Az utolsó dal

Tudom, hogy valami baj van anyával. Sosem viselkedik így, legyen bármennyire szoros is a napirendje, minden másnap velem ebédel, de lassan két hete mindenféle okokra hivatkozva lemondja. Ha hívom, az asszisztense vagy a menedzsere veszi fel a telefont, és különféle kifogásokkal leráznak. Beszélnem kell vele! Egyszerűen muszáj!

Apu sem mond semmit, úgy kerüli a témát, mintha valami bántaná. Látom rajta, de nem engedi, hogy segítsek neki. Mitévő legyek? Mihez kezdjek?

Előveszem a mobilomat, és újra édesanyám számát tárcsázom.

– Mit akarsz, Josh? Jenny éppen próbál, nem tud veled beszélni – hallom a választ a még fel sem tett kérdésemre Cattől, a menedzsertől.

– Hol vagytok?

– Mondd, te süket vagy?! Nem, egészen biztosan csak engem akarsz bosszantani... Jennynek hamarosan jubileumi koncertje lesz az elmúlt tíz évben játszott dalaiból. Természetes, hogy most minden erejét erre fordítja. Te is tudod, mennyire sokat jelent egy énekesnek a közönsége. Csak annyit akar, mint mindig, hogy a dalaival visszaadja nekik azt a szeretetet, amit ő kapott tőlük. Josh, értsd meg őt, és könnyítsd meg a dolgát azzal, hogy nem zavarod állandóan!

Azzal egészen egyszerűen kinyomja a telefont. Nekem mindig jó megérzéseim voltak, és ezúttal is minden porcikám arra figyelmeztet, hogy valami nagyon nincs rendben. Tehát próbálnak, akkor irány a zeneiskola, ahol tartják. A garázsba sietek, beülök a kocsimba, majd padlógázzal a város másik végébe száguldok.

Mint mindig, most is riporterek, és legalább húsz lesifotós várakozik, hogy egy kényes pillanatban lencsevégre kapják a sztárt, amit később eladnak a legtöbbet fizető pletykalapnak. Már egészen kiskoromban megtanultam bánni a hozzájuk hasonlókkal. Amint kiszállok a kocsiból, mint legyek a tetemre, úgy szállnak rám. Előveszem a legbájosabb mosolyom, majd keresztülvágok közöttük. Nem törődök a kérdéseikkel, vádjaikkal, amikkel engem, a barátaimat vagy valamelyik családtagomat próbálnak megszégyeníteni. Belőlem aztán nem húztok ki semmit! Ebből nem lesz címlap.

Az utam egyenesen a próbaterembe vezet, az épület összes pontját ismerem még abból az időből, amikor anya még nem volt híres, és én csak egy ismeretlen kölyökként éltem, aki vidáman szaladgált a hatalmas termekben. Elmosolyodom az emlékeken. Még ma is pontosan tudom, hol estem el, és horzsoltam le a térdem. Elhaladtam a szertár előtt, ahol életem első csókját loptam az egyik balett táncos kislánytól, akinek nevét sem kérdeztem meg soha. A lépcsőházba érve már hallom édesanyám hangját. Olyan erőteljes és gyönyörű, mint amilyennek az emlékezetemben él. Halkan nyitom ki az ajtót.

Anyu a terem közepén áll, a táncosok pedig körülötte vannak. Az egyik sarokban egy zenész áll, aki egy szintetizátor segítségével kíséri őket. Nézem őket, és halkan én is énekelni kezdem a dalt. Olyan régen voltam bent egy ilyen próbán, hogy már el is feledkeztem, milyen nagy hatással van rám.

Ez a szám az egyik kedvencem. Apuval közösen írták, és nagyon sokáig együtt is énekelték, de aztán apu abbahagyta a zenélést, hogy többet legyen velem.

Most látom, mennyire jól érzi magát anyukám a színpadon, szinte ide teremtették. Olyan természetesen adja elő magát, mint mindig. Pont olyan ott fent, mint amilyen a való életben is. Sokan figyelmeztették, hogyha továbbra is a szívét adja a közönségnek, akkor abba előbb vagy utóbb belerokkan, de hosszú évek óta fellép, és a rajongói ma is éppen annyira szeretik, mint a legelső koncertjén.

Eltévesztette a szöveget? Hiszen az még sosem fordult elő, főleg nem ennél a dalnál. Aztán lefagyott, mint aki nem tudja, éppen hol van. Lehetetlen! De egy perccel később nevetve mondja a táncosoknak, hogy mennyire vicces fejet vágnak. Megnyugodok, amikor a boldogan sugárzó arcát látom, mert ezek szerint tényleg csak én festettem az ördögöt a falra. Catnek adok igazat, épp távozni készülök, amikor édesanyám elrontja a lépést, és jobb helyett balra fordul, összeütközik az egyik táncossal, majd hirtelen összecsuklik.

– Anya!  – kiáltok, majd odarohanok hozzá.

Azonnal látom, mennyire sápadt, de magánál van. Látszólag én vagyok az egyetlen, aki pánikol, és ez aggasztani kezd, mert minden jel szerint nem ez az első alkalom, hogy az énekesnőjük összeesett. Az egyik lány egy vizes törülközőt nyom a kezembe, amit a homlokára helyezek, míg egy másik nő egy kis üveges baracklevet itat meg anyával. Mindenki minket néz, de inkább engem, mint a karjaimban fekvő sztárjukat. 

– Nem ez az első eset? – vonom kérdőre a mellettem álló művészt. Magam is meglepődöm, mennyire nyugodt vagyok. Azonban nem kapok választ, így nem nehéz kitalálnom, igazam van.

– Mit keresel te itt? – Anya hangja erőtlenül cseng, és suttogásnak tűnik.

– Még mindig én vagyok az első számú rajongód – próbálom elviccelni a dolgokat, mert nem akarom, hogy tudja, mennyire megijesztett. Cat ebben a pillanatban lép be a terembe.

– Nos, drágáim – szól vidáman –, hamarosan jön az ebéd. Mi történt?  – kérdezi döbbenten, amikor meglát engem és a karjaimban fekvő anyukámat.

– Makacs vagyok, és személyesen jöttem el. Neked úgy tűnik, hogy minden rendben van? Mert nekem rohadtul nem! Hanyadjára fordul ez elő?  – Senki sem felel. – Kérdeztem valamit: Hányszor játszottátok el ezt a jelentet?

– Josh... Fiam...

– Légy szíves, nyugodj meg! – kéri Cat.

– Hatszor – feleli halkan a férfi a szintetizátortól.

– Remek, akkor most azonnal bemegyünk a kórházba!

– Erre semmi szükség, édesanyád csak túlhajtotta magát, és ma még nem is láttam enni sem. Igazad van, ha dühös vagy, de csak gondolj bele, mi kerülne a holnapi címlapokra...

– Szarok a lesifotósokra, az újságírókra és mindenki másra is! – fakadok ki félbeszakítva Cat magyarázkodását. Anya megszorítja a karomat. Belenézek a szemébe, ami némán eseng, hogy nyugodjak meg, és még valami más is van ott... Félelem? Nem. Ez bűntudat! – Mit nem mondasz el? A rohadt életbe nem vagyok már gyerek! Most azonnal megosztjátok velem, mit titkoltok, vagy egészen egyszerűen nem lesz koncert!

Édesanyám lemondóan sóhajt, aztán Catre néz, aki elküldi a táncosokat és a zenészt. Anya a segítségemmel leül a szintetizátor mögötti székre, majd hogy zavarát leplezze, leüt rajta néhány billentyűt.

– Eleinte csak összekevert szavakat, nem tudta kifejezni magát, és én nem értettem meg, mit akar mondani. Aztán elfelejtette a szöveget, vagy újra és újra ugyanazt a sort énekelte. Elfelejtette, vagy összekeverte a táncosok neveit, néha még az enyémet is. Később eltévedt a színfalak mögött, mint egy rossz kisgyerek. Később a mozgásával is akadtak gondjai...

– Elfelejtem, hogy miért vettem elő a telefonomat. Sőt, a múltkor nem tudtam hazavezetni, mert elfelejtettem, hol lakok – szól közbe anya. – Catet hívtam, aki azonnal értem jött, és kiderült, a város másik végébe kötöttem ki. Elmentünk az orvoshoz. Robert, Cat férje ajánlott egyet, aki kifejezetten hozzám hasonló betegekkel foglalkozik...

Páni félelem lett úrrá rajtam, aztán felteszem a kérdést, aminek rettegek a válaszától:

– Miféle hozzád hasonló betegekkel?

– Josh, édesanyádnál Alzheimer-kórt állapítottak meg – mondja Cat, és megfogja a karomat, de én ellépek tőle. Szavai visszhangként hatolnak át az elmémen, lassan minden összeáll. Régebben is feledékeny volt, elfelejtette az iskolai ünnepségeket, a meccseimet, a fellépéseimet, néha még az évfordulókat és a születésnapokat is. A zeneszöveget csak azért jegyezte meg, mert a súgógép... Istenem, előbb is észrevehettem volna!

– Mikor akartad elmondani?

– A koncert azért olyan fontos, mert vissza akarok vonulni, hogy senki se lássa, ahogy tönkremegyek! És mert veletek akarok lenni!

– Apa tudja?

– Csak sejti, hogy valami baj van.

Leülök a földre, és legszívesebben ordítanék, ahogy a torkomon kifér. Miért pont ő? Dühös vagyok, és egyben rettenetesen félek is. Mi lesz anyával a színpad nélkül? És mi lesz velem, ha nem támaszkodhatok a döntéseire? Egyszerűen nem akarom elhinni, amit mondtak. Arcomat a tenyerembe temetem, és halkan zokogni kezdek. Érzem, amint gyengéden lefejti a kezem, majd letörli a könnyeimet. Elkapom anya kezét, és megcsókolom. A szemébe nézve látom, hogy ő is sír.

– Nem lesz semmi baj! – suttogja, és szorosan magához ölel.

♫♫♫

Sokan állítják, az élet rövid hozzá, hogy minden vágyunkat beteljesítse. Akik ezt mondják, bizony túl nagyravágyóak ahhoz, hogy valaha is boldogok legyenek. Számomra sok dolog megadatott, amiért hálát adok a Sorsnak. Megküzdöttem mindenért, de nem tudtam volna végig csinálni, ha a családom nem állt volna mellettem. Ám most kénytelen vagyok az utolsó kihívással szembenézni: magával az elmúlással.

Eljött a pillanat, amikor a ma fontosabbá vált a holnapnál. Mindössze időt akarok nyerni, amit a férjemmel és a fiammal tölthetek. De előtte még vár rám egy fontos feladat: búcsút kell vennem a színpadtól, és a közönségemtől. Hamarosan eljön a pillanat, amikor már nem fogok emlékezni semmire, tehetetlen bábbá változok, aki már nem én leszek.

A tengerparti homokban ülök, és a hullámok táncát figyelem. A hűs hullámok lábfejem nyaldossák, az ég sötét szövetén ezernyi apró fénypont ragyog. Lágy dallamok kelnek életre bennem, melyeket halkan dúdolok. Az ihlet a legváratlanabb pillanatban érkezik, semmi sincs nálam, amire a lelkemben éledő melódiát lejegyezhetném. Megrettenek, hogy a csodás dal a semmibe vész. Futásnak eredek, a bennem születő hangjegyeket mielőbb papírra szeretném vetni. Mivel nem örülnék, ha elillanna, és másnál találna gazdára, egyre hangosabban dúdolom. Nem szabad elengedni, nálam kell otthonra lelnie!

Minél többször hallom, annál inkább szívembe zárom. Lelki szemem előtt felvillan a vakító reflektorfény, a közönség áhítat, ahogy énekelni kezdek. Az inspiráció velem marad, türelmesen kivárja, amíg formába öntöm.

Hetekbe telik, mire a dalszöveg létrejön. Szeretetemet a közönség, a muzsika, és az éneklés iránt nehéz faladat egy rövid számban kifejezni. Számos változat eseng a győzelemért, de végül csak egy marad.

Mint minden fellépésemen, a szívem aznap is a torkomban dobog. A hallgatóság moraja az öltözőig hallatszik. Megszokott kíséretemmel a színpad felé indulok. Néhányan tudják, ez a koncert számomra egyfajta rekviem, és bár a lelkükre kötöttem, tartsák a szájukat, tudom, hogy a gyászhír futótűzként terjed a zenészvilágban.

Több ezren várnak rám idekint. A legszebb pillanat, amikor hangom a közönség kórusával egybeforr. Kísérőim kihozzák magukból a maximumot, ennél szebb búcsúm nem is lehetne. Azt kívánom, tartson örökké ez az éjszaka, de mint minden jó dolog az életben, végül ez is a végéhez közeledik.

Jól emlékszem arra a napra, amikor először álltam a színpadra. Alig egy maraknyian hittek benne, hogy képes leszek elviselni a sztárélettel járó stresszt, és mindenki azt mondta, nem fogok sokáig a címlapokon szerepelni, hiszen a közönségem hamar rámun majd. És most még mindig itt vannak velem, néhányukat személyesen is ismerem. A legtöbbhöz viszont legnagyobb bánatomra csak a zeném által juthatok el, és ezután a koncert után már úgy sem. Annyira fáj, hogy el kell vállnom tőlük, hiszen ők tartották bennem a lelket, amikor szomorú vagy zaklatott voltam.

Eleinte kételkedve fogadtak, de aztán éppen úgy a szívükbe zártak, mint én őket. Az otthonuk mindennapi vendége lehettem a rádió, a tévé műsorok és a cédéjeim által. Annyi mosolyt, biztatást kaptam, és remélem –  ha csak egy töredékét is –,  de vissza tudtam adni nekik valamit ebből.

Amikor a fiam született többszázan gyűltek össze a kórház előtt.  Cat elmondta nekik, hogy világra jött Josh, örömújongásban törtek ki, majd az egyik legkedvesebb dalomat kezdték énekelni. Ma is libabőrös leszek, ha  visszagondolok arra a napra. Márcsak ezért sem féltem a családomat, hiszen tudom, a rajongóim éppúgy mellettük állnak majd, mint ahogy mellettem is.

Amikor édesapám meghalt, a közönségem velem gyászolt. Mindegyik a szíve fölött viselt egy fekete kitűzőt a fényképével. Akkor kissé megijesztett, és már-már túlbuzgónak találtam a viselkedésüket, de aztán odajött hozzám egy idős hölgy, hogy lelket öntsön belém. Magam is meglepődtem, mikor végül zokogástól rázkódva, összeölelkezve álltunk az utca közepén. Akkor született egy másik rendkívül szép dalom, amit ők ihlettek.

Mennyi emlék... Mennyi szeretetet kaptam. Annyira nehéz elköszönni tőletek. Milyen lesz az életem ezután? Mihez kezdek nélkülük? Mi lesz velem a színpad és a fellépések nélkül? Annyira félek! Remélem, nem látjátok rajtam, mennyire rettegek a búcsútól, de legfőképp a betegségemtől. Vajon mindent elfelejtek majd? Nem fogok emlékezni, ki is voltam? Aztán amikor már mozogni sem leszek képes, vajon csak üres porhüvelyként létezek csupán, vagy minden jót szívembe zárva a valóságtól elszigetelve létezek tovább? 

Rohamosan fáradok, és nyomaszt a tudat, hogy már csupán egyetlen dal akad a tarsolyomban. Szétosztom a kottát a zenekar tagjai között. Döbbenten bámulnak, miért csak most kapják kézbe, de biztosra veszem, az utolsó dalt gyakorlás nélkül is képesek lesznek életre kelteni.

– Kedves közönségem! – szólok a mikrofonba.

Hangom rekedtnek tűnik, a nézőtér felől pisszenés sem hallatszik.

– Nagyon sokkal tartozom nektek, éppen ezért úgy érzem, egy magyarázattal adósotok vagyok. Kevesen tudják, de ezután soha többé nem lépek színpadra…

 A hallgatóságban lázas suttogás támad.

– Mindennek oka… – folytatom –, egy halálos betegség, amellyel már egy ideje küzdök, bár remélem, senki nem vette észre a viselkedésemen. A hátra lévő időt szeretném a családomnak szentelni… – Fiam könnyes szemébe nézek. – Ám úgy illő elbúcsúzni, ahogy érdemlitek. Emlékbe fogadjátok el tőlem ezt a dalt!

„Bármennyire félek, elmegyek most végleg.

Örök tűzben égek, engem csak ez véd meg.”

Az univerzumot tapsvihar tölti be, aztán fény borít el mindent, és lassú soha véget nem érő zuhanásba kezdek…

♫♫♫

„Nyolc hosszú év küzdelem után mindenki Jennyije feladta a harcot a kór ellen” – olvasom a szalagcímet az újságos standnál, amikor egy piros lámpa miatt meg kell állnunk mellette, miközben hazafelé tartunk a temetésről. Az én kicsi Jennym hangos sírással adja tudtunkra, hogy éhes. Mellettem ül a feleségem, az a táncos lány, aki akkor baracklevet itatott édesanyámmal.

Pár hónappal az utolsó koncert után meglátogatott bennünket, és onnantól velünk is maradt a végéig.

Jó, hogy számíthatok rá, és mellettem áll, mert különben nem tudom, hogy viselném azt az űrt, amelyet anya hagyott hátra. Emlékszem a dalra, amit akkor írt, és arra is, ahogyan megszületett.

A tengerparton ült, és elmerengve bámulta a hullámokat, amikor hirtelen felpattant, és rohant a ház felé. Egy papírlapra felrajzolt egy kottát, majd minden idejét azzal töltötte, hogy szöveget írt hozzá.

– Kedves közönségem! – mondta az utolsó koncert végén. – Nagyon sokkal tartozom nektek, éppen ezért úgy érzem, egy magyarázattal adósotok vagyok. Kevesen tudják, de soha többé nem lépek színpadra… Mindennek oka… egy halálos betegség, amellyel már egy ideje küzdök, bár remélem, senki nem vette észre a viselkedésemen. A hátra lévő időt szeretném a családomnak szentelni…  Ám úgy illő elbúcsúzni, ahogy érdemlitek. Emlékbe fogadjátok el tőlem ezt a dalt!

Ma is előttem van, ahogy akkor a szemembe nézett. A mosolya – ami olyan sugárzó volt, és amely betöltötte az egész színpadot, még akkor is, amikor a tekintete elárulta, mennyire szomorú –, mindvégig ott ragyogott az arcán. Elemében volt, nem hibázott, és egy tökéletes műsort adott elő, ott hagyta a közönségnek a szívét: az utolsó dalát.

A dal, amit ma is, nyolc évvel később is játszanak, épp most csendül fel a rádióban. Hangosabbra veszem.

– Hallod, Jenny? Ő a te nagymamád.

A kislányom már nem sír tovább. Csendesen, kivörösödött arccal hallgatja a zenét. Már nem én vagyok az első számú rajongód, anyukám, hanem a lányom, akinek annyit énekeltél már. Olyan jó, hogy láthattad a kincsemet. Még ha nem is mindig emlékeztél rá, ki ő, elég volt azt éreztetned vele, mennyire szereted. 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.