– Nem igaz. – mondta halkan, a hangja egészen kicsit remegett csupán az elmúlt perc indulataitól. – Nem te tehetsz róla. Nem vettük észre, egyikünk sem vette észre, de én amúgy is tudom, hogy Ő sosem lett volna öngyilkos. Tudom. És utána fogok járni, mi történt valójában.

Caden tanácsos szája sarka gyöngén megrándult, miközben fölállt, áthajolt rozoga asztala fölött és kezét fia vállára tette.

– Annyira… büszke vagyok rád… kérlek, gyere vissza. Szükségünk van rád itt.

Vissza… mégis honnan vissza? – kérdezte volna Kegan, de érzelmileg túl kimerült volt abban a pillanatban még egy rossz hírhez, így hagyta az információt elúszni.  Inkább nem is reagált semmit, néhány másodpercig fürdőzött az áhított atyai elismerés képzelt dicsfényében, aztán csöndesen felállt, és jelezte, hogy el szeretne menni. Apja szeme még egyszer rávillant.

– Ami Miront illeti… tudnod kell valamit. – Kegan nem tudta, mit akarjon hallani az öccséről. Azt remélte, hogy már a határ másik feléről ír nekik levelet, de tudta jól, ez ennyi idő alatt lehetetlen.

– Igen?

– Körözést adtak ki ellene. Dezertőrként katonák és varázslók üldözik. Ha jót akarsz magadnak, ne emlegesd, hogy a testvéred.

Kegan látszólag nyugodtan bólintott, de belül izzott benne a feszültség, aggodalom és harag keveréke. Ahogy kilépett a sátor elé, hálásan fordította arcát a hűvös tavaszi szellőbe. Ez volt az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy összeessen a poros ösvény közepén.

*

Kegan nagyjából annyira lelkesedett az újdonsült felettesével való találkozásért, mint amennyire az apjával való beszélgetést várta. Hiába igyekezett azonban elterelni a figyelmét, előbb-utóbb mégiscsak megtalálta őt a küldönc, és mennie kellett. Nem volt másik szék a sátorban, ami kifejezetten zavarta, mert tartott tőle, hogy térde remegése elárulja az idegességét.

Calum, a mai nappal tisztjébe lépett Első Sárkány középkorú volt, és Kegan tudta róla, hogy apjával ifjúkori jó barátok. Viharos szürke szemei, a fölötte elhúzódó enyhén őszülő, bozontos szemöldökök és ezüsttel átszőtt sötét kefehaja vitathatatlan tekintélyt kölcsönöztek a vonásainak, a cserzett bőrön végighúzódó ráncok pedig valami jóindulatú bölcsességet tükröztek. Kegan határozottan kedvelte a férfit, amíg amaz alatta szolgált, és bár tudta, hogy harci képességeiben ő maga kiválóbb, Calum sokkal inkább alkalmas a vezetői pozícióra. Ezért engedte át neki a tisztséget.

– Nézd, Kegan, tisztában vagy vele, milyen fontos tisztséggel bízunk meg most téged? – A férfi komolyan nézett rá. Kegan nem tudta, miért használ többes számot, de emlékezett rá, hogy a bátyja is így beszélt vele, amikor hivatalos ügyben járt el.

– Igen, uram. – Annyira kihúzta magát, hogy szinte fájt a háta, és hasonlóan komolyan, felelősségteljesen nézett felettese szemébe.

– A te feladatod, hogy gondoskodj a herceg megfelelő őrizetéről, és ha kell, bármi áron biztosítsd, hogy életben maradjon. – Kegan először nem reagált, de lassan rájött, hogy a felettese választ vár a kijelentésére. Természetesen tudta, mit vállalt, de úgy tűnt, Calum nagyon biztos akar lenni a dolgában.

– Igenis, uram.

– Az első feladatod az lesz, hogy elkísérd a herceget és védőőrizetét a kalloi kolostorba, ahol tökéletesítheti harcművészeti képességeit. Ez némileg kockázatos, mivel a Pellegrin-hegység hágói részben ellenséges kézen vannak…

Eddig jutott, amikor a sátorlap váratlanul félrecsapódott, köszönhetően egy beviharzó alaknak, aki még dühös fújtatása ellenére is valahogy elegánsnak tűnt. Kegannak épp két pislogásnyi idő jutott, hogy megfigyelje a sötét hajú, zöld szemű, korabeli férfit, amikor meglátta, hogy Calum felpattan, és fejet hajt, ami nagyjából csak egyet jelenthetett: maga a herceg jelent meg a színen. Kegan tisztelettudóan letérdelt, ami a nagy sietség miatt kissé úgy nézett ki, mintha elbotlott volna a saját lábában, azonban ezt legföljebb a herceg nyomában berobogó férfiaknak – nyilván a testőrség tagjai – tűnhetett föl, a trónörökös ugyanis azonnal Calumhoz lépett, és számon kérő hangon szólalt meg.

– Javítson ki, ha tévednék, de úgy emlékszem, világosan kijelentettem, hogy nem akarok még egy testőrt abból a családból! – Kegan ugyan lehajtotta a fejét, ezért nem látott semmit a saját térdkalácsain kívül, de el tudta képzelni, hogy az elfojtott indulat fintora hogyan vonul végig Calum arcán.

– Sajnálom, de már akkor is elmondtam, hogy nem áll módunkban mást kijelölni. Kegan igazán nagyszerű harcos és tehetséges varázsló, korához képest nagy tapasztalattal. Mellette lesz a legnagyobb biztonságban, felség.

– Nem érdekel milyen képzett, én nem tudok még egyszer együtt dolgozni valakivel, aki… aki olyan, mint „ő”! – jelentette ki a herceg jeges hangon.

Kegannak egyre jobban kezdett fájni a háta és a térde, közben pedig egyre kevésbé volt nagy véleménnyel a hercegről, mint ahogy nyilvánvalóan ő se róla, ha nem akart többet  hozzá hasonlóval kezdeni. Ez azonban nem tette érthetővé, sem elfogadhatóvá a vele szemben alkalmazott nyilvános megalázást, amit azzal követett el, hogy nem engedte felállni még percek után sem. A férfi elkönyvelte magában, hogy a hátralévő élete meglehetősen nehéz lesz. Calum ugyanis semmilyen földi hatalom kedvéért nem változtatja meg a döntését, ebben is egészen biztos volt.

– Sajnálatos módon a küszöbönálló utazásáig már nem vagyunk képesek mást találni Fedor helyére. – Az Első Sárkány hangja szinte tényleg sajnálkozónak hatott. Kegan nevetett volna ezen a hatalmas képmutatáson, ha nincs ilyen kellemetlen helyzetben. – Javaslom, hogy töltsön el Kegannal némi időt, hátha megszokják egymást. Ha mégsem, ígérem, keresni fogunk mást a posztjára.

– Hah! – csak ennyi volt a herceg reakciója, aztán sarkon fordult és a kíséretével együtt eltűnt a sátorból.

Kegan lassan és óvatosan egyenesedett ki, majd állt fel. Calummal összenéztek, és egyértelműen szánakozást olvasott ki a férfi pillantásából.

– Holnap napfelkeltekor, a herceg sátra előtt – mondta felettese komoran. Kegan hasonlóan gyászos hangulatban bólintott. – Sok szerencsét…

***

Szinte pontosan egy nappal azután, hogy Miron és Brod megtalálta Aythyát, a kis csapat egy nagyobb hegyi város, Pohn határában várakozott a fák között. A készleteiket feltöltötték, sikeresen és a lehető legkevesebb feltűnéssel pénzzé tették Aythya értéktárgyait, de még nem indulhattak tovább, mert valaki hiányzott közülük.

– Nem hiszem el, hogy ennyire nincs felelősségérzeted! – sopánkodott Brod Mironhoz fordulva, aznap már legalább századszor – Hogy engedhetted el egyedül?

– Vissza fog jönni – jelentette ki Miron rendíthetetlen magabiztossággal. Egyedül szomorú tekintete sugallta, hogy talán mégis kételkedik. Eira észrevette ezt, és rákérdezett:

– Mégis mi oka lenne rá, hogy velünk maradjon?

– Több okot is fel tudok sorolni – válaszolt Miron, miközben az arcára kiült nyugodt bizonyosság egyértelművé tette, hogy komolyan is gondolja, amit mond. – Először is: nem ismeri ki magát ezen a környéken, elég veszélyes lenne belevágnia egyedül egy utazásba a hegyeken át, ezzel tisztában van. Másodszor: – itt kicsit elmosolyodott – kíváncsi ránk, ki akarja deríteni, hogy kik vagyunk és miért segítettünk neki, illetve harmadszor: nincs senkije a világon, akire számíthat. Az esély, hogy valakinek szüksége van rá, elég lesz, hogy maradjon. Láttam a szemében.

Brod a fejét fogta, és lemondó képpel kezdett bele:

– De mi van, ha tévedsz? Elég pénz, élelem és víz van nála, hogy eljuthasson Tarnába, vagy akár Orendilbe is! Feljelent minket, megkapja a váltságdíjat a katonáknál, és vidáman éli az életét elvegyülve a mieink között!

– Ha így is tesz, az álcázása még nem tökéletes. Amíg nem lesz saját toteme, nem fognak bízni benne, csak kitaszított lehet.

– Nem gondolnám, hogy ezzel ő is tisztában van – jegyezte meg Eira óvatosan. Brod úgy intet a lány felé, mintha a mondat alátámasztott volna minden Aythya ellen felhozott vádat.

– Az a lány kyuna, bennük pedig nem szabad megbízni! Ha máshogy nem, a saját károdon előbb–utóbb meg fogod ezt tanulni. – Brod szinte atyáskodóan tette a kezét Miron vállára, de ő ingerülten lerázta magáról.

– Az rendben van, hogy róla ezt gondoljátok, de ennyi idő után az én ítélőképességemet is megkérdőjelezitek? – csattant fel, aztán nyugodtabban vetette oda ijedten pislogó barátainak – Inkább csak hallgassatok, és várjunk még egy keveset.

Miron elfordult, miközben zavarodott csönd burkolta be a fiatalokat, amit csak a gyerekek elfojtott sustorgása tört meg. Néhány hét alatt egészen jól beleszoktak abba, hogy csöndben kell lenniük. Brod körülnézett, hogy addig se kelljen a várható szörnyűségekre gondolnia, amit Aythya felbukkanása idézett elő, és hirtelen valami balsejtelem fogta el.

– Miron! – Szinte suttogva hajolt oda a fiúhoz, aki tüntetőleg hátat fordított neki. – Semmi személyes, de tényleg el kéne innen mennünk! Nagyon rossz helyen vagyunk és túl régóta.

Miron is szemügyre vette a terepviszonyokat, és meg kellett állapítania, hogy Brodnak igaza van. Az ösvény ezen a helyen kis tálszerű mélyedésen haladt át, amit meredek partfalak szegélyeztek, a földút fölé magasodó évszázados fák vastag törzsei pedig könnyedén elrejthettek bármit, ami kicsivel is kisebb volt egy lónál…

– Menjünk! – hagyta jóvá, majd két testvérét megfogva elindult kifelé a medencéből. Brod és Eira halkan összeterelte a többieket követve őt. A feszültség mindenkire átragadt és egyre biztosabban sejtették, hogy tényleg figyelik őket.

Miron úgy érezte, hogy a gyomra bukfencet vetett, amikor egy túlságosan ismerős suhanást hallott, miközben a lábfejétől alig egy méterre nyílvessző fúródott a földbe. Mozdulatlanná dermedt, és szinte reflexszerűen kezdte keresni, hogy honnét érkezett. Végül Brod kinyújtott karja adta meg a választ, közvetlenül előttük, majd a fák közül hideg, pattogós hang reccsent:

– Tegyétek le a fegyvereiteket, akkor nem fogunk titeket bántani. – A kijelentés egy magas, katonai egyenruhába öltözött férfitól érkezett, aki menten ki is lépett a fák közül, talán azért, hogy megpróbáljon jóindulatúnak látszani. A kezében tartott íj és a derekára kötött kard azonban nem egészen ezt sugallta.

A fiatalok heves esélylatolgatásba kezdtek magukban. Brod mindenképpen úgy ítélte meg, hogy egy próbát az ellenállás is megér.

– Mi történik, ha nem adjuk meg magunkat? – kérdezte kihúzva a kardját. A csapat feltételezett vezetője intett a kezével, mire a fák közül minden irányból tíz állig felfegyverzett katona bukkant föl és nyilak záporát zúdították rájuk. Eira oldalra lendítette a karjait, mire a nyilak megálltak varázslatának előterében, majd bénultan a földre hullottak.

A következő pillanatban a lány minden szál haja égnek állt. Megfordult, és egy köpenyes férfit látott meg az emelkedőn, aki teljesen fegyvertelennek tűnt. Ez hasonló helyzetekben sosem volt jó jel. A lány nyeldekelt, zihálva kapkodott levegő után, amint érezte, hogy a férfi varázsereje megpróbálja elnyomni az övét. Eira megtántorodott és lehunyt szemmel próbálta elzárni az elméjét, de hiába, néhány másodperc alatt a férfi ereje maga alá gyűrte minden ellenállását, és tehetetlenül a földre rogyott. Ezután az íjászok meg sem várva a következő parancsot, újra lőni kezdtek rájuk.

Azonban ezek a nyilak sem találták el őket. Miron lenézett Brodra, aki Eira mellé térdelt, és a kérdő pillantásra zavarodottan megrázta a fejét. Ahogy felnézett azt is látta, hogy néhány szétpattanó nyíl gyilkos tudatossággal megtalálta a két katona bőrvértjének rését. Ők a  földön vonaglottak, a többiek pedig dermedten bámultak a vezérükre. Mielőtt azonban kiadta volna a parancsot, a kardja kiugrott a hüvelyéből, majd önnön mellkasába fordult. A férfi döbbent pillantások kereszttüzében holtan esett össze.

Az idő mintha ezekben a pillanatokban lelassult volna, aztán egy szédítő rántással a normálisnál gyorsabb ütemre váltott. Mironban hirtelen minden a helyére került. Odakiáltotta Brodnak, hogy meneküljenek, aztán minden erejét megfeszítve szaladni kezdett föl az emelkedőn. A titokzatos segítő erő épp addig tartotta révületben a katonákat, amíg fölkapaszkodott a medence szélére. Elvette az egyik halottól az íját, és egy fa takarásából eltalált hármat azok közül, akik a teknő szélében épp eltűnő csapat után vetették magukat. Magában tisztelettel adózott az előtt, hogy a seregnek olyan varázslattal átitatott nyilaik vannak, amiknek a szintén megbűvölt bőrvértek nem tudnak ellenállni.

– Aythya, a varázslót! – vetette oda a lánynak, amikor úgy vélte, a közelében van, hisz egy nyíl az utolsó pillanatban gyanúsan irányt változtatott a válla mellett.

Épp célba vett egy a teknőbe visszaszaladó harcost, amikor valaki hátulról megragadta, és hozzávágta egy fa törzséhez. A fejét ért ütéstől elkábult, nem hallott, nem látott semmit, csak a fojtogató ujjakat érezte a torkán, aztán hirtelen már azt sem, a világ elsötétült, és ernyedten, eszméletlenül bicsaklott a földre.

A következő dolog, amire emlékezett, Brod arca volt, aki aggódva hajolt fölé.

– Semmi baj, vége van – nyugtatta meg Miront, aki sajgó púpot tapogatta a fején.

– Tessék? – kérdezett vissza a fiú és megállapította, hogy valóban túl nagynak tűnik a csönd és a nyugalom a tisztáson.

– Nos… úgy tűnik, a kis kyuna barátnőd hatékonyabb, mint hittem volna. – Miron bágyadtan elmosolyodott. Brod vállat vont. – Fel tudsz állni?

Miron a fiúba kapaszkodva óvatosan leoldalazott a teknőbe. Aythya éppen a katonák holmiját vizsgálta át. A ruhája véres volt, és bal orcájáról lehorzsolta a bőrt, de máskülönben sértetlennek tűnt.

– Kéne néhány íj és az összes tartalék nyíl… még jól jöhetnek – szólt oda neki Brod. Aythya bólintott, bár nem úgy tűnt, mint aki túlságosan figyelt rá. Miron körülnézett, és meglátta Eirát, aki sápadtan ült a zaklatott gyerekek gyűrűjében. Brod ellenségesebb árnyalatú hangon folytatta. – Azért… enyhén tisztességtelen volt, amit tettél… varázslattal gyanútlan harcosok ellen.

– Sajnálom, hogy kénytelen voltam segíteni rajtatok! – vetette oda a lány csípősen, és Miron elnevette magát. Aythya a fiúra meredt.

– Örülök, hogy visszajöttél – magyarázta.

– Kételkedtél?

– Nem – mondta Miron, és a mosolya még szélesebb lett.

– Hazudsz – könyvelte el Aythya, majd visszafordult a fegyverekhez. Brod otthagyta Miront, és megnézte, hogy Eira rendben van–e. A fiú rövid ideig tűnődve nézte Aythya arcát, aztán elővett egy bőrerszényt a ruhája alól.

– Vegyél egyet – nyújtotta a lány felé. Aythya értetlenül nézte. – Jó tudom, hogy ehhez eredetileg kéne egy szerzetes is, vagy valami fontos ember, de ez elég rendkívüli helyzet, hogy eltekintsünk tőle.

Aythya elég bizalmatlanul nézett Mironra, aztán belenyúlt az erszénybe és kihúzott egy láncot, a végén fityegő apró, fekete kőből faragott hosszú nyakú madár figurájával. Miron egy pillanatig zavarodottan bámult a medálra, aztán megrázta a fejét, és a lány nyakába kötötte.

– Ez az én… hogy is mondjátok? – kérdezte Aythya zavartan.

– Totem. Kapcsolatot teremt közted és szellemvilágból származó vezetőd között, aki… – elharapta a mondatot – Nem fontos, majd megérted. Az a lényeg, hogy most már formálisan közénk tartozol. Rászolgáltál. – Aythya pillantásából sütött, hogy ez neki nem sokat jelent, de Miron egyelőre félretette a problémát. – Ha hozzád illő fegyverre vágysz, javaslom a katonát, aki megpróbált engem megölni. Szerintem azt a kardot egy kyuna harcostól vette el.

Aythya erre szó nélkül otthagyta, felrohant az emelkedőn, és a kezébe kapta a hosszú, vékony kard markolatát. Az arcára kiülő érzelem az első pozitív megnyilvánulás volt, amit Miron tőle látott: egyfajta… vágyakozás, amint pedig visszatekintett a fiúra, néma hála. Miron bíztatóan bólintott. Évek óta először valami furcsa várakozás költözött a szívébe. Először érezte, hogy van miben reménykedni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés