1. fejezet
Előítélet

            Verőfényes, hűvös tavaszi nap volt. Ketten ültek az acélszürke folyó partján, két elnyűtt, koszos fiú. Az idősebbnek látszó lopva társát figyelte sötétbarna hajának jótékonyan takaró tincsei közül. Nézte a légzését és közben igyekezett, hogy ez ne szúrjon szemet, mert tartott az esetleges nehezteléstől.

– Miron? – szólalt meg végül óvatosan. Társa összerezzent és ránézett.

– Igen?

– Semmi csak… nem fázik a kezed? Elég hideg a víz.

Miron, mintha csak a figyelmeztetéstől eszmélt volna rá, hogy már túl régóta tartja kezét a vízben, felszisszent, és eltávolodott kissé a parttól. Dörzsölgetni kezdte az ujjait, amik fehérnek tűntek a bágyadt fényben.

– Jól vagy? – Hallotta az óvatos kérdést, ahogy önnön figyelmetlenségén bosszankodott.

– Persze, Brod… miért ne lennék?

– Egy hete nem alszol… ne hidd, hogy nem vettem észre. – Miron meglepődve nézett fel, barátja szigorúan csillogó zöld szemei miatt azonban szinte azonnal újra lesütötte a szemét.

– Sajnálom, valamiféle… feszültséget érzek az utóbbi napokban.

Elhallgatott, és ismét a folyó felé fordult, Brod pedig jobbnak látta nem firtatni a feszültség okát. Inkább mellé lépett, és ő is a vizet nézte néhány percig. Egy idő után óvatosan fölvetette, talán vissza kéne menniük a többiekhez, de Miron még csak válaszra sem méltatta. Brod fölsóhajtott, és épp arra gondolt, hogy tulajdonképpen megszokta már Miron gondolkodásmódjának az idegenségét, amikor a mellette álló fiú fölkiáltott:

– Mi az ott? – A folyóra mutatott, ahol mintha a tajtékon még világosabban csillogott volna valami. Brod meresztette a szemét, aztán elhűlve szólalt meg:

– Egy csónak… égi szellemek, van rajta valaki. Miron? – A fiú teljes erejéből rohanni kezdett a folyó felé. – Ne! Túl erős a sodrás!

Ám hiába kiáltott, Miron eltűnt a hullámok között. Brod körbenézett a parton, de amikor rájött, hogy nincs ideje segítségért sietni, ő is a vízbe vetette magát. A folyó annyira hideg volt, hogy azonnal kiszökött a tüdejéből a levegő, és pillanatok alatt elgémberedetek a végtagjai. Ahogy fölbukkant a feje, levegő után kapkodva éppen látta, hogy Miron elérte a csónakot, és amint a szélébe kapaszkodott, a tutaj feldőlt, tartalma pedig a fiú ölébe borult. Nagy levegőt vett, miközben teljes erejéből tempózni kezdett arra, amerre barátját utoljára megpillantotta. Amint elérte az áramlat közepét, és megtalálta Miront, már alig tartotta magát a víz színén. Brod megragadta a vállát, így érezte, hogy utolsó erejével is görcsösen szorítja a csónakból származó élettelen csomagot, ám sikerült őt a hátára fordítani, hogy kapjon levegőt. Néhány rettenetes pillanatig csak sodródtak, aztán megérzett egy oldaláramlást, elkeseredetten abba az irányba igyekezett. Már–már azt hitte, nem sikerült, de aztán egy rántást érzett, hamarosan a víz sekélyebb sziklák közé dobta őket. Később nem tudta volna megmondani, hogyan vergődött ki a partra, a következő éber pillanatában köhögve-vacogva hevert a Riek folyó mellett.

Erőlködve visszafogta a reszketést, és Miron felé fordult. Legnagyobb megkönnyebbülésére bár a szeme hunyva volt, de fáradt pihegése egyértelműen hallatszott. Óvatosan megpaskolta az arcát, amivel ha mást nem is ért el, de durva szemű homokkal hintette tele a fiú sápadt bőrét. Dideregve kuporgott mellette, amíg néhány perc élesztgetés után kinyíltak a fiú szemei, illetve a légzése is erősödött. Segített neki felülni, mire annyira megnyugodott, hogy még arról is lemondott, hogy lehordja a felelőtlensége miatt.

– Megmentetted… az életem – szuszogta a Miron, és elsimította szeméből rakoncátlan világosbarna fürtjeit.

– Szóra sem érdemes… kiért is kockáztattuk a bőrünket?

Feszült figyelemmel a halványlila selyemruhás alak fölé hajoltak, aztán Miron végtelen óvatossággal a hátára fordította. Brod cifrán káromkodott, és ez nem annak szólt, hogy a vizes selyem túl sokat engedett látni a fövenyben fekvő lány testéből. Pedig kifejezetten szép teremtés volt. Derékig érő fehér haja nedvesen szikrázott a napsütésben, bőre tejfehérsége miatt hajvonala alig észrevehetően mosódott össze a homlokával, vonásai olyan tökéletesnek és finomnak tetszettek, mint a boldogabb idők gazdag kislányainak porcelánbabái.

– Lélegzik – állapította meg Miron egészen közel hajolva a lányhoz. –, de… egyáltalán nem reszket. Különös. El kell vinnünk a táborba.

– Te nem látsz a szemedtől? – kérdezte Brod élesen, dühtől és félelemtől remegő hangon. – Nem visszük sehová! Ez egy kyuna, veszélyes!

– Szerintem te nem akarod észrevenni, ami az orrod előtt van! – jelentette ki, és közben valami furcsa fény gyulladt a szemében. – Nézd, megsérült, itt van egyedül, kiszolgáltatottan, a mi területünkön. Ráadásul… – Itt megfogta a lány egyik hajtincsét  úgy lóbálva meg Brod orra előtt, hogy jól lássa a benne csilingelő díszesen vésett fémgyűrűket. –… tudod, mit jelent ez, ugye?

– Nem, nem tudom – vallotta be Brod, de még a tudatlansága miatti szégyenérzete sem tudta elnyomni ingerültségét.

– Azt, hogy ez a lány, akit most lehetőségünk van lekötelezni, egy nagy hatalmú varázslónő… ez egy soha vissza nem térő taktikai lehetőség, kár lenne eldobnunk. Na, segítesz elvinni őt a többiekhez?

Brod, nem nagy meggyőződéssel és sajgó tagokkal, de segített.

*

A délután folyamán Miron jóformán rekedtre vitatkozta magát Broddal, aki talán azt remélte, hogy amint felmelegszenek, elmúlik barátja meggyőződése is. Nem lett igaza, ezért amikor Miron elunta az érvek újra és újra megismétlését, faképnél hagyta őt, és a tábor másik felében telepedett le, ahol az ismeretlen lány még mindig ugyanolyan élettelenül feküdt bőrökbe csavarva, mint amikor kihúzták a folyóból. Miron óvatosan megfogta jéghideg kezét, és dühös pillantást vetett Eirára, aki bár értett a gyógyító mágiához, mégsem volt hajlandó segíteni pártfogoltján. A lány fekete szemei azonban kifejezéstelenek voltak, mintha csak azt üzenné: a te sarad, nem az enyém. Miron fölsóhajtott. Tudta, hogy nem győzte meg a lányt, de remélte, hogy az idő majd őt igazolja… feltéve, hogy a kyuna varázslónő meg nem hal Eira makacssága miatt.

Hirtelen úgy érezte, mintha a lány kézfeje fölmelegedett volna. Visszapillantott rá miközben az ismeretlen szemmel láthatóan mély levegőt vett, aztán a szeme is hirtelen fölpattant. Mironnak épp csak egy pillanata maradt elengedni a kezét, mielőtt a lány föleszmélt és metsző, kékeslila pillantása a fiú arcába vetült.

– Ne félj. Nem akarunk bántani – mondta Miron a legmegnyugtatóbb hangját használva, majd finoman megpróbálta megérinteni a lány könyökét, de ő ösztönösen elrándult az útjából. A fiú rosszat sejtve a lány fölé hajolt. – Érted, amit mondok?

Némi szünet után apró bólintás érkezett válaszul. Miron megkönnyebbülten felsóhajtott. Akkor tehát beszéli a közös dialektust, amit manapság egyre kevesebb fiatal ismer. Ez mindenképpen jó.

– Az én nevem Miron. Téged hogy hívnak? – kérdezte szelíden, miközben a lány felült. Nyilván teljes rálátása nyílt arra, amit Miron a perifériájáról érzékelt: hogy Brod lassan kihúzta hüvelyéből a kardját. Bár arcán nem tükröződött semmi, a keze enyhén remegni kezdett. A fiú magában elhatározta, hogy ezért még előveszi konok barátját.

– Aythya. Hol vagyok?

– A Riek folyó jobb partján, nem messze délre a Mennydörgés-vízeséstől. – Aythya bólintott, mintha ezt a választ kielégítőnek találta volna, aztán éles pillantását a fiú válla fölött a többiekre irányította, és rögtön a lényegre tapintott:

– Mihez akartok kezdeni velem? – Miron belenézett a lány szemébe, és látta megrezdülni a félelmet az érzéketlenség álcája alatt… miközben azt is tisztán érezte, hogy Brod és Eira még mindig sakkban tartják őket, óvatosan közelítve. Egyre nehezebben leplezte irántuk érzett neheztelését.

– Igazából… azt szeretnénk, hogy velünk maradj. Szükségünk van egy varázslóra. – Lehalkította a hangját, hogy lehetőleg a közelben fülelők már ne hallják. – Viszonylag tapasztalt utazók vagyunk. Velünk nagyobb biztonságban vagy, mint egyedül itt, idegen felségterületen. Ki tudja, lehet, hogy új életet kezdhetnél.

Aythya kétkedve vonta fel egyik íves, fehér szemöldökét, közben újra meg újra gyanakvással telve pillantott Brodra és Eirára. Miron hallgatott és várt.

– Mi történik, ha nem akarok veletek menni? – kérdezte végül, miközben óvatosan átkulcsolta a térdét.

– Kénytelen leszel – válaszolt Brod hűvös, színtelen hangon, csillogó zöld szemei a lány tekintetébe fúródtak. –, nem fogunk elengedni.

– Komolyan azt hiszed, hogy akaratom ellenére magadhoz láncolhatsz? – A lány hangja olyan kemény és hideg volt, hogy inkább hangzott sziszegésnek, mint emberi beszédnek.

– Túlerőben vagyunk – vont vállat a fiú. Inkább tüntetően a kardja markolatát nézte, nehogy még egyszer a lány feneketlen űrként tátongó szemébe kelljen pillantania.

Aythya motyogott valamit a saját nyelvén, ami szinte csak lassú, dallamos sóhajtásnak hatott, majd döbbenten összerándult, amikor Miron, látszólag a mondat hatására odakapta fejét, miközben széles mosoly terült szét az arcán.

 – Nézd – magyarázta a fiú kedvesen, és most már megállta, hogy közelebb menjen a lányhoz, aki nyilvánvalóan nem vágyott az érintésére. –, nem kell most döntened, rendben? Velünk jössz néhány napig, aztán meglátod. Nem próbálunk meg bántani, megígérem.

– Elment az eszed? – szisszent fel Brod, de Miron olyan rendreutasítóan nézett rá, hogy elhallgatott.

– Bízz bennem! Vele ne foglalkozz! – A lány tulajdonképpen nem reagált semmit, de Miron valahol azt is sikerként könyvelte el, hogy nem próbálta őket eltávolítani az élők sorából. Óvatosan a kezébe vette az események irányítását.  – Eira, add neki a tartalék ruháidat!

– De… – próbált ellenkezni a lány, azonban Miron nyomatékosan ránézett, és egy szót mondott:

– Kérlek… – Eira pedig hamarosan ellágyult, majd hozta a féltve őrzött készletét: egy ujjatlan bőr tunikát, alá sötét vászoninget, lábszárközépig érő nadrágot meg egy pár meleg cipőt. Aythya csak ült, és bámult rájuk, nem mozdult, szinte úgy tűnt, hogy nem is lélegzik.

– A saját ruháidban képtelenség lesz errefelé elvegyülnöd. Ha nem akarod, hogy ez első járókelő leszúrjon, akivel találkozol, akkor jobb lesz, ha változtatunk a kinézeteden. – Miron miközben beszélt, elgondolkodva közelebb hajolt Aythyához, aki ettől rögtön hátrálni kezdett. – Tudsz kezdeni valamit a hajaddal? Meg, ha lehet, a szemeddel is. Túl… árulkodóak.

A lány rövid ideig töprengett, aztán bólintott. Lehunyt szemmel koncentrált néhány pillanatig, valamit suttogott az orra alatt, és ahogy végighúzta kezét a hajszálai fölött, a hófehér tincsek nyomban ébenfeketévé változtak. Amikor kinyitotta a szemét, az is ásítóan fekete volt. Brod döbbent–ijedten nyikkant egyet, Miron pedig elégedetten konstatálta, hogy legalább akkora a varázsereje, mint amekkorára számított.

Azonban Aythya számára még nem értek véget a megpróbáltatások aznapra. Minden ruháját le kellett vetnie (azt azért megengedték, hogy Eira közben takarja egy köpennyel, és mindenki tapintatosan másfelé nézett), illetve a hajából is ki kellett rángatnia az összes hajfonatgyűrűt és minden egyéb, a kyunákra jellemző személyes tárgyat. A ruhaneműket elásták, a nemesfémből készült ékszerek pedig Mironhoz kerültek. Aythyának nem igazán maradt lelki ereje ellenkezni. Végül Eira nagy kegyesen belegyezett, hogy a lány haját három laza fonatba tekerje. Közben folyamatosan, bosszúsan morgott magában, de azért elég hangosan ahhoz, hogy Aythya hallja: azt sérelmezi, hogy miért pont fekete hajat és szemet választott, hogy most úgy nézzen ki, mintha az ő nővére lenne.

Közben lezajlott még Miron és Brod között egy–két parázs vita, fojtott hangon, a kis tisztás másik felében. Ahogy azonban kezdtek elcsendesülni, különös dolog történt: kis arcok bukkantak elő minden irányból a fák mögül. Aythya ekkor jött rá, hogy gyerekek is vannak a csoporttal, méghozzá nagyon sok, mindenféle életkorból. Az a három ember, aki eddig körülvette, tűnt a legidősebbnek. A gyerekek kezdeti megszeppentségüket levetkőzve a lány köré gyűltek, csodálták sűrű, derékig érő fekete haját, ráadásul állandóan meg akarták érinteni, ami Aythyát rettenetesen feszélyezte. Miron külön odahívott kettőt: egy nagyobbacska lányt, meg egy egészen aprócska fiút, mindkettejüknek ugyanolyan barna haja és nagy, különös fényű barna szeme volt, mint a föléjük hajoló kamasznak, illetve egymásra is kifejezetten hasonlítottak. Miron mosolyogva magyarázta, hogy ők a testvérei, Nara és Zilar, aztán halkan hozzáfűzte, hogy Zilar siketnéma, de tud szájról olvasni, csak arra kell figyelni, hogy amikor hozzá beszél, mindig forduljon felé. Aythya udvariasan bólintott, bár kis híján kiült az arcára kétely, hogy valaha is lesz mondanivalója az ijesztően érett tekintetű kisfiúnak.

A lány alig várta, hogy leszálljon az éj, és fejenként egy kis darab száraz kétszersült elrágcsálása után Miron, Brod és Eira ágyba zavarják a kölyköket. Miron elvállalta az első éjszakai őrséget, Aythyát pedig erősen gondolkodóba ejtette, vajon miért van erre szükség, mint ahogy az is, hogy miért nem gyújtottak tüzet a kifejezetten hideg éjszakán. Mindenki lefeküdt, de ő ahelyett, hogy beburkolózott volna a számára rendkívül ellenszenves Brodtól elkért köpenybe, inkább leült Miron mellé. Még a halvány csillagfénynél is ki tudta venni, hogy a fiú a nyakában függő apró medált szorította a markába. Aythyának halvány emlékképei voltak arról, hogy miért olyan fontos ez a medál. Minden aurikin birtokolt egyet, amit totemnek neveztek. Ez valamiféle kapcsolattartó volt köztük és a szellemvilág között, amiben szerintük haláluk után a lelkük létezni fog. Állítólag varázslóik innen merítik az erejüket. Aythya sosem értette, hogyan működik ez.

– Mit gondolsz rólunk? – kérdezte Miron halkan. Aythya összerándult, mert nem számított rá, hogy a fiú meg fog szólalni.

– Nem tudom eldönteni, hogy féljek, dühös legyek, vagy hálát érezzek, mert tulajdonképpen megmentettetek.

– Ez korrekt válasz – jegyezte meg a fiú, aztán hosszú ideig csak hallgattak egymás mellett. Aythya az égen felsejlő csillagokat nézte. – Szeretném, ha velünk maradnál, tudod?

– Hát persze. De én nem szeretném.

– Természetesen nem akadályozhatlak meg, ha el akarsz menni. – A sötétben egymásra néztek, de csak fehér foltot láttak a másik arcából – Látsz valami esélyt rá, hogy meggyőzzelek? Csupán azért, mert így tényleg jobb lenne neked.

Aythya érezte, ahogy Miron finoman közelebb hajol hozzá. Forgatta magában a fiú szavait néhány percig, majd váratlanul indulatoktól remegő hangon szólalt meg:

– Nézd, lehet, hogy olvastál pár dolgot a népükről, meg értesz egy kicsit a nyelvünkön – ne hidd, hogy nem vettem észre –, azonban ez nem jelenti azt, hogy tudsz rólam akármit is. Nem ismersz, fogalmad sincs, min mentem keresztül. Lehet, hogy a két kis barátodat az ujjad köré csavartad, ők pedig vakon követik minden parancsodat, de nekem nem mondod meg, mit tegyek és mit ne, világos? – Eltartott néhány pillanatig, mire Aythya rájött, hogy a reszketeg kis légáramok, amik az arcát érik, Miron elfojtott nevetésének szelei, és a fiú olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte súrolta a lány bőrét. Aythya bosszúsan hátrahőkölt, miközben ezt hallotta a jobb fülében:

– Nos, világos, bár megjegyezném, hogy te sem tudsz rólam többet, sőt, azt hiszem, a népemről is elég hiányosak az ismereteid. Mindazonáltal… a nyelvtudásom talán nem is olyan csekély.

Aythya szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Az utolsó mondat, ami a fiú száját elhagyta… a kyunák nyelvén volt, bonyolult nyomatékosítása és hanglejtése pedig szinte tökéletesen megfelelt a nyelv szabályainak. A lány szédelegve felállt. Miron egyre hangosabban kuncogott.

– Jó éjt, Aythya – mondta egészen lágyan, miközben a lány zúgó fejjel magára húzta a köpenyét.

***

A szél, aminek ebben az évszakban lágy tavaszi záporokat kellett volna hajtania a vidékre, az utóbbi években nem hordott mást, csak finom szemű, szürkésfehér port. A főváros, Orendil falai alatti katonai tábor életét leginkább ez a por nehezítette meg, lehetetlenné téve a mozgást a sátrak között. Volt azonban valaki, aki örült a szélroham keltette fejetlenségnek. Huszonéves férfi lapult az egyik homokdűne oldalában és nézte, ahogy bőrét lassan belepi a por. Ölében elegáns kard feküdt a tokjában.

Magányában váratlanul megzavarta két finom kéz, amik óvatosan a vállát érintették. Felnézve lágyan hullámzó vörös fürtöket látott egy fehér arc körül.

– Fae… – sóhajtotta gyöngén, és megszorította a fiatal nő kezét a vállán. Ő leült mellé a porba, és fejét a hátának döntötte. A férfi sóhajtott.

– Megnézhetem? – kérdezte Fae óvatosan, miközben megérintette a kard markolatát

– Szolgáld ki magad. – A férfi szinte undorodva löket el magától a kardot, amit Fae az arcán is megjelenő egyértelmű csodálattal vett át. Kihúzta a pengét a hüvelyéből.

– Tényleg olyan gyönyörű, amilyennek mondtad – lehelte elcsukló hangon – Vékonyított másfélkezes, acélötvözet, egyszarvúszarvval kovácsolt penge, sárkánycsont markolat.  Már az is hogy neve van… Slagvard… – mondott még valamit félig magában, aztán fölnézett, és tekintete találkozott a férfi pillantásával. Nyomban elszégyellte magát, visszaadta a kardot. – Sajnálom Kegan… biztos fájdalmas emlékeket idéz fel benned.

– Tudod, hol láttam utoljára? – kérdezte Kegan hideg hangon, elsötétülő tekintettel. Fae megrázta a fejét. – A bátyám mellkasában. Sajnálom, hogy nem tudom teljes mértékben átélni, milyen nagyszerű fegyver. – Itt kissé gúnyosan csengett a hangja, majd elfordult.

Fae tanácstalanul nézett rá, aztán óvatosan közelebb húzódott, és megfogta Kegan kezét. Érezte, ahogy a férfi vigaszt várva belesimul az érintésébe. Másik kezével átnyúlt, cirógatni kezdte Kegan bal orcáján a jellegzetes, kétfejű sárkányt formázó tetoválást.

– Részvétem. – Átkozta magát, amiért csak ennyire futotta, de ez volt a legőszintébb szó érzelmei kifejezésére. Kegan megremegett a karjaiban. – A bátyád kivételesen jó ember volt.

– Nem is ismerted… – Újabb apró sóhaj hagyta el az ajkát. – Kezdem azt hinni: én sem ismertem igazán. Sosem gondoltam volna, hogy képes erre.

Egymás szemébe néztek, és Fae pontosan értette, mire gondol a férfi, akit szeret. Ő sem hitte volna, hogy bárki eldobja magától az életet most, amikor az élet az egyetlen érték, ami megmaradt

– Ez az egész olyan valószerűtlen, tudod? – Újból gyönge, elfojtott kis remegés érkezett. Faenek kezdett az az érzése lenni, hogy Kegan sírna, de a jelenlétében nem mer. – Két nappal azelőtt láttam és kimerültnek látszott, de… még ő bátorított engem, érted? Mindig Fedor volt az erősebb, idősebb testvér, akire számíthattam, ha bármi baj volt és… – nem tudta folytatni. Hallgattak, sokáig, amíg el nem múlt a férfi testéből a reszketés. Fae csak ült, és simogatta. Nem tudta, mit kéne tennie vagy mondania, hisz akinek sosem volt senkije, nem tud vigaszt hozni a veszteség fájdalmába.

– Nem hiszed, hogy öngyilkos lett, ugye? – kérdezte halkan. Kegan megrázta a fejét.

– Nem. És ki fogom deríteni, mi történt vele igazából. Erre az egyre jó lesz az új megbízatásom.

– Miért, mi lesz most? – kérdezte Fae óvatosan. Kegan mereven maga elé nézett.

– Maradok a pozíciómban. Továbbra is én leszek a Második Sárkány. – Fae keze elgondolkodva végigkövette a kétfejű sárkány útját Kegan vállától az orcájáig, aztán saját körbefutó motívumára gondolt a vállán. Mindketten a Sárkányőrök szervezetének tagjaként kapták a jelet, ami az aurikinek népén belül a kiváltságos helyzetű, kivételes képességű mágusokat tömörítette és nevelte elit harcosokká. – Calum megkapja Fedor tisztjét és Első Sárkány lesz… nos, azt hiszem, jó pár éve vár erre a lehetőségre, megérdemli.

– Nem harcoltok meg a címért? – kérdezte Fae fejét kíváncsian félrebillentve.  A Sárkányőrök között ugyanis eredetileg ez volt a szabály. Kegan újra a fejét rázta.

– Átengedem neki. A forrásaink végesek, nem kell a fölösleges erőfitogtatás. – Fae hümmögött. Ez eddig egész jól hangzott, ám tudta, hogy van még valami.

– Mondd tovább, kérlek.

– Fedor minden szervezeten kívüli szerepkörét… én veszem át. Én leszek a herceg új testőre. – Fae gyorsan az ajkába harapott, azonban mégis kitört belőle:

– Miért te? Miért nem lehet akárki más? Az a feladat jóváhagyott halálos ítélet!

– Mert a törvényeink szerint a család kötelessége utódot találni. Apámnak kéne megtennie, de ez több okból is lehetetlen, így kénytelen vagyok én vállalni helyette. Holnap kapom a konkrét utasításokat.

A szél elült, a por lassan leülepedett a dűnék felszínére. A seszínű felhőkből előbukkant a vérvörös, lenyugvó Nap korongja. A világ hirtelen újra színnel, lüktetéssel telt meg. Kegan odafordulva Faehez látta, hogy némaságának, és leszegett fejének oka a szeméből kitartóan ömlő könnyáradat. Együttérzőn a nő álla alá nyúlt, óvatosan felemelte az arcát. Fae reszketett, rázkódott a sírástól. Így súgta–lehelte a férfi fülébe.

– És velünk… velünk mi lesz, Kegan?

– Bár tudnám a választ… – A férfi megfogta a díszes fémmedált a nő nyakában, ami eredetileg az édesanyjáé volt és alig néhány napja adta Faenek, még Fedor halála előtt. Keserűen vallotta be magának, hogy úgy tűnt, mintha évekkel azelőtt lett volna. – De megígérek neked valamit: mindent elkövetek, hogy életben maradjak… ha egyszer végre túl leszünk ezen az egészen, akkor pedig feleségül veszlek.

Fae egyszerre nevetett és zokogott a férfi karjában, meghatottan és félve, boldogan és keserűen. Kegan nem szólt már ezután semmit, csak ölelte, amíg le nem szállt az éj.

*

Kegan másnap hajnalban kialvatlanul és feszülten ébredt. Sejtette, hogy az elkövetkező időkben nem lesz lehetősége a pihenésre, mégis, túl sok nyomasztó gondolat kavargott a fejében, amik nem hagyták nyugodni. Legfőképpen újra és újra eszébe jutott bátyja halála. Ha legalább nem látta volna a vérbe fagyott holttestet, de mivel épp rosszkor lépett be Fedor sátrába, így az emlékkép minduntalan visszajárt, amikor lehunyta a szemét.

Némán fölkelt, magára öltötte a köpenyét, és sétára indult a sátorvárosban. Égő szemekkel fürkészte a kihalt, zegzugos utcákat, miközben gondosan elkerülte a fáklyásan járőröző katonákat. Kissé kifújta a levegőt, amikor a tábori kórházként funkcionáló sátorhoz ért. Elhajtotta a sátorlapot, és menten megcsapta az az átható szag, amit mindig is az elmúláshoz társított – rothadó hús bűze keveredett benne a friss vér fémes és a gyógyfőzetek friss, kesernyés aromájával. Ahogy átvágott a priccsek közti szűk járatban, sebesültek és haldoklók nyögései töltötték be a tudatát. Egy pillanatra lehunyta a szemét és arra gondolt, hogy ez a közeg milyen furcsa összhangban van borongós hangulatával.

– Ez nem a legjobb hely, ha felejteni vágyod az élet borzalmát – fejtette ki, amikor lehajolt az egyik sebesült felett kuporgó nő fölé.

– De megteszi, ha el akarod terelni a figyelmed. Miben segíthetek, Kegan? – kérdezte udvariasan. Megigazította a nyöszörgő férfi karján a kötést, csak utána nézett fel. Sötét macskaszeme körül a bőr duzzadt volt és piros, arca sápadt, pillantása fénytelen.

– Ki tudnál jönni velem egy percre? – A nő körülnézett, majd miután úgy ítélte meg, hogy elég ápoló sürgölődik a betegek körül, vállat vont, és követte Kegant a sátoron kívülre. Itt szembefordultak egymással. Kérdőn nézett a férfira, hosszú, ébenfekete haját bearanyozta a felkelő nap egyre erősödő fénye.

– Lirain annyira sajnálom, ami Fedorral történt… – A nő egy hosszú másodpercig kivárt, aztán arisztokratikus fejbólintással fogadta a részvétnyilvánítást. Ő mégiscsak a sógornője volt, és bár sosem kedvelték egymást, és Kegant határozottan zavarta a nő nemesi származása és az ezzel együtt járó távolságtartó hűvössége mindenkivel szemben, egy valamit nagyon értékelt benne: őszintén szerette a bátyját. – Én csak… meg akartam kérdezni, hogy mondott–e neked valamit előtte, akármit…

– Amiből leszűrhetnéd, hogy miért tette? Nem. Tulajdonképpen nem mondott nekem semmi különöset. – Kegan tekintete Lirain szorosan összepréselt ajkáról a szája melletti kis anyajegyre vándorolt. Elfordította a fejét.

– Értem. Lenne még valami: holnaptól a helyzetem, elég labilis lesz, amint erre már rájöhettél. – Újabb lassú bólintás érkezett. – Szeretném, ha odafigyelnél Faere.

– Mármint vigyázzak egy Sárkányőrre? – kérdezte, és már szinte elmosolyodott, aztán mégis komor maradt az arca. – Megpróbálom, legjobb tudásom szerint.

– Köszönöm.

Egyetlen másodpercig tartott. Egy pillantás, ahogy kettejük tekintete összekapcsolódott, aztán Lirain levetkőzte mindenféle arisztokratikus undorodását, és egyszerűen, ám nagyon emberien átölelte Kegant. Mielőtt azonban a férfit mondott volna bármit is, megpördült, majd berohant a sátorba. Kegan csak bámulta a lengedező szövetet, és az ötlött az eszébe, hogy talán még esélyük lesz barátokká válni ezzel a furcsa, kicsit távoli nővel.

Sarkon fordulva már egy ébredező világba vetette be magát, és a gondolatai egy másik találkozás körül forogtak. Édesapja kérte ugyanis, hogy még a Calumnál rá váró kötelező eligazítás előtt keresse fel őt is. Kegan nem szívesen gondolt arra, hogy nagyon fontos mondanivalója lenne apja számára. Ugyanis ő még nem tudott Faeről. Nem tudott arról, hogy a fia tulajdonképpen jegyben jár valakivel – bár ez nem nyilvánult meg másban, mint hogy úgy gondoltak egymásra a lánnyal, mint akik összetartoznak. Fedor már hetek óta nógatta öccsét, hogy hozakodjon elő vele, de hát nem is látta olyan gyakran az édesapját, meg azóta a testvére is meghalt, ezért nem igazán adódott alkalmas pillanat. Egyébként pedig Kegan és az apja között sosem volt túl szoros a viszony… tisztelte, de a körülmények gondoskodtak róla, hogy eltávolodjanak egymástól.

Így hát nehéz szívvel szólította az apját, amikor a sátrához ért és várt, amíg engedélyt kapott, hogy félrecsapja a szövetlapot. Ahogy sejtette, Caden, királyi főtanácsos már ébren volt és hadijelentéseket böngészett. Intett a fiának, hogy üljön le. Kegan illendően biccentett és engedelmeskedett. Csöndben várt, amíg a férfi félretolta maga elől a pergamenoldalakat.

– Mondanivalóm van számodra. – Máskor olyan természetességgel közölte ezt, mintha csak teával kínálná a fiát, pedig általában ezt a mondatot valami rossz szokta követni. Kegan ösztönösen megfeszült a székben, de az a különös érzése támadt, hogy most az apja is görcsösen merev valamitől.

– Én… – A férfi elhallgatott, ahogy a szavak kis híján maguk alá gyűrték, aztán mégis megszólalt. – Nekem bocsánatot kell kérnem tőled. Nagyon sajnálom.

– Mit? – Kegan szinte kívülről hallotta a hangját, ami nagyon élettelennek tűnt. A mellkasában, a szíve helyén mintha egy jégtömb csúszkált volna ide–oda tompán, hidegen.

– Magadra hagytalak téged és Fedort is. Rossz döntés volt… úgy értem, nem volt más választásom, de bánt a lelkiismeret. – Zavartan elhallgatott, lesütötte a szemét. Kegan csak meredt rá és a fejében egyetlen értelmes gondolat lüktetett: hogy sosem látta még ilyennek az apját. – És idővel semmit sem javultam, sőt. Fedor nem számíthatott rám, nem tudtam segíteni… miattam halt meg.

Olyan csönd volt, amennyire csak csönd lehetett egy, a külvilágtól öt centis szövetréteggel elválasztott szobában. Kegan úgy élte meg a pillanatot, mintha víz alatt lettek volna: a levegő sűrű volt, a fülében pedig a kintről beszűrődött zaj ütemessé gyorsulása dübörgött. Az apja ránézett, nagyon szomorúan, és ő tudta, hogy semmit nem kell mondania arról mennyire magányosan és félelemben röppent el a gyerekkora. Az apja tisztában volt vele. Egyébként is, az már régen volt. Megbocsátott érte. Most a pillanat problémáival kellett foglalkozni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés