a megmásíthatatlant:

– A Kapitány meghalt.

Néma, megrettent csönd nehezedett rájuk. Egyik férfinek sem akadt bátorsága szólni, vagy csak nem találták a szavakat. Végül nem volt szükség rájuk, hiszen az egyik kőhalom másik oldaláról léptek hallatszottak, szitkozódás, majd robaj, ahogy elkezdték elhordani a sziklákat. Meg sem próbáltak óvatoskodni, és ettől Fae gyomrát összerántotta a félelem. Végignézett a többieken: kevesen voltak, mind fáradtak és sérültek. Ahogy a hangok forrásai közelebb jöttek, már biztos volt korábbi sejtésében: kyuna beszédet hall! Gyorsan kellett döntést hoznia, és meg is tette.

– Megadjuk magunkat! – mondta hangosan, jól érthetően. – Akármi történik is, ne harcoljatok, csak így lehet esélyünk!

A következő pillanatban egy varázslat áttörte a kőfal maradékát, majd a résen állig felfegyverzett kyuna harcosok rontottak be. Páncéljukon és világos színű hajukon megcsillant a Nap fénye.

Másodpercek se kellettek hozzá, mindegyikükhöz torkához legalább egy penge nyomódott. Az egyik harcos tagolatlanul használva a közös dialektust megkérdezte:

– Melyik lenni vezető? – Fae dacosan fölszegte a fejét, és érezte, hogy kétségbeejtő helyzetük ellenére egy pillanatra büszkeség árad szét benne.

– Én vagyok.

A katona, aki a nőt tartotta sakkban, magával vonszolta a sziklás kis tér közepéig, ott pedig térdre lökte. Megrémült a szemében izzó gyűlölettől, ezért enyhén remegő hangon mondta:

– Megadjuk magunkat! Kérem, hagyjanak minket békében távozni!

Fölnézve azt látta, hogy azok, akik nem voltak elfoglalva egyik társával sem (megmotozták őket, elvettek minden értékesnek látszó tárgyat), azok most köré gyűltek, mohó kapzsiság és utálat gyomorforgató keveréke sötétlett az arcukon, illetve még valami, amit a nő meg sem mert nevezni magának, csak lehunyta a szemét, fölkészülve a legrosszabbra. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy egyszerre többen próbálják majd megerőszakolni, így egész testében összerándult, amikor valaki hozzáért. Amikor érezte elpattanni a nyakláncának apró arany láncszemeit, váratlanul olyan erős gyűlöletet érzett, ami elég volt, hogy fegyvertelenül is nekiugorjon annak, aki el akarta venni Kegan ajándékát. A felindultságtól tíz körömmel esett a férfi arcának, öten tudták csak lerángatni a katonáról, de szilárdan megtartani még akkor sem voltak képesek, mert teli tüdőből sikoltozott, és teljes erejéből rúgkapált. A következő pillanatban valaki pofon vágta, gyűrűje ujjnyi csíkban föltépte az arcát. Vér csorgott végig hófehér bőrén, és ahogy rángatták ide-oda, Fae meg tudott kapaszkodni egyik-másik társának riadt tekintetében. Még itt vagyok, nem lesz semmi baj, ezt próbálta mondani nekik hangok nélkül.

Váratlanul kiáltozás harsant. Újabb katonák érkeztek az amúgy is zűrzavaros helyzet közepébe, de úgy tűnt, ők többé-kevésbé az aurikinek oldalán állnak. Egy csillogó páncélinget viselő férfi rövid, ingerült parancsszavakkal utasította a többieket, és ahogy a nőt tartó vasmarkok engedtek, bénultan a kövekre roskadt. Lenyűgözve meredt a jótevőjére, akiben a csapat vezetőjét sejtette. Nem csak azért, mert szinte képtelenség volt rápillantani, annyira fénylett a viselete, de nem is kizárólag annak köszönhette ezt a figyelmet, hogy szinte levegővétel nélkül ostorozta percekig azokat, akik az imént még Faet kínozták, és jól esett látnia a kegyetlen férfiak megszégyenülését. Egyszerűbb oka is akadt a lány figyelmének. A katona jóképű volt. Nem csak annyira, amennyire az átlagos kyunák, hogy kellemes benyomást keltsen, hanem sugárzóan, belülről fakadóan, és nagyon őszinte módon. Haja ezüstszürke színét enyhe szőke árnyalat melegítette föl, szemében pedig (ami kékebbnek tűnt annál, amilyennek a déli tengereket elképzelni tudta) olyan fájdalmas üresség égett, hogy Fae önkéntelenül is megsajnálta. Ez utóbbi benyomást akkor szerezte, amikor a férfi letérdelt vele szemben egy hímzett szélű kendőt nyomva erősen vérző sebére.

– Meg kéne öletnem titeket – súgta halk, mély hangon. Enyhe akcentussal, de még elfogadhatóan beszélte a közös dialektust. Fae határtalanul mély tekintetében meglátott még valamit, egy apró csillanást, ami talán félelemnek tűnt. Ekkor jutott eszébe életében először, hogy talán tényleg hatalma van, olyan, amit figyelembe vesznek a harcok során.

– Mégis elenged minket, igaz?

– Eleget szenvedtetek már. Megadtátok magatokat, úgyhogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Sajnálom.

– Az életünkért cserébe elnézem.

A férfi elmosolyodott, ez a kifejezés pedig jól mutatott sápadt, vékony ajkain. Fae kezébe adta a vértől lucskos kendőt, aztán az egész osztag amilyen hirtelen feltűnt, olyan gyorsan távozott is, macskaügyességgel kúszva föl a kisebb sziklákon az ellenkező irányban. A nő merengve nézett utánuk egészen addig, amíg egyik katonája mellé nem lépett. Lenyúlt, kivette kezéből a kendőt, és gyöngéden megtörölte az arcát.

– Akkor most mi legyen… kapitány? – Fae körülnézett, és ráébredt, hogy mások is tőle várják a választ. Mindenki.

– Változott a terv. Tarnába megyünk. – Erre kis zúgolódás támadt, de tudta, hogy helyesen dönt.

– Tarnába?

– Igen, figyelmeztetnünk kell a védőket. Az, hogy a kyunák a hegységnek ezen az oldalán vannak, több mint aggasztó. Nem csak azt jelenti, hogy a falvak visszafoglalása hiábavaló volt, de ennél sokkal rosszabbat is. Ha rendelkeznek térképekkel a völgyrendszerről, akkor már csak idő kérdése, hogy körülzárják, és elfoglalják Tarnát. Ha pedig Tarna elesik, onnan már csak néhány nap kellemes séta az alagutakban az út Orendilig. Szembe kell néznünk vele, hogy többé nincs biztos hely az országban.

***

            Kegan már abban a pillanatban megbánta a viselkedését, amint sietve távozott a zaklatott herceg közeléből. Visszagondolva ráébredt: nem volt joga így beszélni az urával, határtalan tiszteletlensége még magát is meglepte. Nem tudta mással magyarázni a történteket, mint az idegkimerültséggel és a fel nem dolgozott gyásszal, ám egyiket sem tartotta elég jó mentségnek arra, hogy így kivetkőzött magából. Mindenesetre a baj már megtörtént, nem lehetett visszaforgatni az idő kerekét. Elfogadott párbajkihívást lehetetlen visszavonni, társadalmilag nagyjából a rablógyilkosság és a nyílt fajtalankodás között helyezkedett el megítélésben. Így hát Kegan kénytelen volt harcolni a trónörökössel… feltéve persze, hogy megéri az összecsapás időpontját.

            Az alvással töltött napot egy álmatlan éjszaka követte. Le sem tudta hunyni a szemét, folyton csak a párbaj lehetséges kimeneteleit latolgatta. Még úgy sem bízott a győzelmében, hogy tisztában volt vele: kardforgatásban jelentősen nagyobb a jártassága. Ez azonban szinte semmit nem számított, hiszen a viadalokban két varázsló között általában nem az ügyesség, vagy a taktika, hanem kizárólag a varázserő nagysága döntött. Kegan pedig ebben a tekintetben olyan védtelennek érezte magát, akár egy frissen kikelt madárfióka. A férfi úgy döntött hát, hogy tesz egy utolsó, elkeseredett kísérletet a toteme kiengesztelésére. „Tanulj meg kérni…” ő olyan szépen próbált meg könyörögni, ahogy csak tudott, de még arra sem volt elég, hogy egy tisztességes transzállapotot elérjen. Ezen feldühödve mindennek elszidta makacs védőszellemét, aztán magában bocsánatot kért, hiszen nem gondolta komolyan. Amikor másnap reggel kimerülten, kedvetlenül, idegesen elhagyta a celláját, elhatározta, hogy beszél a herceggel. Ha dühvel támadnak egymásnak, akkor az eredmény katasztrofális lehet, hiába nem életre-halálra vívják már a párbajokat. Kegan azonban mindenképp rajta veszhetett az ügyön, ha mással nem is, de nehezen kiharcolt tekintélyének megcsorbulásával.

            A trónörököst könnyebben megtalálta, mint először remélte, ugyanis abban a teremben volt, ahol legutóbb a kardforgatást gyakorolta. Kegan ezúttal elhatározta, hogy az udvariasság mintaképe lesz, így megállt az ajtórésben, lehajtott fejjel, és addig nem mozdult, amíg az idős szerzetes észre nem vette, a protokollnak megfelelően bejelentve őt. Akkor aztán odalépett a férfihoz, térdre hullott, és fejét a földre hajtotta.

            – Mit akar? – kérdezte a herceg, hangjában a távolságtartáson kívül némi zavar is érződött.

            – Bocsánatot kérek minősíthetetlen viselkedésemért. Magas rangját és tekintélyét figyelmen kívül hagyva bántam magával. Kérem, felség, legyen irgalmas! – Ezt érzelemmentes hangon, és a lehető leggyorsabban darálta le, és közben örült, hogy nem kell fölnéznie. A trónörökös távolabb lépett, szintén hűvösen, közömbösen felelt:

            – Érdemeire tekintettel megbocsátom ezt a kihágást. Ennek ellenére elvárom, hogy ma délben megjelenjen a főkapunál. – Aztán hanyagul, szenvtelenül odavetette: – Most már igazán fölállhat.

            Kegan engedelmeskedett, leporolta magát, és kényszeredetten mosolygott.

            – Akkor hát ragaszkodik a párbajhoz, felség?

            – Igen… véleményem szerint ez remek módja lesz a köztünk húzódó konfliktusok elsimításának. Remélem, felkészült.

            – Hát persze.

            Továbbra is mosolygott, de amikor hátat fordított, arcvonásai vicsorba torzultak. Tudta, hogy délben veszíteni fog, ez a gondolat pedig egyáltalán nem tette boldoggá.

*

            Öt perccel dél előtt érkezett a kapuhoz, gyomorgörccsel és izzadó tenyérrel. Számtalan párbajt vívott már, de egyik előtt sem volt ilyen ideges. Csak remélni tudta, hogy a hercegnek nem tűnik föl, mennyire nyugtalan, de ő anélkül masírozott el mellette katonák és néhány szerzetes társaságában, hogy ránézett volna. Helyette Reden intett, hogy kövesse őket. Kegan kedvetlenül engedelmeskedett.

            Amikor megértette, hova mennek, csak még gondterheltebbé vált. Létezett egy legendás párbajhely a kolostor közelében, ahol boldog békeidőkben harcosok százainak vére folyt, helyettesítve a háború veszteségeit. Csak a legjobbakat engedték ebben a különös arénában párbajozni. Máskor megtiszteltetésnek érezte volna, hogy ekkora a kegyben részesül, ám jelen állapotában csupán arra tudott gondolni, hogyan kerülhetné el az egészet. Hiszen az itteni harchoz határozottan varázserő kellett, mégpedig sok. Hányingere tovább erősödött, ráadásul fejfájáshullámok terjedtek szét a koponyájában minden lépésnél.

            Amint a sziklák között kanyargó szűk ösvény kiért a küzdőtérre, Kegan azonnal megértette, miért volt kiváltság itt harcba szállni. A szakadék, amin átjöttek, itt váratlanul kitágult, és a teret gerendák, deszkapallók kusza labirintusa hálózta be. Köztük ember nagyságú rések tátongtak, a feneketlen mélységben pedig egykor vízfolyás rohanhatott, most csak elhagyott, borotvaéles sziklák szomorú temetője látszott. A férfi nagyot nyelt. Tudta, hogy itt elég egy pillanatra elveszteni az egyensúlyát, máris távozik az élők sorából.

            Elhelyezkedtek, majd végighallgatták az idős szerzetes előadását a szabályokról, melyeknek lényege: közvetlenül halálos sérülést okozni tilos, minden más megengedett. Na persze, mintha neki lenne joga akár közvetve is súlyos sebet okozni a hercegnek – nevetett magában -, bár erre nem nagy az esély.

            Alig volt ideje tisztességesen kétségbe esni, már jelezték is, hogy kezdjenek, és ettől fogva a túlélésre kellett koncentrálnia. A trónörökös ugyanis teljes odaadással harcolt. Első mozdulatával egy olyan erős átkot küldött felé, ami eltörhette volna a csontjait, szerencsére időben ki tudott térni előle. Cikkcakkban indult meg a herceg felé, gerendáról gerendára ugrálva, hogy gyorsan bezárja a köztük lévő távolságot, miközben a különböző szikrázó, pattogó, alattomosan folyó, vagy éppen villámszerűen kirobbanó energiahalmokat kerülgette, amik mind ellene irányultak. Az egyiket nem sikerült teljes mértékben hárítania, és felkarcolta a bal karját, amiből nyomban szivárogni kezdett a vér.

            A trónörökös mégsem mozgott elég gyorsan, így a következő pillanatban már Kegan pengéjével nézett farkasszemet. Kénytelen volt hevesen oldalra rántani a saját kardját, a két él fémesen csikorogva csúszott el egymáson, miközben óvatosan próbált hátrálni. Testőre nem hagyta, hiszen tudta, hogy ameddig mindkét kezét lefoglalja a vívás, addig nem tud varázsolni. Egyre bonyolultabb figurákkal próbálta lekötni ellenfele figyelmét, szándékosan úgy helyezkedve, hogy a herceg kénytelen legyen jobban terhelni sérült térdét. Elkeseredett vagdalkozásuk percei után mindkettejük arcán patakokban csorgott a veríték. A falfehér trónörökös, hogy rövid időre szabaduljon a nyomás alól, átugrott a szomszédos pallósorra.

            Egy pillanatig fújtatva nézték egymást, aztán a herceg megmozdította a kezét, és egész halványan olyan mozdulatot tett, mintha egy láthatatlan legyet próbálna meg elhessenti. Kegan egész teste összerándult, megpróbált kivetődni a varázslat útjából, de elkésett. Az energia perzselve rohant végig a fejtetőjén, égett haj szaga terjengett a levegőben. A következő pillanatban a seb erősen vérezni kezdett, vörös ködbe vonva a férfi látását. Próbálta megtörölni az arcát, de alig segített. Viszont sürgető kényszert érzett, hogy mozgásban maradjon, így villámgyorsan fölállt, és főleg a hallására hagyatkozva a herceg után vetette magát.

            Egy pillanatig eltöltötte a tudat, hogy a semmi fölött lebeg, aztán a gerendára érkezett, lendületével leverte a lábáról a trónörököst, akit készületlenül ért hirtelen mozdulata. Kegan kezébe fájdalom hatolt, nyilván ráesett a másik férfi pengéjére. Jóformán vakon megpróbálta lefogni ellenfelét, de pillanatok alatt ellökte magától, és ő estében beverte a fejét a gerendába.

            Elveszíthette az eszméletét, mert a következő pillanatban megint abban a bizonyos oszlopcsarnokban találta magát, és érezte, hogy van itt más is… Valaki, akire régóta várt. Talán egész eddigi életében.

            – Mire jutottál? – kérdezte a túlontúl ismerős hang továbbra is testetlenül, a távolból.

            – Kérlek, bocsáss meg! – sóhajtotta Kegan ezúttal őszinte megbánással, és térdre vetette megát. – Belátom, hogy tévedtem. Szükségem van rád, nélküled nem vagyok képes semmire! Amit elértem eddig, azt is mind neked köszönhetem.

            – Ez nem igaz – szólt a szellem lágyan. – Én csak segítettem, de minden döntést te hoztál meg, és te is harcoltad ki az eredményeidet. Azonban látom, hogy megtanultad a leckét, úgyhogy elnézem neked a korábbiakat. Legyünk ezentúl társak, rendben?

            Kegan könnyes szemmel bólintott. A plafont eltakaró köd lassan leereszkedett, és egy állatalak bontakozott ki belőle. Egy ember nagyságú hermelin látszott Kegan előtt.

            – Valahogy élőben méltóságteljesebbnek képzeltelek – jegyezte meg lelombozva. A totem fölmordult.

            – Ne becsülj alá!

            – Azt hittem… meg fogod mutatni az igazi alakodat.

            – Ja, hogy ez a baj? Még nem állsz készen rá. – Kegan csalódott ábrázatát látva egészen bársonyos, vigasztaló hangra váltott. – Ne félj, ettől még lehetsz kiváló varázsló. Nem szabad mindig a testvéreidhez hasonlítanod magadat, attól még, hogy Fedor és Miron elérték ezt a tudást, te élhetsz teljes életet nélküle. – Aztán még vidoran hozzátette. –Nagy dolgokra leszünk képesek együtt…

            – Csodás… mivel kezdjük?

            – Nekem mindjárt két remek ötletem is akad…

            Amikor Kegan szeme kinyílt, rájött, hogy valószínűleg csupán másodperceket töltött transzban. A szeme kitisztult, így láthatta, ahogy herceg lassú, kimért mozdulatokkal közeledett felé, kardjáról még a férfi vére csöpögött. Hiador érezte ugyan, hogy valami megváltozott, szinte tapintani lehetett a föllobbanó energiát, de nem tágított.

            Kegan átka teljesen készületlenül érte, és gyomron találta. Felkiáltott a fájdalomtól, a varázslat energiája kibillentette az egyensúlyából, a gerendáról lebucskázva megállíthatatlanul zuhant a mély felé… azaz, zuhant volna, ha egy nem csapódik arccal egy láthatatlan mezőnek. Testőre ugyanis résen volt, és természetesen nem hagyta gyors és csúf halált halni. Segített a trónörökösnek visszamászni a gerendára, és szerény vállvonogatással fogadta a megadást, a kelletlenül elmotyogott köszönő szavakat. Gondolatban már egészen messze járt.

            Amint kiértek a küzdőtérről, ahol a szerzetesek is konstatálták Kegan győzelmét, a férfi megragadta Reden könyökét, majd határozottan, szinte durván távolabb vonszolta.

            – Ugye nem akarja, hogy Ardra meghaljon? – szegezte neki a kérdést.

            – Honnét tud erről?

            – Nem érdekes. Bízzon bennem, kitaláltam egy megoldást.

            Reden nyelt egyet, lassan bólintott. Odalépett az idős szerzeteshez, és néhány szót súgott a fülébe. Erre az egész díszkíséret úgy döntött, hogy az istállóba vonul, így azonnal tájékozódva a fejleményekről. Kegan itt szelíd noszogatással rávette a lovat, hogy térdeljen, majd feküdjön le, aztán mellé kuporodott, és gyöngéden simogatva a nyakát, a totemét szorosan markolva azokat a szavakat suttogta alig hallhatóan, amire a védőszelleme tanította. Érezte, ahogy az erő a tenyerén át a ló testébe áramlik. Ez percekig tartott, a vége felé már úgy érezte magát, mint egy alaposan kicsavart ruha. Ardra hűvös lett és mozdulatlan.

            –Ez meg mit jelentsen? Megölte? – kérdezte a herceg hitetlenkedő hangon. Kegan a kimerültségtől rekedten válaszolt.

            – Életben van. Csak nagyon mélyen alszik.

            – Mennyire mélyen? – kérdezte az öreg szerzetes óvatosan.

            – Szinte teljesen leálltak az életműködései. Évtizedekig maradhat még ebben az állapotban, és ha jobbra fordulna a helyzet, felébreszthetjük.

            Kegan egy pillanatig nem fogta föl a fáradtságtól, hogy mi nehezedik a vállára. Aztán ráébredt, hogy Reden boldogságtól zokogva öleli magához.

            Amikor néhány nappal később a herceg és kísérete elhagyta Kallot, nem csak Kegan és Hiador, de a szerzetesek is érezték, hogy valami megváltozott bennük. A kolostor legidősebb lakója merengve nézett távolodó alakjuk után, amikor Reden zavartan mellé lépett.

            – Mire gondol, atyám? – kérdezte alázatosan. Gondterhelt pillantásuk találkozott.

            – Hogy bár szerencse és boldogság kísérné ezeknek a jó embereknek az útját.

            – Na igen, arra szükség lesz… - jegyezte meg a fiatal epésen.

            – Nocsak, tudsz valamit, amit én nem?

            – Álmot láttam, atyám, márpedig eddig minden álmom teljesült.

            – Mit súgott neked az ég, gyermekem?

            Reden arca egészen elsápadt, ahogy az apró ponttá folyt csapatot figyelte a völgy messzeségében. Kitérően megrázta a fejét, és halkan csak annyit súgott:

            – Annak a két férfinek nagyobb szüksége van egymásra, mint hinnék…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés