Miután erre ráébredt, észrevette, hogy különösen terhes neki az emberek társasága. Dühöt érzett magában, lángoló, fortyogó, cél és értelem nélküli haragot. Tudta, hogy bárkinek képes lenne ártani, ezért aztán az önkéntes száműzetést választotta. Napokig céltalanul kószált az épületben, végül egy hirtelen ötlettől vezérelve a könyvtárteremben húzta meg magát, ami utólag igen okos döntésnek bizonyult. Az emberei itt nem keresték, az olvasni vágyó szerzeteseket könnyű volt elkerülni a polcok útvesztőjében, Kegan pedig elfoglalhatta magát az ősrégi, poros tekercsek tanulmányozásával.

            Bizonyos mennyiségű kutatás után azzal szembesült, hogy eddigi tudása önmagáról nagyobb hiányosságokat mutatott, mint ahogy gondolta volna. Hogy ez a kiképzőtisztje hibája volt-e, aki idő szűkében csak a testének fejlesztésére koncentrált, és elméjének felkészültségét adottnak vette, vagy a családja akadályozta meg az előrehaladását, amikor nem mutattak rá a hiányosságaira, azt nem tudta. Mindenesetre egyáltalán nem volt kellemes ezzel akkor szembesülni, amikor már érett felnőttnek hitte magát, megnyugodva abban a kényelmes tudatban, hogy készen áll mindenre. Ahogy ott ült a polcok között egy szalmával tömött zsámolyon, egyáltalán nem bánta, hogy nem látja senki, mert úgy érezte, menten sírva fakad. Aztán megpróbált erőt gyűjteni, és arra gondolt, hogy ha már annyira érettnek hitte magát, akkor ideje úgy is viselkednie.

            Kegan már tudta korábban is, hogy valami elromlott benne, de ennek az érzésnek a magyarázatát részben ásatag nyelvű tekercsekből, bölcs emberek évszázados gondolataiból szemezte ki. Az aurikinek ősi szellemek adományának hitték a varázslatot a különlegesek számára, akiket ez feljogosított, hogy irányítsák a népet, és segítsék azokat, akiknek ez az erő nem adatott meg. Az emberi gyarlóságnak azonban ez nem szabott gátat, ezért a nép gyermekeinek lelkét szültésük pillanatában összekötötték a köztes világban raboskodó eltévedt emberi szellemekkel, akik életükben hasonló személyiséggel rendelkeztek, mint az, akire vigyázniuk kellett. Nyilván ők azért nem mentek tovább, mert elbuktak, de így kaptak egy második esélyt: ha jól vigyáztak a rájuk bízott élőre, maguknak is szabadulást szerezhettek. Árgus szemekkel figyelték hát a másvilágról védencük minden cselekedetét, és készek voltak bármire, hogy közbeavatkozzanak. Az emberek azonban nem bírták elviselni a tudatát, hogy védőszellemük ugyanolyan esendő lény volt valaha, mint maguk, sokszor beleőrültek, ha felismerték azt, akire őket bízták. Ezért a védőszellemek kilétét tapintatosan leplezték: szimbolikus állatalakba bújtatták őket, hogy a találkozás ne vezethessen az élők személyiségének összeomlásához. Csak azok ismerhették szellemük kilétét, akik elég erősek voltak, hogy ezt a tudást el is viseljék.

            Kegan amíg vissza tudott emlékezni, mindig is hadilábon állt magával, ezért ódzkodott tőle, hogy kapcsolatba kerüljön a totemével, aki énje rosszabbik részét testesítette meg. Azonban az akaratos védőszellem úgy döntött, ideje átvennie az irányítást, és már nem sok beleszólást engedett a férfinak. Vagy együttműködik, vagy megfosztja a varázserejétől. Kegan nem halogathatta tovább, hogy szembenézzen önmagával, és valamiféle megállapodásra jusson a totemével.

            – Hé, jól van? Nem éhes? Már két napja magát keresem! –Reden hangja zökkentette ki a gondolatmenetéből, amit néhányszor már lefolytathatott, hiszen akkor hagyta abba az olvasást, amikor épp csak kezdett kivilágosodni.

            – Menjen el! – Megpróbált menekülni, de a háta poros tekercsekkel tömött polcba ütközött. – Nézze, most senkinek a látványát nem viselem könnyen, úgyhogy ha jót akar magának, hagyjon békén!

             – Hogy egyedül főjön a saját levében? – kérdezte a fiatal szerzetes vidáman. – Felejtse el, van abban a lábosban hely nekem is! – Azzal lehuppant Kegan mellé, aki máris érezte, hogy a harag felgyűlik benne, és tűzhányó módjára készül kitörni. Lehunyta a szemét, minden idegszálával arra koncentrált, hogy fegyelmezze magát.

            – Reden – fortyant fel végül türelmét vesztve. – Ha nem takarodik el innen azonnal, akkor esküszöm, ordítani fogok!

            – Csak nyugodtan – felelte a férfi egykedvűen, és fejét a polcnak támasztotta – Elküldtem a könyvtárost ebédelni. Annyit kiabál, amennyit csak akar. Szóval mi nyomja a lelkét?

             Kegan pedig, mintha csak az engedélyre várt volna, kifakadt. Felugrott, és a folyosón föl–alá járkálva kiüvöltött magából mindent, ami az utóbbi napokban megfordult a fejében. Időnként vetett egy-egy oldalpillantást Redenre, de a szerzetes derűsen mosolygó arcától a benne fortyogó düh mindig új táptalajt kapott.

            – … és dühöt érzek az egész világgal, benne minden emberrel, de legfőképp magammal kapcsolatban, mert nem vagyok képes semmire, mert az életem mindig széthullik körülöttem, ráadásul tudom, hogy ezt most megakadályozhatom, de nem tudom, hogyan! – Ezt egy levegővel hadarta el, most már több nagyságrenddel halkabban, majd kifulladva leroskadt Reden mellé.

            – Tudom, most minden homályos, de… hamarosan lenyuodsz. Meg fogod találni a módját, hogy kiengeszteld a totemedet. Akkor majd minden a helyére a kerül.  – Kegan szája kétségbeesett, feszes mosolyra rándult, aztán megtörölte arcát a kézfejével. Reden egy kis tálban kétszersültet, meg némi furcsa ragut nyújtott át. Kegan meg sem kérdezte, mi az, csak magába tömte az ételt. Akkor tudatosodott benne, hogy már napok óta nem evett.

            – Azt hiszem, az öcsém születése óta tisztában van a toteme emberi kilétével. – Kegan ezt két falat között mondta, hogy megtörje a kényelmetlen csöndet. – Lehetséges ez?

            – Előfordul. Nagyon ritka, a kolostorban csak két emberről tudok, aki ezt elmondhatja magáról. Tisztán látóknak hívjuk magunk között őket. Nem tudjuk az okát, miért tünteti ki őket a védőszellemük ezzel, de valószínűleg maguk sem sejtik. Az idő elválogatja, hogy áldás vagy átok a tudásuk. Mit mondott neked róla?

            – Olyan három éves lehetett, amikor mesélt egy lányról, akivel álmában találkozott. Aztán sorban minden látogatásomkor elkotyogott egy–egy dolgot, amit ő mondott neki magáról. Amikor öt éves lett, megértette, hogy mit árult el nekem, és többet nem beszéltünk róla. – Kegan összeráncolta a homlokát. – De egyébként sem mondanám el neked. Ez az ő titka. Egyáltalán, hogy kérdezhettél rá?

            – Csak próbálgattam, meddig mehetek el. – Reden mosolyogva vont vállat. – Megfeleltél. Igen nagy baj lett volna, ha ennél többet árulsz el.

            – Hogy lettél szerzetes? – szegezte neki a kérdést a fiatal Sárkányőr. Mosolya feszült lett, szeme köré ráncok árkolódtak, ahogy válaszolt.

            – Nem nagy történet. Hét bátyám volt, mindegyik sziporkázóan tehetséges varázsló, és én… nem akartam olyan lenni, mint ők. Vonzott ez a világ, aztán nagyon megszerettem az itteni életet. A szerzetesek új közösséget adtak nekem, különlegesnek érzem magam, szeretnek, szükségük van rám. Persze a régi családomról sem feledkeztem meg. Időnként mindig meglátogattak, aztán egy idő után egyre kevesebben és ritkábban jöttek… már csak egy testvérem él, de hónapok óta nem hallottam felőle. Félek, hogy már ő sincs köztünk. Ha megbizonyosodom, akkor szerzek egy kardot, és egyenesen a frontra megyek, akkor majd harcolni fogok… az emlékükért.

            Hallgattak. Kegan Reden arcára meredt, aki kitartóan tanulmányozta a szemközti polcsort, kivételesen nem mosolygott, így az arca szokatlanul megnyúltnak, szögletesnek látszott. Ettől évekkel idősebbnek tűnt. Váratlanul Kegan felé fordult, tiszta, sötét szemében fájdalom látszott.

            – Honnan fogod tudni, hogy… – Kényelmetlen torokköszörülés következett. – … itt az idő?

            – Az álmaim majd megmondják. Eddig még nem tévedtek. – Reden felállt, és kivette Kegan kezéből az üres tálat. – Remélem, segítettem. Azért próbáljon majd meg aludni, jó? Nem használ, ha kínozza magát.

            Mindketten megérezték, hogy elmúlt a pillanat, amikor, mint két kisbolygó, saját pályájukon haladva elég közel voltak egymáshoz, hogy bármit megosszanak a másikkal, de azt is tudták, hogy ez az idő mindkettejüknek lelkén könnyített. Kegan kételyektől megszabadulva hagyta el a könyvtárat, és visszavonult a cellájába.

*

            Hiába aludt mélyen, mégis álmodott. Nem volt hosszú, csak egyetlen jelenet: régi lakhelyük előtt állt, lábszárközépig ért a haragoszöld fű, a szél szabálytalan hullámokban lengette. Lassan elfordította a fejét a tájról, és akkor meglátta Fedort. Idősebbnek tűnt, mint amikor utoljára otthon voltak, homlokán azok a keserű, érett felnőttre utaló ráncok húzódtak, amik csak a halála előtt néhány évvel jelentek meg az arcán. Nem szólt semmit, csak nézte Kegant nagyon szomorú, átható tekintettel. Öccse úgy érezte, mintha mondani akarna neki valamit, ám csak állt, és erősen összeszorította az ajkait. A szája helyett a szeme próbált meg beszélni, de Kegan nem értette. Váratlan ötlettel bátyja felé lendült, megpróbálta elérni Fedor kezét, talán rá is kiáltott, azonban mielőtt érinthette volna, az álom összeomlott, ő pedig visszazuhant a feketeségbe.

            Verítékben úszva ébredt a cellájában, ahol olyan sötétség uralkodott, hogy szinte semmi különbséget nem lehetett érezni a nyitott vagy lehunyt szemmel látott kép között. A kemény matrac törte a hátát, ebből sejtette, milyen sokáig alhatott. Szomjas volt, és a feje is fájt. Bizonytalanul felült, majd ahogy halántékát a tenyerébe támasztotta, megérezte a hajában a két gyöngyökkel, kövekkel, szalagokkal díszített fonatot.

– Én vagyok a második fiú – súgta, ahogy végigsimított a díszeken –, azaz, csak voltam. -  Tudta, hogy a szokások szerint le kellene vágnia az egyik tincset, hiszen a bátyja már nem él, de nem állt készen rá.

            Elmosolyodott, ahogy követte a hosszabbik fonat vonalát az oldalt futó választéktól egészen a végéig. Mindig úgy gondolta, hogy ez a hosszabb tincs jelképezi a bátyját, aki erős volt, és egész életében támogatta a kisöccsét. Úgy tűnt, minden helyzetben tud valamilyen bölcs tanáccsal szolgálni, néhány szava elég volt, hogy eltüntesse Kegan kétségeit, jelenléte megnyugtatta őt. Utólag szégyellte magát, amiért annyira a bátyjára támaszkodott, hogy nem vette észre: közben Fedornak is szüksége lett volna rá.

            Most pedig, hogy tisztázatlan körülmények között elment, Kegan hatalmas űrt érzett. Általában eléggé lefoglalták a mindennapi problémái, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznia, de amint ott ült egyedül a sötétben, a hosszú hajtincset gyöngéden, szeretettel cirógatva a kezében, a fájdalom újra teljes erejéből belemart a szívébe. Összegömbölyödött, és amikor arra gondolt, hogy már soha nem kereshet vigaszt bátyja mellett, egy percig nagyon sajnálta magát.

            Aztán eszébe jutott az álma, az pedig megerősített benne egy sejtést, amit már korábban is érzett. Tudta, egyszerűen biztos volt benne, hogy Fedor még a közelben van. Nem mehetett tovább a túlvilágba, biztosan megrekedt valahol, ahonnét még el tudta érni őt.  Nincs, nem lehet addig békében, amíg senki nem tudja, miért, hogyan halt meg. Kegan ezt egy részről nem is bánta. Képtelen volt még elengedni a bátyját, bár tudta, hogy talán ez is akadályozza Fedort a továbblépésben. De ha csak erről lenne szó, megmondta volna, nem? Érezte, hogy a férfi szeme egészen mást hordozott. Megfogadta magában: nem nyugszik, amíg ki nem deríti, mit akart még utoljára mondani neki a bátyja. Addig marad a tincs, addig emlékezteti őt a feladatára, amíg meg nem bizonyosodik, hogy testvére békére lelt.

            Azon kezdett gondolkodni, hogyan tudhatna meg többet Fedor halálának körülményeiről. Talán beszélnie kéne a herceggel, ami több okból is nehéz volt. Tényleg, mi van a herceggel? Annyira lefoglalta a saját nyomorúsága, hogy felőle a trónörökös akár már halott is lehetett volna… Erre kevés volt az esély, de azért szégyellte magát. Ezentúl éberebbnek kell lennie, tudta, hogyha elhagyják a kolostor falait, már egy pillanatra sem lankadhat a figyelme.

            A lelkiismeret szavától hajtva fölkelt, és hamarosan már a folyosókat rótta. Időnként találkozott az őrjáratozó embereivel, akik furcsamód megkönnyebbültnek tűntek, hogy újra látják. Szegény, egyszerű emberek, miután sikerült kierőszakolnia az elfogadásukat, már bizonytalanok voltak nélküle. Kegan próbált kiegyensúlyozottnak látszani a kedvükért, de nagyon nehezen ment.

            Eltávolodva a kolostor központi részeitől, egyre kevesebb emberrel találkozott, ennek kifejezetten örült. Először ott kereste a herceget, ahol legutóbb találta, de az a terem üres volt. Bosszankodva fordult ki a helyiségből, épp akkor, amikor a folyosó kanyarulatában közeledő léptek, és ingerült beszéd foszlányai hallatszottak. Kegan ösztönösen bemenekült az üres terembe, majd a résnyire nyitott ajtóból figyelt.

            – Ez képtelenség! Nem tehetjük meg! – A nyílásban az idős szerzetes arca tűnt föl, akinek gesztusai kivételesen nyugtalanságot tükröztek.

– Reden, tudod, mi is mennyire sajnáljuk, de jelen helyzetben nincs más választásunk – válaszolta egy ismerős hang kifakadására.

– Kell hogy legyen! Még biztosan tehetünk valamit! Majd… kevesebbet eszek, hogy neki adhassunk! – Reden válla is beért a képbe, Kegan látta, ahogy az öreg szerzetes enyhült arckifejezéssel gyöngéden megérintette a férfi karját.

– Fiam… ha minden pénzünket megtakarítjuk, akkor sem tudjuk őt ellátni. Már jóformán sehol nem szárítanak szénát Ardéban.

– Csak azt ne mondja, hogy meg fogjuk enni! – fakadt ki Reden kétségbeesetten. – Soha többé nem bírnék húsra nézni, ha Ardra ilyen sorsra jutna.

– Jó, akkor nem mondom! – nyögött fel a szerzetes, aztán halkabban hozzátette: – Majd elintézem, hogy a te adagodba ne kerüljön.

Reden ingatta a fejét, és ahogy elfordult, hogy folytassa az útját, Kegan látta amint letörölte a könnyeit. A férfi magába zuhanva maradt az ajtóhoz szegezve még akkor is, amikor a két szerzetes léptei már rég elhaltak. Fejében kavarogtak a gondolatok, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Ardra el fog pusztulni. Együttérzett Redennel, felkavarodott a gyomra, ahogy elképzelte, hogy ez a csodálatos lény mások vacsorájaként végezze. Egy régi kor, az előző generációk kincse kerülne a kondérba.

Ahogy kicsit lecsillapodott, és a józan ítélőképessége kezdte visszanyerni a gondolatai fölötti irányítást, egy homályos ötlet fogalmazódott meg benne: ha az öreg szerzetes még mindig a herceg kiképzésére felügyel, akkor talán onnét jött, ahol most a trónörökös tartózkodik. Elindult tovább a folyosón, sorban óvatosan benyitva az ajtókon, de minden termet üresen talált, egy apró cella kivételével az épületszárny végében.

A herceg törökülésben gubbasztott a padlón, szeme lehunyva, két keze szorosan kulcsolódott a nyakában lógó totemre. Légzése mély volt, egyenletes, vonásai kisimultak. Kegan óvatosan bepréselte magát a helyiségbe, bár tudta, aggodalma alaptalan, hiszen a férfit akkor sem tudná felébreszteni, ha teljes erővel rázná a vállát. Kis irigységgel figyelte a trónörökös arcát, keserű lett a szája íze, ha arra gondolt, hogy nyilván neki nem okoz gondot a védőszellemével való kapcsolatfelvétel…

Ahogy ott állt a nyirkos, hűvös kis szobában, váratlanul a herceg megmozdult. Nem csupán rezdült egy aprót, hanem görcsösen összerándult. Kegan letérdelt a padlóra, és megragadta a férfit, nehogy elveszíthesse az egyensúlyát. Ahogy közel hajolt, szinte azonnal hátra is hőkölt: a herceg szemhéjai szorosan egymásnak feszültek, mintha erőlködve tudná csak fenntartani a transz állapotát, de ez az erőfeszítés sem volt képes megakadályozni, hogy könnyek csorduljanak ki a szeméből.

 Alig egy percig tartott. A transz rövid küzdelem után kilökte magából a trónörököst, aki felriadva egy pillanatig még zavart volt, majd eltaszította magától Kegant, aki meg sem állt a legközelebbi falig.

– Már megint maga?! – nyögött föl a herceg, miközben totemét gondosan betömködte az inge alá, aztán megtörölte az arcát.

– Most tényleg csak segíteni próbáltam… felség – védekezett Kegan – Jól van?

– Életben vagyok. Ennél több nem tartozik magára. – Elhátrált a szemközti falig, felhúzta a térdeit. – És Ön? Úgy hallottam, gyengélkedik.

– Meg tudom védeni magát. Többet nem érdemes tudnia. – A herceg szája egy kicsit fölfelé rándult, de aztán gyorsan eltüntette ezt a nyomot az arcáról.

– Nos, csak ennyi? Értékelném, ha többet nem lopódzna mögém.

– Rendben, ha elárul nekem néhány dolgot.

– Nem vagyok köteles bármiről is beszélni.

– Nem vagyok köteles lazítani az őrizetén.

– Ami azt jelentené, hogy folyamatosan a sarkamban lihegne? – Kegan vigyorogva bólintott. A hercegnek már erősen kellett harcolnia a saját mosolya ellen. – Inkább a halál! Na jó, akkor kérdezzen.

– Mit tud a bátyám haláláról? – A herceg rövid, kínos hallgatás után lesütött szemmel válaszolt.

– Semmit.

– Nem hiszek magának.

– Nem kell hinnie, attól még igazat beszélek.

– Ha nem mond semmit, akkor alapos okom van feltételezni, hogy köze van az esethez.

– Ezt meg miből gondolja? Öngyilkos lett, ez nem az én saram!

– Az Ön testőre volt, lássuk csak… az elmúlt három évben. Ez bőven elég idő, hogy befolyással legyen rá.

– Képtelenségeket beszél! – A herceg ekkor már remegett a dühtől, keze ökölbe szorult, Kegan mégis nyugodtan folytatta.

– Nem hinném. Vallja be, hogy ez már magának is megfordult a fejében!

– Menjen el! Most!

– Nem, amíg nem mondja el, mit titkol, kedves felség.

Kegan egy pillanattal a katasztrófa után jött rá, hogy erősen túllőtt a célon. Ez nagyjából azzal egy időben történt, amikor a herceg teljes erővel kilőtt a faltól, és testőre fejét a falhoz lökve, megragadta a torkát. Azonban Kegant nem ez rémisztette meg, hanem az, amit a férfi mélyzöld szemében látott. Az a csontig hatoló, megsemmisítő fájdalom, ami egy pillanatra felsejlett benne, érthetetlen volt és félelmetes.

– Kihívom párbajra… becsületsértésért – mondta a herceg halk, indulattól elfúló hangon, majd hirtelen meglátta az idős szerzetest, aki értetlenül nézett hol az egyik, hol a másik férfira. Hiador elengedte Kegan torkát, és hátrahúzódott. Testőre kínosan mosolyogva masszírozta a nyakát. Tudta, hogy csak egyféleképpen válaszolhat, hiszen a kihívója magasabb rangú nála, és ez esetben nincs joga őt visszautasítani. Végül kihúzta magát, és a trónörökös hideg szemébe fúrva a tekintetét felelte:

– Állok elébe, felség.

***­­

Utólag már látta, hogy hibák sorozatos elkövetése vezetett ahhoz a helyzethez, amiben volt. Már számtalanszor megfogadta, hogy félreteszi az önérzetét, de legalább ennyiszer elbukott ebben az elhatározásában. Tudta, hogy nem lett volna szabad ilyen rosszul reagálni a háta mögött tett megjegyzésekre, a félreérthető célzásokra, sokat sejtető pillantásokra. Abba kellett volna hagynia a hárítást, és tisztázni a helyzetet, de nem tette, így a dolgok elmérgesedése nagyrészt az ő hibája volt. Ráadásul túlreagálta, hogy az egyik katona fogdosni próbálta, amikor egy mozdulattal négy fogát verte ki, az túlment a nevelési célzatú pofon határán. Végezetül pedig soha, de igazán semmilyen körülmények között nem kérhetett volna segítséget a feletteseitől.

Fae azzal mentegette magát, hogy tulajdonképpen igaza volt. Ezen kívül fájt, hogy ennyi év után még mindig egykori rossz hírneve kísérti, ráadásul borzalmasan hiányzott neki Kegan, és aggódott a fiúért. Ennyi negatív érzelem bárkit megviselhetett.

Lényegében megint ott volt, ahol a part szakad. Másik egységbe került, de ezek a katonák már nem is próbáltak közeledni hozzá, hiszen hallottak eleget társaiktól a könnyűvérű nőcskéről, aki mégsem kapható semmire, és bizonyára az is eljutott hozzájuk, hogy milyen körülmények között helyezték át. Kiközösített lett, nem csupán azért, ami volt, de amiatt, amire ez a helyzet kényszerítette. Másokat rávenni, hogy oldják meg a gondjainkat ugyanis olyan dolog, amire az aurikinek nagy része leginkább egy szót használ: szégyen.

– Nem elég, hogy eddig egy utolsó lotyónak tartottak, most már mindezek tetejébe még arrogáns és gyáva is vagyok! – kesergett Fae magában.

Igazából egy idő után már eljutott arra a pontra, hogy ez az egész a legkevésbé sem izgatta. Próbálta szép szóval, aztán nyers erővel, no meg némi fondorlattal is, de társadalmi megbecsültségének semmi sem használt. Végül feladta. Kész volt rá, hogy aki egy méternél közelebb jön hozzá, azt azonnal kiátkozza a világból, máskülönben pedig nem vesz róluk tudomást. Csupán két ok tartotta vissza a dezertálástól. Először is: az események sűrűjében akart maradni, mert így maradt a legnagyobb esélye, hogy valaha is viszontlássa Kegant. A második ok még ennél is személyesebb volt: bizonyítani akart. Ha harcban felülmúlja férfitársait, akkor el fogják ismerni, hogy helye van közöttük, kénytelenek lesznek végre harcosként és nem kizárólag nőként értékelni őt.

Néhány nap telt el, hogy elhagyták Orendilt, és az északi hegyekbe vetették magukat. Két városkát foglaltak eddig vissza, megszabadítva kisszámú kyuna őrizetüktől. Remélték, hogy ezzel megakadályozzák a hágókon keresztüli előrenyomulást. Fae kezéhez annyi vér tapadt, hogy egész hátralévő éltében súrolhatta volna, akkor is maradna rajta. Azon kívül, hogy kivette a részét a harcokból, amikor pihennie kellett volna, többnyire a katonák sebeit próbálta kezelni. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, de nem akart kevesebb terhet vállalni, még akkor sem, ha erőfeszítéseinek egyelőre nem sok eredménye látszott.

Mégis… úgy érezte, valakit sikerült megnyernie. A kapitányuk feltűnően gyakran felejtette rajta töprengő pillantását. Viszonylag fiatal férfi volt, semmiképpen sem idősebb harminc évesnél. Szőkés árnyalatú haja máshol talán jellegtelennek tűnhetett, de a sok barna és fekete üstök között ugyanúgy fáklyaként világított, mint Fae vöröses tincsei. Lágy, kissé hosszúkás vonásai szintúgy szokatlanok voltak, mint folyton távolba révedő nagy, szürke szemei. A lány titkon várta, hogy mikor fog beszélgetésbe elegyedni vele.

Ez az ötödik nap végén következett be, amikor Fae kimerültségtől káprázó szemmel őrködött a visszahódított település határában lassan parázzsá hamvadó tábortűz mellett. Egész nap a lakosság fölfegyverzésével voltak elfoglalva, hogy az esetleg visszatérő ellenségnek már ne legyen olyan könnyű dolga a városka elfoglalásával. Amikor már alig tudta ébren tartani magát, a kapitány váratlanul leült vele szemben a tűzhöz, és hosszas gondolkodás után ezt mondta:

– Sokkal inkább elégedett vagyok a munkáddal, mint azt vártam volna. Bevallom, féltem attól, hogy befogadjalak az egységembe, de Caden tanácsos véleményében maximálisan megbízom, és ő nagyra becsül téged. Már értem, miért.

Fae zavarában elpirult, ami a gyenge, villódzó fénynél nem látszott. A férfi megköszörülte a torkát, láthatóan nehezen veselkedett neki annak, amit mondani akart.

– Mindazonáltal… aggódom miattad. A embereim valahogy idegenkednek tőled, és szeretném, ha ezt a problémát mielőbb orvosolhatnánk. Ilyenkor azt szoktam kérni, hogy beszéljenek nekem az életükről, persze csak amennyi nem kellemetlen nekik, és én közben rá fogok jönni, hogyan tudunk segíteni a dolgon.

– Azt hittem, már mindent tud – vágott vissza Fae keserűen. ­– Nekem úgy tűnik, hogy a többség nagyon jól informált velem kapcsolatban.

– A szóbeszédek engem nem érdekelnek. A tetteid alapján ítéllek meg, és tudni szeretném, a többiek miért nem ezt teszik. Biztos vagyok benne, hogy nehezebb életed volt, mint az itteni katonák közül bármelyiknek, és hidd el, én megértem, milyen nyomasztó a múlt árnyékában élni…

– Mert maga is félvér. Nehéz nem észrevenni. – Fae beharapta az ajkát, rövid ideig gondolkodott, aztán így felet: – Miért is ne? Ennél rosszabb már aligha lesz. Remélem nem álmos, mert hosszú történet.

Egy kis faluban születtem, messze északon, közel ahhoz a helyhez, ahol a Ryek folyó belefut a Feneketlen Tóba… Ez a település néhány évtizeddel ezelőtt a kyunák egy fontos stratégiai célpontja volt, mert egy gázlóhoz épült, amire igényt tartottak. Az első nagyobb csatát sikeresen átvészeltük, a lakosság tudta tartani a védősáncokat addig, amíg a király seregei a segítségükre siettek. Amikor az üres kyuna tábort vizsgálták át, legnagyobb megdöbbenésükre találtak még élő embert. Egy fiatal férfi hevert az egyik sátorban, szinte még kamasz, aki akkor már a halálán volt. Az egyik mélyebb sebét túl későn gyógyíthatták be, elfertőződött, és a láztól félig megtébolyodva, magatehetetlenül feküdt, amikor visszavonultak, így hát sorsára hagyták. A falubeliek persze gyorsan elvágták volna a torkát, de egy lány bukkant rá, aki titokban elcipelte a házukig, aztán meggyőzte az apját, hogy segítsenek rajta. Varázslatokkal és gyógyfüvekkel kezelték, a legjobbal, amivel rendelkeztek. Hetek kellettek, hogy magához térjen, hónapok, hogy lábra álljon, de a lány kitartóan ápolta, végül felgyógyult.

A fiú velük maradt, és segített a ház körül amiben csak tudott. A falusiak nem nézték jó szemmel a dolgot, de szép lassan mindenkit sikerült kiengesztelni, megbékéltek a jelenlétével. A lány, aki időközben beleszeretett, félt, hogy egy nap majd vissza akar menni az övéihez. Amikor azonban rákérdezett, hogy nem hiányolja-e az otthonát, ő azt felelte, hogy minden itt van már, ami számít neki. Hamarosan összeházasodtak. Ők voltak a szüleim.

Az életem első néhány éve, mondhatni, idillikusan telt, egészen addig, amíg öt éves koromban a kyunák megint ostromolni nem kezdték a falut. Apám megpróbálta rávenni a lakosságot a békekötésre, mert nem akarta, hogy bárkinek is baja essen, de az emberek csapdát sejtettek a szavaiban, és a dühös tömeg fölkoncolta a főtéren. Anyám is hamarosan utána halt, a falu pedig harcolt, de elesett.

– Várjunk csak… ha tényleg csupán öt éves voltál, amikor mindez megtörtént, akkor honnét tudsz ennyi mindent a szüleidről? – szakította félbe a kapitány. Fae szomorúan elmosolyodott.

– Azért hallottam ezt-azt. Amit tudok, annak nagy részét a családunk egyik régi barátja mondta el nekem jó pár évvel később, valószínűleg szánalomból. Számít ez?

– Nem kifejezetten, csak… érdekelt. Anyám miután életet adott nekem, elhagyott engem, hogy ne derüljön ki: apámnak valójában kyuna cselédjétől, és nem a feleségétől született gyermeke. Soha nem találkoztunk. Mindegy… most nem rólam van szó. Folytasd, kérlek!

– A csata után nehéz idők jöttek. A kyunák fogságban tartották a falusiakat a saját földjeiken, kereskedők nem jöhettek, így bizonyos dolgokból hamar hiány keletkezett, éhínségek pusztítottak. Én a nagynénémhez kerültem. A férjével együtt durva, érzéketlen emberek voltak, nem fér a fejembe, hogyan lehettek anyámmal testvérek. Gyerekük nem született, de ennek ellenére inkább rabszolgának tartottak, és folyton hangoztatták, mekkora áldozatot vállaltak, hogy magukhoz vettek. Eleinte a földeken dolgoztattak, aztán a férje rájött, hogy másfajta… fogalmazzunk úgy, hogy szolgálatokat is el tudok látni. Néhány év alatt megtanított rá, hogy mit kell tennem, és leszoktatott a folytonos sírásról, aztán nyolc évesen kicsapott az utcára. A legszörnyűbb az egészben, hogy akadtak férfiak, akik már akkor is fizettek érte, hogy velem lehessenek. Eleinte csak ismerősök, falubeliek vetemedtek erre, aztán egyre gyakrabban ajánlott föl engem a környéken állomásozó katonáknak is. Tíz éves koromra már egészen kiterjedt hálózatot üzemeltetett körülöttem.

Kamaszkoromra vadóc lettem, ellenséges, kiszámíthatatlan. Gyűlöltem magamat, amiért jóformán minden nap eladtam a testem, és őket is gyűlöltem, de akkor még nem ismertem más utat. Ha enni akartam, muszáj volt megtennem újra és újra.

Közel tíz évvel azután, hogy elfoglalták a falut, javult annyit a helyzet délen, hogy a király seregei vissza tudták hódítani a gázlót, valahogy úgy, ahogy mi tettük most ezekkel a településekkel. Velük volt Caden Tanácsos Úr is, aki személyesen akart képet kapni a körülöttünk uralkodó állapotokról. Egyszer összefutottam vele az utcán. Másnap kiderítette, hol lakom, majd eljött hozzám. Azt mondta, tudja, hogy elfojtott varázserőt birtoklok, és ha akarom, magával visz, hogy tanulhassak. Idővel harcos vagy gyógyító is válhat belőlem. A mostohaszüleim könyörögtek, azt mondták, nem tudnak életben maradni nélkülem, de én képtelen voltam tovább maradni. Amikor a Tanácsos Úr visszatért Orendilbe, vele tartottam. Ennek már három éve.

– Azóta ilyen magas szintre jutottál? Bámulatos.

– Caden Tanácsos Úr meg van győződve róla, hogy nagy lehetőségek vannak még bennem. Addig viszont, amíg a társaim nem hajlandóak együttműködni, nem tudok továbblépni. Mit tegyek, hogy ne a múltam alapján ítéljenek meg?

– Talán nekik is elmondhatnád azt, amit most nekem. Szerintem hatna rájuk. – Fae szinte azonnal rázni kezdte a fejét.

– Nem lennék rá képes. Eddig magán kívül csak egy embernek tudtam erről beszélni, a vőlegényemnek. – Amikor látta a felettese arcán átsuhanó fintort, csalódottan megjegyezte: – Nehogy azt mondja, hogy akart tőlem valamit!

– Azt éppen nem állítanám, de… vonzó nő vagy, Fae, és ennek minden pozitív, illetve negatív hozadékával együtt kell élned. Például azzal is, hogy a férfiak nem mindig tudnak a közeledben elvonatkoztatni bizonyos… vágyaiktól.

– Nem számít, hányan vették már el a testemet, mert a lelkemet csak egy embernek adtam oda, ő pedig nem fog cserbenhagyni.

– Ezt jó hallani. Most menj, pihenésre van szükséged.

Fae kivételesen nem ellenkezett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés