A képzelet ereje

Úgy érezte, ez a nap nem az ő napja, és minden összeesküdött ellene. Tegnap elaludt a fáradtságtól, így felkészületlenül érkezett élete egyik legfontosabb riportjára, amit az utolsó pillanatban mondott le a kollegája. A nőnek mindössze egy éjszakája lett volna, hogy utána olvasson az interjúalanyának, de az idő túl kevésnek bizonyult a túlhajtott műsorvezető számára. És ha mindez nem lenne elég, akkor még a kocsija sem indult be reggel. Ritkán fordult elő, de ma mégis elkésett. Átkozódott, amikor meglátta, hogy a lift sem üzemel. Rohanni kezdett a lépcsőkön, a negyedik emeleten lévő stúdióba. Berobbant a smikeshez, aki gyorsan kifestette, és a szeme körüli karikákat is eltűntette.

Alig néhány perce maradt még a felvételig. A díszlet mögül előbukkant a vőlegénye, aki reggel érkezett haza külföldről, ahol egy konferancián vett részt. Maria riporterként, még Steven operatőrként dolgozott a stúdióban, innen ismerték meg egymást. Szorosan magához ölelte a nőt, és lágy csókot lehelt az ajkára.

– Hiányoztál! – suttogta Maria.

– Te is nekem! Idegesnek tűnsz – jegyezte meg Steven. – Baj van? 

– A gond az, hogy szinte semmit nem tudok a riportalanyomról, azon kívül, amit hallani lehetett a rádióban róla: hogy valamikor ő is újságíró volt, és írt egy bestsellert. Kate az utolsó pillanatban lépett vissza az interjútól, nekem meg nem volt időm felkészülni – fakadt ki a nő.

– Elég, ha tudod, hogy a könyv egy tragikus sorsú kislányról szól. Menj, mert kezdődik a felvétel!

Maria egy percig távolabbról figyelte leendő beszélgetőtársát, aki rendkívül ismerős volt számára, arra viszont nem emlékezett honnan. Mikor ezt elmondta az egyik kollegájának, az elmosolyodott a szétszórtságán.

– Drágám, hiszen a képeivel van kiplakátolva a város, még jó, hogy ismered.

Lámpalázasan indult a riportalanyához, majd bemutatkozott. A nő udvariasan viszonozta a kézfogást, és barátságosan köszöntötte a műsorvezetőt.

Maria utálta, ha szakmabelivel kellett interjút készíteni, mert az mindig irányítani akarta a beszélgetést. Biztos volt, hogy az írónő észre fogja venni felkészületlenségét, és ellene fogja fordítani a helyzetet.

Pár apró igazítás, néhány utasítás, és mindenki elfoglalta a helyét, majd kigyulladt a piros lámpa, amivel kezdetét vette az élő adás. Barátságosan köszöntötték a nézőket, majd belekezdtek a beszélgetésbe.

– Mesélne kicsit magáról! – kérte Maria.

– Régebben fotóriporterként dolgoztam. Hosszú évekig egyedül jártam a világot. Egyetlen társamnak a táskám mélyén megbújó fényképezőgép bizonyult. Olyan helyekre utaztam, ahova senki más nem merészkedett. A képeim a világ összes országában megjelentek. Interjúkat készítettem a túlélőkkel, akik elmesélték olykor csodával határos megmenekülésük történetét. Időnként elcsodálkoztam az élet dolgain, de aztán továbbálltam, hiszen mindig várt egy másik helyszín, egy újabb felkérés. – Zavarában a füle mögé igazított egy szemébe lógó hajtincset.

Maria őszinte csodálattal hallgatta az idős nő beszámolóját. Olyan szabadon és nyugodtan mesélt, mintha csak olvasná valahonnan, de mégis érezni lehetett, hogy minden egyes szava igaz.

– Hogy bírta elviselni a szörnyűségeket? – hallatszott a következő kérdés.

– Pályám elején, még megérintett egy-egy ügy. Olyankor bezárkóztam, és napokig sírtam a látottak miatt. Aztán szép lassan érzéketlenné váltam, és közönyösen fogadtam a legnagyobb borzalmakat is. A karrierem mindennél fontosabbá vált számomra. Az állandó utazgatások miatt felégettem minden hidat magam mögött… – Hangja elcsuklott, szemébe fájdalom csillogott.

A riporter azonnal kapcsolt, és mivel nem akarta kellemetlen szituációba keverni beszélgető partnerét, így egy újabb kérdéssel igyekezte elterelni a témát az írónő magánéletéről.

– Honnan jött az ötlet, hogy megírja a könyvét?

– Az egy hosszú történet… – Keresztbe tette a lábát, és a görcsösen összekulcsolt ujjai a térdén pihentek.

– Mi ráérünk… – erősködött a fiatal nő –… és bizonyára a kedves nézőinket is érdekelni fogja.

Az írónő arca lefehéredett, sóhajtott egyet, majd megadta magát a kérésnek. Hosszú idő után első alkalommal adott interjút, és azt is csak azért vállalta, mert úgy érezte, az olvasóinak tartozik annyival, hogy felfedi a múltat. Nem is beszélve a menedzseréről, aki már a fülét rágta, hogy végre mutassa meg magát a közönségnek. Beleegyezett, hogy először és utoljára kiáll a nyilvánosság elé. Legbelül remélte, lelkiismerete is könnyebb lesz, ha elmeséli a súlyos titkot.  

– Az egész akkor kezdődött, amikor egy tragédia helyszínéről készítettem beszámolót. Összedőlt házak, hontalan családok, fájdalomtól ordító sebesültek…

Maria keze ökölbe szorult, ahogy az írónő beszélt, mégis igyekezett nem mutatni az érzéseit a kamera felé. Keveset beszélt a múltjáról, de ő is részese volt egy természeti katasztrófának. Túlélője volt egy pusztító földrengésnek. Ahogy a beszámolót hallgatta újra felszakadtak benne a régi sebek. 

– Orrfacsaró bűzt éreztem, majd elindultam a forrása felé. Most is, mint minden alkalommal láttam magam előtt a holtakat, akiket korábbi szörnyűségek során…

A műsorvezetőben kavarogni kezdtek az emlékek foszlányai. Undorodó grimasz futott végig az arcán. Jól ismerte azt a helyzetet, amiről a nő mesélt. A gyomra összeszűkült, minden másról elfeledkezett, egyedül az írónő hangja férkőzött be a tudatába.

– A szag egyre erősebbé vált, végül megtaláltam a piacteret, ahol a testek feküdtek. Némelyiket nem takarták le, így szörnyű látványt nyújtottak. Eltorzult, hamuszürke arcok, amikre már rászáradt a vér. A legyek kékes-zöld selyemszövetet alkottak a tetemek sebein. – Az író megpróbálta magába fojtani az érzéseket, de időnként összerándult az arcizma, ahogy visszaemlékezett.

Gombóc egyre nőtt Maria torkában, mintha láthatatlan tőrt döftek volna a szívébe, és minden kiejtett mondattal megforgatnák benne. Elkerekedett, üveges tekintettel nézte az idős hölgyet.

– Egy ötéves kislány ült az elhunytak között. Mellette egy középkorú nő feküdt, akinek fél arcáról hiányzott a bőr. Nem messze tőle egy férfi, akinek egész testét sebek és fekete, rászáradt vér borította. A jegygyűrűjükből ítélve házastársak lehettek. Ám a lány egy halott gyermekhez beszélt, mintha az még életben lenne. Képeket készítettem róluk. Magam előtt láttam a címlapot, a hatalmas feliratokat: „A család egyetlen túlélője” vagy „Mi a célja Istennek a túlélővel?”.

A lány arca elfehéredett, és már olyan görcsösen szorította össze az öklét, hogy a körme felsebezte tenyere finom bőrét. Emlékek rohamozták meg. Újra hallani vélte a föld morajlására, majd a hangot, ahogy a házuk összereccsent. Az édesanyja halálsikolyát, amikor a gerenda maga alá temette. Látta maga előtt az apja riadalmát, amikor őt a földre lökte, ahonnan látta, hogy testvére mentése közben rá dőlt a fal. Érezte, ahogy a kezében szorította a babát, amit egy évvel korábban kapott a szüleitől. Énekelni kezdett egy altatót, amit az édesanyja tanított neki. Eleinte csak halkan, majd egyre hangosabban és hisztérikusabban. Annak köszönheti, hogy a mentőcsapat megtalálta és kiszabadította a romok közül. Beleborzongott, amikor újra felötlött benne a halottak látványa.

– Hirtelen a gyerek felállt. Koszos volt, és a ruhája több helyen szétszakadt, kezében egy játékot szorongatott. Az arcát apró horzsolások borították. Valamiért követnem kellett. A közeli folyóhoz ment, amelynek felszínét mocsok és sár borította. Mosakodni kezdett, erősen dörzsölte hófehér bőrét, és a rászáradt vért próbálta lemosni magáról.

A torkában lévő gombóc már fojtogatta, a szeme előtt fátylat szőtt a fájdalom. Próbálta türtőztetni magát, és igyekezett nem a nyilvánosság előtt kiborulni. Keresni kezdett a közelmúltban boldog pillanatokat, amikkel leküzdheti a szörnyű múlt rémképeit. Felvillantak előtte a kedvesével töltött percek. Keserédesen mosolygott, de közben emlékezni kezdett szülei gesztusaira, ahogy egymáshoz értek.

– Veszett módon készítettem egyik fényképet a másik után. A föld megremegett alattam. Nem ijedtem meg, hisz csak egy utórengésnek tűnt. De erősebbnek bizonyult minden eddig érzékelt rengéstől.

„Földrengés?” – tette fel a kérdést magában Maria

– Az egyik pillanatban még békés folyó a többszörösére duzzadt, a gát átszakadt, és a víz hangosan morajlott mellettem…

Maria közel állt a zokogás határához. A nézők semmit nem vettek észre a riporter lelkében dúló viharból, hiszen végig az írónőt mutatták, aki nem figyelt partnerére, a számára kijelölt kamerába beszélt. Az egyetlen, aki gyanakodva nézte a műsorvezető viselkedését a vőlegénye volt. Ő már az első pillanattól kezdve tudta, hogy valami nincs rendben.

– Magasabban álltam a háborgó folyónál, így az ár engem nem sodort magával. A part menti fában kapaszkodó kislányt azonban elragadta, kétségbeesetten kapálózott. Az ujjam újra és újra lecsapott a gombra. A rongybaba elúszott mellettem, ő meg zokogva nyújtózkodott utána. Én pedig ahelyett, hogy segítettem volna, csak az új sztorimmal foglalkoztam. Megdöbbentem saját érzéketlenségemen, és elejtettem a gépet, majd gyorsan a gyerek segítségére siettem. Megkapaszkodtam egy kiálló fagyökérben, és a kezemet nyújtottam neki. Végtelen pillanatnak tűnt, ahogy a tekintetünk összefonódott. „Fogd meg a kezem!” – kiabáltam. A saját anyanyelvén válaszolt, amit nem értettem. Próbáltam nyújtózkodni, hogy minél közelebb érjek hozzá. Megértette, hogy segíteni akarok, és ő is igyekezett belém kapaszkodni. „Még egy kicsit!” – bíztattam.

Éles fájdalom tudatosult Mariában, aki már egész testében remegett. Kinyitotta a tenyerét, amit vörösre festett a vér. Figyelte, ahogy a bíbor cseppek az ölébe hullottak, és megfestették a zöld ruháját.

– A másik keze csúszott, és elengedte a fát. Az áramlat felém sodorta. Megragadtam, erősen szorította a kezem. Próbáltam kihúzni, de a kicsi keze vizes volt, és nagyon csúszott. Az ár erősebbnek bizonyult nálam, magával ragadta őt. Az utolsó pillantását még most is látom magam előtt…

– Reklám! – közölték, mintegy végszóként.

A riporter felpattant és rohanni kezdett a kijárat felé, de leendő férje elkapta, és szorosan a karjaiba zárta a zokogó nőt.

– Ki ez a nő? – kérdezte fojtott hangon.

            Percekbe telt még megnyugodott. Steven mindig is sejtette, hogy mennyasszonya súlyos terhet cipel. Mindig kerülte a témát, amikor a szülei szóba kerültek, így ezt ő tiszteletben tartotta. Bár ezúttal úgy döntött, ha hazamennek megkéri, mesélje el neki a titkát. Tehetetlennek érezte magát, és bántotta, hogy ilyen állapotban kellett látnia a mindig életvidám aráját. Ráébredt, hogy a nő árvaságát egy hasonló tragédia okozhatta, mint amiről az írónő mesélt.

Maria érezte, hogy a vőlegényére mindig számíthat. Úgy döntött nem hagyja, hogy a személyes érzelmei miatt elveszítse a karrierjét. A férfi karjaiban biztonság vette körül. Így némileg képes volt lenyugtatni belső démonjait. Nyugalmat erőltetett magára, majd visszament a kamerák kereszttüzébe. A sminkes eltüntette a könnyek nyomait. Az írónő döbbenten vizslatta beszélgető partnere arcát. A piros lámpa ismét kigyúlt.

– A könyve erről a kislányról szól? – kérdezte megfontoltan, de még mindig sírástól rekedt hangon.

– Igen, egészen huszonöt éves koráig.

– Értem, ezek szerint Ön kitalált egy világot számára?

A riporter minden lelkierejét összeszedve próbált tárgyilagos maradni. Még láthatóan az írónőt egyre jobban kiborította a múltra való visszaemlékezés. Remegő kézzel fogta a csészéjét, majd belekortyolt. Azért fohászkodott, hogy kitartson a műsor végéig, és ne élő adásban boruljon ki több ezer néző szeme láttára.

– Nem hiszem, hogy azért élt túl egy katasztrófát, hogy aztán egy nappal később meghaljon. Úgy gondoltam, ha már nem tudtam megmenteni, legalább kap egy világot, amiben boldog lehet. Láttam a házukat, ahonnan kimentették, a földdel vált egyenlővé. A családtagjai mind az életüket vesztették a törmelékek alatt, egyedül ő élte túl. Miért? Itt ez az egyetlen dolog, amire azóta sem sikerült választ találnom.

Maria előtt felvillantak az összedőlt szülői ház képei. Nagyot nyelt, majd feltette a következő kérdést:

– De abból, amit elmondott, az akkori önmagáról, az igaz?

– Igen, minden egyes szó a valóságot tükrözi.

– Akkor nem lehet, hogy egy felsőbb erő, legyen az bármi Önt szerette volna visszatéríteni a helyes útra? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Nem akarta felfedni magát. Nem így, nem élő adásban és előbb mindennek utána akart járni.

– Ezen még sohasem gondolkodtam – tűnődött. – De így elgondolva lehetséges.

– Akkor, ha jól értem, a kislány meghalt. – Nehezen ejtette ki a szavakat, ő már tudta, hogy ő az a kislány, akiről a könyv szól, de nem halt meg, ellentétben azzal, amit az író hisz. – Ekkor támadt az ötlete, hogy megírja a történetét?

– Nem, az ötlet a hazatérésem után néhány héttel született. Amikor írtam, néha napokig ki sem mozdultam a lakásból. Szép jövőt képzeltem el számára, végül karriert épített, és férjet is talált magának. Egészen huszonöt éves koráig, a lánykérésig. Azonban semmit sem kapott ingyen, mindenért, amit elért keményen megküzdött. Úgy, ahogy a való életben is tette volna.

– De miért hagyta annyiban?

– Nos, felnőtt nő, aki megtalálta a szerelmet, és a hivatását, ő is újságíró lett. Maga szerint ez kevés?

Maria nagyot nyelt. Egyszerre tűnt borzalmasnak a visszaemlékezés, ugyanakkor izgalommal töltötte el a tudat, hogy az ő története képes volt megváltoztatni valaki életét. Kíváncsian várta a riport végét, hogy megvehesse a könyvet.

– Nem, félreértett. Miért nem a lány haláláig vitte a regény szálait? – javította ki magát.

– Napra pontosan ragaszkodtam a könyv megjelenés időpontjához, hiszen aznap volt pontosan húsz éve, hogy meghalt – hallatszott a meglepő felelet.

A fiatal riporter szíve nagyot dobbant, hogy az író még erre is pontosan emlékezett.

– Gondolta, hogy ekkora sikere lesz?

– Őszintén? Álmomban sem hittem, hogy ennyire sok embert fog megérinteni a kis árva története. Azt azonban még mindig nem tudom, hogy a képzelet helyrehozhatja azt, amit a valóságban elrontottam?

Maria már tudta a választ, de előbb el akarta olvasni a bestsellert, hogy az írónőnek is elmondja. A riport véget ért, és végül elbúcsúztak a nézőktől. A nő első útja a stúdióból a könyvesboltba vezetett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés