1.

Ott ültem a repülőgép középső ülésén. Lehunyt szemmel markoltam a karfát, mintha az segíthetne rajtam. A szüleim meghaltak, a legjobb barátnőm felszívódott, az életemet valaki gyakorlatilag felporszívózta, így nem is jártam volna rosszul, ha a gép, amivel utazok, a mélybe zuhan.

Megborzongtam a gondolatra, kinyitottam szemem és nagynéném mellett lenéztem az alant elterülő városra, Denverre. Jól tudtam, hogy közel három hónappal ezelőtt apa ujjongva nézte ugyanezt a látványt anyával oldalán, a másik oldalt ülhetett Tissy a szüleivel, a kislány biztosan azon cirkuszolt, miért nem adnak olyan aranyos műanyagkanalat a tálhoz, amilyet tavaly adtak. Megnéztem a saját tálkámat, őszintén hiányoltam a kanálkát, a borzongáson kívül ez volt az egyedüli, amit éreztem: mélységes hiányérzet. Odakönyököltem a karfára. Újra az a lüktető érzés kerített hatalmába, ami minden alkalommal, amikor azokra a percekre gondoltam… egymással szemben álltunk Evie-vel és csak bámultunk egymásra. Mintha két idegen nézett volna össze.

A rokonok teljes vállszélességgel mögöttem álltak, segítettek, ahol tudtak, soha nem hagytak cserben, elintézték, hogy Evie családjának temetésén is részt vehessek. Szórakozottan karcolgattam a villával a műanyagtálkát, maradt rajta egy kis saláta. Nagybátyám tányérjára néztem, ami sülttel volt megrakva, aztán fel, barátságos arcába. Épp tömte magát, amitől úgy nézett ki, mint egy táplálkozó strucc, ami hosszú nyakát nyújtogatja a messzibb falatok után. Fancsalin elmosolyodtam – megnyugtatott, hogy velem vannak. A kedvemért Franciaország helyett az Államokban maradtunk. Nagybátyám és neje tökéletesen megértettek, vezető pszichiáterek voltak az otthoni szanatóriumban, nem akarták, hogy egyszerre túl sok emlék rohanjon meg, így is elég volt a sok ismerős arc, a repülőút és a régi családi nyaraló.

Megtöröltem a szemem. Bár nem sírtam, a könnyek mégis égették belülről szemhéjamat. Félrelöktem a villát és újra kisandítottam az ablakon, ezúttal észrevettem, hogy nagynéném engem figyel. Tudtam, szándékosan ült mellém, és nem üzlettársai oldalára, tudni akarta, jól vagyok-e.

- Minden rendben? – kérdezte hirtelen.

- Persze – biccentettem, jobb kezemmel felkönyököltem, majd jobb orcámat tenyerembe hajtottam. – Nem rossz az út.

- Nemsokára ott leszünk – észbekapott és kijavította magát, eszébe juthatott a nagybátyám publikálta cikk nyitósora: ne torzítsuk vélt igazságunkat a gyászmunka gyorsítására. – Ebédre megérkezünk, gondolom, már várod, hogy odaérjünk. A szobád pont ugyanolyan, amilyennek tavaly nyáron meghagytad.

Bólintottam. Eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor pontosan ezzel a légi járattal igyekeztem oda, ahova most is, csakhogy akkor anya és apa ült mellettem, én meg Evie-nek írtam képeslapot az ülés lehajtható tábláján. Minden, ami akkor fontos volt, mára semmivé lett. Nem tehettem mást, muszáj volt továbblépnem. Egyszer már sikerült, most miért ne menne?

Rámosolyogtam az egyik légi utaskísérő kisasszonyra, visszamosolygott és megkérdezte, óhajtok-e valamit.

- Van kiskanaluk? Tudja, olyan műanyagkanál. – faggattam.

- Attól tartok, jelenleg nem szolgálhatok vele, ám biztos, hogy tartunk raktáron, máris megnézem – mondta a hölgy szolgálatkészen, továbbra is mosolyogva. Nagybátyám, aki hallott minden szót, nem mondott semmit, úgy vélte, jobb hagyni, hadd tegyen azt, amihez kedvem van, beleértve ilyesforma furcsa húzásaimat, amíg a dolog veszélytelen.

A repülőgép motorja kitartóan berregett. A felszállás utáni első tíz percben hangosan dobogó szívvel hallgattam, arra számítva, egyszer csak váratlanul leáll és egy másodpercnyi rémült ráébredés után zuhanni kezdünk. Annyiszor elképzeltem a jelenetet, hogy már egyáltalán nem tűnt lehetetlennek. Az a pillanat volt a legélesebb, mikor az ember rájön, hogy nincs visszaút. Dermesztő jegesség, hiábavaló életbe kapaszkodás. És végül, ahogy szüleimet ismerem, értem való aggódás. Ennél rosszabbat el se tudtam képzelni.

Arcomra kiülhettek érzelmeim, mert nagynéném hirtelen hangosan beszélni kezdett a nyarat átívelő konferencia-sorozatról, amit szédületes szenvedéllyel várt. Nagybátyámmal együtt imádta munkáját. Csöndesen asszisztáltam mellettük. Elhatároztam, ez a nyár más lesz, mint az eddigiek: lehet, nem lesz olyan szép vagy izgalmas, de hogy munkával fog telni, az biztos. Így is elég sokáig blicceltem el a családi vállalkozás nekem jutó részét.

Az út további része nyugodtan telt, azon merengtem, miért nem találom sehol az eszményi dalt. Egészen kicsi korom óta meg akartam lelni, éppúgy, mint más az eszményi csókot, házat vagy ruhát, Evie mondta is, honnan tudom, hogy rám nem mondjuk az eszményi íz vár? Ilyenkor nevettem és gyorsan benyomtam az aktuális kedvenc számomat, mondva, nem igaz, hogy nem érzi, mennyire ez az igazi. Most már kezdek hinni neki. Honnan tudjam, mi vár rám, hát még azt, lesz-e olyan eszményi, mint amilyenről mindig is álmodtam? Talán le kellene tenni az efféle ábrándokról, gondoltam, de rögtön el is vetettem a gondolatot; ha eltűnne minden reményem, vágyálmom, üres kehely lennék. Üresebb, mint most.

Végre megérkeztünk. Továbbra is az eszményi dalról való képzelgés kötötte le figyelmemet, főleg azután, hogy az autó rádiójából egy potenciális, versenyben lévő dal szólt.

Az autóút rövid volt, és hamarosan beléptem régi nyaralónkba, ami lakályos, gyöngéd hangulatot árasztott magából, az ő dala minden kétséget kizáróan a Mariage d’ amour volt. Mélyet szippantottam a benti hűvös, zsályaillatú levegőből és letettem a fényes fapadlóra bőröndömet. A korlátok gyönyörűen meg voltak sikálva, a házvezetőnő, Cassandra pedig már sietett is le felénk az egyik emeletről.

- Az Úristen áldassék, hogy épségben ideértek! – alig láthatóan megrezzentem. – Érezzék magukat nagyon jól! Asszonyom, előkészítettem a szobákat és a dolgozószobákat, a kisasszonynak pedig a zongorát, olyan gyönyörű, meg kell nézniük. – már vezetett is az egyik üvegezett falú terem felé, ami tele volt óriási levelű növényekkel, fehérre mázolt tartójú kerti lámpákkal. Középen egy zongora állt. – A mester szerint tökéletes a hangolása. Uram, új kalaptartót kaptunk, nézze csak! – nagynénémet és nagybátyámat kiterelte mellettem egy szomszédos helyiségbe. Egyedül maradtam.

Odaléptem az egyik cserepes hortenziához, vízcseppek csillogtak szirmain. Virágja sok apró virágból rakódott össze. Kedvem lett volna letépni a kis virágok tengerének jó részét, hogy megnézzem, hogyan fest a csonk, milyen konnyadtan lógnak alá a maradék szirmok, hogy értelmét veszti az egész – mint ahogy az én esetemben.

Eltéptem pillantásom a virágoktól, a zongorát megkerülve mentem ki az üvegház belső felének egyik nyúlványából, hogy kedvenc szobámba, dédipapa dolgozószobájába menjek.

Megálltam a küszöbön, néma áhítattal néztem a sötét terembe. Körös-körül magas polcok sorakoztak, a könyvek sora egyetlen helyen tört meg, egy keskeny, magasra nyúló tükörnél, amit dédipapa mindig Boldogtalan tükörnek nevezett, mert olyan magas volt, hogy a felső részét senki nem bírta lesuvickolni – egyszer azzal viccelt, ha sikerül teljesen megtisztítanom, megláthatom benne az igaz szerelmemet. Kisebb koromban naphosszat a nyomorult tükröt súroltam, nem zavart, hogy nagyi szerint arra olyan dolgok égtek rá, amiket lehetetlen leszedni, én azért próbálkoztam. Addig sikáltam, amíg megláttam magam benne, eltorzult, felhólyagzott képmásom azonban pityergősen nézett vissza rám, mint aki attól tart, sosem tárhatja fel álmai fiúját. Kiöltöttem rá nyelvem, mire ő is rám, aztán elszaladt, magával sodorva szerelmem képét.

Lágy mosollyal pillantottam el a tükörről, az aktképeket kerestem, amik régen ott függtek egy-egy kivett polc helyén, dédipapa halála után azonban a pince egyik beépített szekrényébe vándoroltak, mert nagyi és anya szerint felháborítóak voltak. Nem értettem velük egyet, a képeken lévő beletörődő szomorúság engem mindig elvarázsolt, mikor a meztelen – máskülönben áttetsző selyemmel félig-meddig eltakart – testeket néztem; nem a testiség jutott eszembe, hanem a magány. Azok a lányok egyedül maradtak a testükkel.

Visszagondolva dédipapa háza telve volt a gyermekkor fantáziavilágával, olyan erős, tartós fantazmagóriákkal, amikkel nagyi és házvezetőnője nem bírtak elbánni, papi meg igyekezett mindent a helyén tartani. A ház tartotta magát, olyan maradt, amilyen volt.

Leültem az egyik díványra és azon gondolkoztam, a házon kívül minden szörnyen idegennek tűnik. Minden egyes nyár derekát itt töltöttem a családdal, kizártam a külvilágot, egyszerűen nem volt rá szükségem, mindenem megvolt, amit akartam: család, barátnők, egy fiú. Örültem, hogy a ház nem tud elhagyni.

- Pat! Hátul leszünk a kertben, gyere te is, ezt látnod kell, új locsolórendszer van! – kiáltott oda nekem nagybátyám.

- Nemsokára megyek! – szóltam vissza, felálltam a díványról, egy utolsó szomorú pillantást vetettem a tükörre, majd kimentem a szobából.

Gondoltam, a locsolórendszer várhat, megnézem szobámat. Kellemes idő volt bent, ki voltak tárva az ablakok, szél dagasztotta a fehér függönyöket. Alapvetően semleges szoba volt, én tettem színessé megannyi csecsebecsémmel, rajzommal, amik most egy nagy kupacba voltak téve a fésülködőasztalra. Felvettem a legfelsőt, gyerekes rajz volt a tolókocsis dédipapáról, berajzoltam azt a négy szál haját, ami maradt. A beteges külső ellenére hatalmas vigyort rajzoltam neki és a feje köré sok kicsi szívet. Öntudatlanul elmosolyodtam, sóhajtva tettem vissza a rajzot helyére.

Hátrébb léptem, beleütköztem az ágyba. Hiába fogócskáztunk annyit bekötött szemmel három kicsi és két nagy unokatesómmal, a tájékozódásom sosem volt a legjobb, ez a ház meg az útvesztők útvesztője volt. Leültem ágyamra, hirtelen késztetéstől vezérelve végigdőltem rajta és felnéztem a plafonra. Ott volt az az Evie-vel készített rajz, amin mindkettőnk családjának valamennyi tagja rajta volt. Felnyúltam, hogy egyik ujjammal megérintsem. Nem tudtam elhinni, hogy heten közülük már nincsenek köztünk. Akkoriban úgy tűnt, örökké fogunk élni, mi és a szeretteink.

Elfordultam, és az egyik világoskék kislánypárnámba hajtottam arcom. Úgy éreztem, visszaérkeztem a kiindulópontra, az egyetlen olyan helyre, ami nem omolhat össze bármelyik pillanatban. Kinyitottam a szemem. Hova tovább?

Öt órával később nagybátyám nyomában loholtam fel egy hosszú lépcsőn, aminek szélén és a korlátok mögött sok-sok pszichológus, pszichiáter, elmeszakértő és érdeklődő várakozott, előre engedték nagybátyámat. Ő tartotta a nyitóértekezletet, amit több előadás követett, éppen a szakmai vacsorára tartottunk. Az én szerepem mindössze annyi volt, hogy beszéljek a kíváncsiskodókkal, egyeztessek időpontot, osztogassam a brosúrákat és kerüljem a sajtósokat. Nagy volt a nyüzsgés, az emberek – kezdve a szaktekintélyekkel – lökdösődtek, nehezen tudtam egy helyben állva szót érteni egyik jövendőbeli kliensünkkel.

- Keddre még van hely, kedveském? – kérdezte a néni, pár métert sodródott a tömeggel, majd nagy nehezen visszaküzdötte magát velem szembe. – Mondjuk délelőtt tizenegyre?

- Sajnos július másodikáig teljesen be vagyunk táblázva – válaszoltam hangosan, kezemben egyszerre egyensúlyozva két súlyos határidőnaplót és a kismillió brosúrát. – Másodikán tíztől megfelelne?

- Hogyne – bólintott a néni. – Magdaline Hubbert névre!

- Habbert? A-val? – kérdeztem vissza, egy idősebb férfi a fülem mellett ordibált el, így nem sokat hallottam.

- U-val! U! U! – ennyit hallottam, és miközben próbáltam megkapaszkodni valamiben, ami nem mozog, egyszersmind felírni a nevet, mielőtt elfelejtem, valaki kishíján levert lábamról. Pontosabban tényleg le is vert, de valaki hátulról elkapott – talán az üvöltözős bácsi -, így nem estem el. Nem volt időm hálát rebegni, egy sajtós rájött, hogy a vállalat fogaskereke vagyok és teljes erővel jött nekem, képembe nyomva kameráját.

- Miss Hayes, Miss Hayes! – hajtogatta. – Meg tudná mondani, mi a-

Elfordultam és az egyik oldalsó ajtó felé masíroztam. Korábban összehaverkodtam az egyik biztonsági emberrel, aki megmutatta nekem az alaprajzon a rejtett átjárókat. Ez egy ilyen volt.

Mikor végre valahára nagynéném mellett álltam, zihálva néztem rá, picit dühös voltam.

- Muszáj mindig ezt a felhajtást?

- Ugyan, Pat, elvárod tőlünk, hogy éppen mi, pszichiáterek ne használjuk a pszichológiai fogásokat?

- Igen – feleltem őszintén. – Tudtommal etikátlan.

- Egyáltalán nem az – már nem is rám figyelt, hanem egyik üzletfelére, egy elképesztően magas férfira, aki azt hajtogatta, a cikk második felét jó lesz további hipotézisekbe foglalni.

Lassan apadt mellettünk a forgalom, nagynénémen és a magas férfin kívül páran maradtak velünk, akik hivatalosak voltak a vacsorára. Kihúztam magam, kiosztottam néhány brosúrát, majd leültem az egyik kikészített székre, mert szó szerint tropára ment a bal bokám.

Úgy három perce üldögélhettem ott, mikor nagybátyám harsogó hangjára lettem figyelmes, mindig is lelkesen köszöntötte kollégáit, ezt az asszonyt azonban kivételesen kitörően. Csatlakozott hozzá nagynéném, a magas férfi, két szakállas fickó és egy ősz hajú nő, aki a brosúránkat begyűrte táskája első zsebébe.

Elég unalmas estének ígérkezett a mai, de legalább lefoglaltam magam, és miközben segítettem pénzt keresni családomnak, nem gondoltam egyéni tragédiámra. Bokám lüktetése szerencsére enyhült, így hátradőlve megnéztem magamnak a társaságot. Senki nem volt, aki velem egykorú lett volna, a magas pasi is jó húsz évvel több volt, mint én. Ujjammal unottan doboltam a combomon feszülő szoknyán, egy sajátos kis ritmust ütöttem, ami egészen megtetszett, életerős és pergős volt, szóval az ellentétem. Sárgadinnyeillat csapott meg, amin meglepődtem, de akkor döbbentem meg igazán, mikor az előző ritmus visszaköszönt nyakam közelében. Valaki így kocogtatta meg vállamat.

Felnézve rájöttem, hogy tévedtem, egy velem egykorú azért mégis van a rendezvényen. Egy tőlem talán egy-két évvel idősebb fiú volt, törtfehér inget viselt koptatott farmerrel és jókora, sötétkék cipőt. Az a típus volt, akire pár hónappal ezelőtt helyből ráugrottam volna.

- Elejtetted a brosúráidat – szólt oda nekem. Meg akartam köszönni, hogy szólt, de nem hagyta. - Sztem nem érdemes felvenni, úgyis kidobják az emberek. – ezzel egy nagyobb halmot arrébb rúgott.

Mérgesen pattantam fel, rámeredtem, majd az össze nem taposott lapokat elkezdtem felszedni, jó csomót visszaszereztem, két kis kupac maradt. Amikor az egyikért nyúltam, nem hogy segített volna, egyesen rátette egyik lábát. Rámenőssége kezdett az őrületbe kergetni.

- Leszállnál a cuccomról? – néztem fel rá, és cipője felé intettem, hogy tüntesse el.

Felvont szemöldökkel nézett le rám.

- Te lennél az új kísérleti egerük? Menekülj, amíg teheted. – felvette a lábát, viszont ugyanazzal a mozdulattal visszaejtette azt, és koszos cipőlenyomatokat hagyott az elegáns betűkkel szedett legfelső brosúrán. Meg a mutatóujjamon.

Némileg ijedten kapta fel lábát és lehajolt, hogy megnézze ujjamat, míg én felszisszenve tartottam közel magamhoz megnyomorgatott mutatóujjamat.

- Hagyj békén – szóltam rá a fiúra, és mikor meg akarta fogni kezemet, elkaptam előle, ép kezemmel pedig felszedegettem a földön maradt, porba ragadt lapokat.

Eddigre a teremben lévők ráeszméltek a kis közjátékra, nagynéném és üzlettársai felénk fordultak, és ránk meredtek. Mondhatom, szép látvány lehettünk, én a földön guggolva, ujjamat dajkálva egy halom gyűrött brosúrával, míg az idegen fiú félig mérgesen, félig bűntudatosan hajolt felém. Nagybátyám egészen addig nem foglalkozott velünk, amíg nagy örömmel látott vendége felénk nem nézett és fáradtan fel nem sóhajtott.

- Roy, mégis hogy lógtál be?

- A szokásos módon – vonta meg vállát a fiú, még mindig engem, a földről feltápászkodót nézve. – Az egyik biztonsági rendes volt.

Lefogadtam volna, hogy az a biztonsági őr volt, aki engem is olyan könnyen bizalmába fogadott. Elmerengtem, hogy ezt a helyet könnyű lenne kirabolni. Ha majd megszorulok, legalább tudni fogom, hova kell jönni.

A fiú, aki egy perccel előbb szimpatikus volt, elkezdett egyre ellenségesebben viselkedni, úgy nézett a jelenlévőkre, mintha azok fel akarnák áldozni egy pogány rituálén.

- Pat, itt az ideje a vacsorának – nagybátyám az ajtó felé intett. Felálltam, mellettem Roy megugrott, más szemmel nézett rám.

- Á, Patrice Hayes, üdv a mi kis elit társaságunkban. Nagyon vigyázz magadra, amíg itt vagy.

- Mi? – pislogtam rá döbbentem. Nagynéném már-már elnézően szólt újdonsült (bunkó) ismerősömhöz.

- Kérlek, ne mondj ilyeneket Patnek, tudod, miken ment keresztül – Tudja? –, és hallgass édesanyádra.

Roy nem tűnt meggyőzöttnek.

- Az egy dolog, hogy másokat is belerángattok, és az még egy, hogy újabban nem áruljátok el, miket adtok ki rólam a publikumnak. Nem gondoljátok, hogy ez tisztességtelen? – kérdése mintha az enyémet visszhangozta volna. Értetlenkedve néztem rá, majd fejemet elfordítva az ajtó felé vettem az utat. Éreztem, hogy utánam lép, de a magas férfi megállította. Valamin veszekedni kezdtek, de hogy min, azt nem hallottam tisztán az ajtó csukódásától.

A vacsora eseménytelen volt. Végtelenül unalmas volt úgy hallgatni a szaknyelvi mondatokat, hogy egy hangot sem értettem belőlük.

- Ki volt az a fiú? – kérdeztem nagynénémtől a vacsora utáni szedelőzködés közben.

 - Egy semmirekellő fiú, ne is foglalkozz vele. Nem olyan rátermett és felelősségteljes, mint te, nagyon büszke vagyok rád. – mosolygott rám. A baj csak azt volt, hogy minden furcsasága és mogorvasága ellenére a semmirekellő fiú felkeltette érdeklődésemet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés