Az élet sajátos ritmust vett föl, amit főként hajnali hidegben kelés, hosszú, gyaloglással töltött órák, és őrködéssel meg-megszakított, sekélyes álmú éjszakák mozaikjai tettek ki. Egyik nap megint feltűnően korán települtek, ami Aythya élelemhiánnyal kapcsolatos gyanúit igazolta. Brod gyorsan összekészült a következő vadászatra, és éppen jelentőségteljes pillantást vetett a kyuna lányra (akivel amúgy elejtett megjegyzése óta ismét nem volt beszélő viszonyban), amikor Miron felpattant, majd váratlanul így szólt:

– Én megyek. – Majdnem mindenki összerezzent, hiszen a hangját már napok óta nem hallották. Ám olyan természetesen fordult oda Aythyához, mintha semmi sem történt volna. – Velem jönnél?

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Brod, szemében hatalmas lánggal égett a kétség. Miron a vállára tette a kezét, és megpróbált egy mosolyt kipréselni magából, de nem nagyon sikerült neki.

– Igen. Úgy látom, ez az egyetlen dolog, ami most segíthet rajtam.

Eira nem szólt semmit, de rajta is látszott, hogy bizonytalan barátja elhatározását illetően. Miron azonban befejezettnek látva a beszélgetést, elindult a fák közé, és Aythya halk sóhajjal követte. Nem szóltak egymáshoz egészen addig, amíg jelentősen el nem távolodtak a tábortól, ahol Miron leült egy farönkre, és összefonta az ujjait maga előtt.

– Várjunk itt! – súgta halkan, aztán lehunyta a szemét, és két kezét tenyérrel fölfelé a térdére fektette.

– Mihez akarsz kezdeni? – érdeklődött a lány zavartan, ahogy megállt mellette. Nem elég, hogy nem rohangálnak az erdőben, de úgy tűnt, hogy kettejük közül egyedül nála van fegyver.

– Nem igazán tudom elmondani. – Miron újra kinyitotta a szemét, és Aythya felé fordult. – Meglátod, rendben?

– Legalább azt elárulhatnád, mit kell tennem.

– Ha minden jól meg, akkor semmit. Az a dolgod, hogy ha szólok, azonnal öld meg az állatot, mielőtt még a közelünkbe ér!

Újra csöndbe burkolóztak. Miron erősen koncentrált, Aythya pedig némán figyelt. Óráknak tűnő percekig, csak a levelek susogása, és légzésük halk hangja törte meg a csöndet. A lány annyira akarta, hogy történjen valami, hogy néha elképzelte, mire is számít pontosan. A lába elzsibbadt, a dereka elgémberedett az egyenes testhelyzettől, amikor végre mozgást látott.

Az egyik bokor halványan megrezdült, és egy gyönyörű őz lépett eléjük. Aythya lélegzete elakadt csodálkozásában, Miron pedig kinyitotta a szemét, majd halványan elmosolyodott. Az állat egyenesen a fiúhoz lépett, és nyakát szelíden a mellkasához dörzsölte. Ő erre óvatosan átkarolta, néhányszor végigsimított a hátán. Majd a ruhájából óvatosan egy tőrt vette elő, miközben tovább cirógatta a gyanútlan őz bundáját, és halkan, megnyugtatóan beszélt hozzá. A penge lassan a suta szügyéhez vándorolt, majd amikor Miron úgy érezte, rátalált a megfelelő pontra, mély levegőt vett, és egész testében megfeszülve egyenesen a vad szívébe döfte a tőrt. Az őz holtan hanyatlott az avarra, ő pedig minden ízében reszketve, kimerülten zihálva húzódott el tőle.

– Jól vagy? – kérdezte Aythya megilletődve, miközben a fiú kétségbeesetten igyekezett letörölni a tenyerére ragadt vért.

– Rendben leszek – felelte, de nem nézett a lányra, aki viszont kitartóan próbálta fürkészni az arcát.

– Magyarázattal tartozol – jegyezte meg Aythya kissé szemrehányó hangsúllyal.

– Tudom. Sajnálom – mondta Miron, de ezután megint hallgatásba burkolózott.

*

Miután megnyúzták az őzet, és kiszárították a húsát, Aythya szándékosan kereste a lehetőséget, hogy kettesben maradjon Mironnal. Észrevette, amikor beosont a fák közé, az alkalmat kihasználva halkan követte. Amikor rátalált, egy kiszáradt tuskón ült felhúzott térdekkel, és csöndesen dúdolt magában.

– Ülj le nyugodtan! – mondta, nem nézve Aythyára. A lány lehuppant mellé, majd a fiú kezébe nyomott egy darab szárított húst.

– Eira küldi. Azt üzeni, hogy egyél, különben le fogja nyomni a torkodon!

Miron elmosolyodott, szájához emelte az ételt, és kedvetlenül harapott belőle egyet. Aztán még egyet. Aythya visszafojtott egy megkönnyebbült sóhajt.

– Szóval, mi a nagy titkod? Talán varázsló vagy? – kérdezte. Miron megrázta a fejét, aztán végre ránézett.

– A családom elég… különös, ha fogalmazhatunk így. Van néhány tulajdonságunk, amit nehéz ésszerűen megmagyarázni. Állítólag – itt egy kicsit elmosolyodott –, a dédnagymamám megérintett egy egyszarvút, és azért lettünk ilyenek. Ez nem igazán bizonyítható, mert az unikornisok eltűntek ezekről a vidékekről, de mindenesetre jól hangzik.

– Mit is takar pontosan a másságotok? – kérdezte a lány, és fázósan végigsimított a karján. A nap már majdnem lement, a hőmérséklet pedig gyorsan esni kezdett.

– Hát… fogékonyabbak vagyunk az élőlények közötti energiaáramlásokra, ha ennek így van értelme.

– Magyarázd el, mit csináltál azzal az őzzel ma! Akkor megértem.

– Megéreztem a közelségét, és kapcsolatba léptem vele. Azt sugalltam, hogy nincs mitől félnie, ami persze hazugság volt…

– Na ne! – nyögött föl Aythya, miközben egyre jobban fázott – Azt hittem, hogy az állatokkal csak a mesékben lehet beszélni.

– A szó szoros értelmében nem is beszéltem vele, hiszen nem értik a mi verbális jeleinket. Én csupán érzéseket tudok feléjük kisugározni.

Miron észrevette, hogy a lány mennyire reszket, és felé akart nyúlni, de félúton megállt a mozdulatban. Aythya egy pillanatig riadtan bámult rá, aztán próbált visszatérni a beszélgetés fonalához.

– Nagyon nehezedre esett? Mármint, amikor leszúrtad.

– Fájt. Pontosan azt éreztem, amit ő. Emiatt szenvedtem annyira, amikor nem öltétek meg Broddal azt az állatot, mielőtt a táborba hoztátok.

– Akkor ezért tartózkodsz a húsevéstől is. – Miron elmosolyodott, és Aythya nem értette, hogy miért, egészen addig, amíg meg nem szólalt:

– Lehet, hogy most újat mondok, de az aurikinek a háború előtt egyáltalán nem ettek húst.

– Semmit? Egyikőtök sem? – csodálkozott a lány. Miron most már feszülten föl is nevetett, majd elkomorodott.

– Nem, egyikünk sem. Csak olyasmit, amit fájdalom okozása nélkül el tudtunk venni az állatoktól. Tej, tojás, ilyesmi. De amióta a fertőzés megjelent, ezt nem tehetjük meg. Az állatok viselkedésén látszik, amikor betegek; a növényeken nem feltétlenül lehet észrevenni – felsóhajtott, és nagyon boldogtalannak tűnt, ahogy folytatta. – A legtöbben nem tudják, hogy ez mekkora változás, de én érzem. Azt hiszem, a testvéreim is tudják. Szörnyű, hogy az életben maradásunkért meghasonlottunk azzal, amik régen voltunk. Amilyennek most is lennünk kellene. Nem szabadna ölnünk, nem kellene, hogy ez legyen az egyetlen út.

Besötétedett, már alig látták egymás arcát. Aythya felállt, mert már nagyon fázott, és Miron azonnal javasolta, hogy menjenek vissza a többiekhez. Mielőtt azonban kiléptek a tisztásra, még egy pillanatra megállította.

– Köszönöm – mondta halkan. – Az, amit ma tettünk segített elfogadtatni, hogy jelen pillanatban nincs más lehetőségünk. Megpróbálok együtt élni vele.

Amikor a többiek meglátták őket, Brod rögtön morogni kezdett, hogy mit csináltak ennyi ideig, meg egyébként is, mennyire aggódtak, hogy eltévednek, de Aythya a szidás nagy részét elengedte a füle mellett, miközben Miront figyelte. A fiú megnézte, hogy a testvérei alszanak-e, aztán ő is betakarózott. Amikor észrevette magán a lány tekintetét, egy igazi, szívből jövő mosoly derengett föl meggyötört vonásain. Aythya maga sem tudta megmondani az okát, de ez feloldott benne valami feszültséget, ami már régóta bujkált a csontjaiban. Tudta, hogy Miron bízik benne, és továbbra is ki fog állni érte. Ez a bizonyosság még arra is képessé tette, hogy elküldje Brodot aludni, és vállaljon arra az éjszakára még egy őrséget.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés