|
Angyali sorozat, első könyv - Első rész: Homokóra 2.
2012.07.10. 14:49
Sajnos hosszadalma miatt két részletben tudom csak feltenni.
9
A víz folyékony gyémántként tört elő a zuhanyrózsából. A cseppeken megtört a lámpa sápadt fehér fénye, az pedig csillogva verte vissza. Nem tudta mióta állt ott, de a meleg víz már elfogyott és kénytelen volt felfogni a tényt, dühe így sem csillapodik. Nem tudta, mit tehetne még, hogy felejtsen. Hogy a múlt egyik pillanatról a másikra semmissé váljon és eszébe se jusson a lány érintése, nevetése. A csempének támaszkodva, lehajtott fejjel próbálta megtalálni azt a bizonyos gombot a fejébe, amivel mindent eltűntethet, de most mintha elveszett volna.
Miért? – tette fel magának ezredszerre a kérdést.
Hiszen megígérte. Ő várt rá… Akkor mit rontott el? Képtelen volt elfelejteni a napot mikor elment, és azt is, amikor anyja vidáman rontott be szobájába és érdeklődött a fiatal kislány felől, akit állítólag úgy szeret. Persze, dühös lett Alianre és Adelre, de nem tudott velük mit kezdeni. A szobájából kilépve, mikor anyja már rég békén hagyta, őt meglátva minden más lett egy pillanat alatt. Elűzte az örök lázadást egyetlen pillantásával és megszelídítette úgy, hogy a tenyeréből egyen. Nyugalomra, békességre talált mellette és szüksége volt nem csak magára az érzésre, hanem a lány szeretetére is.
Egyetlen érintésével bármire rávette. Akár meg is halt volna érte. Ezt hívják úgy, hogy szerelem?
Ököllel a csempébe vágott. A rosszul fugázott csempe felsértette a bőrét.
Ő nem szerelmes. A lány elfelejtette, akkor ő is el fogja a lányt. Ennyire egyszerű.
A zuhany alól kilépve felületesen megtörölte magát, hirtelen nem volt más vágya, mint lefeküdni és aludni. Közben pedig elfelejteni az életet. Meztelenül lépett be a szobájába, ahol Albert az ágyon ült. Cinikusan fordult el.
- Nem biztos, hogy ezt látni akartam.
- Senki sem mondta, hogy gyere be.
- Hol voltál? – kérdezte, és hangjában ott volt az a kis él, ami azt jelentette haragszik rá, mégis próbál uralkodni magán.
- A városban.
- Minek?
- Ha arra vagy kíváncsi volt-e valami fontos dolgom, a válaszom: nem!
- Hívtalak – meredt rá.
- Tudom – vonta meg a vállát.
- Felöltöznél? – vágott hozzá egy párnát.
- Ha ennyire zavar…
- Miért nem vetted fel a telefont, miért nem hívtál vissza?
- Mert nem akartalak – felelte miközben tiszta alsógatyát keresett a koszosak közt.
- Alianét kellett kiküldenem helyetted. Tudod, hogy messze nem éri el a te szintedet, az ő feladata más.
- Tudom. Majd kiengesztelem, ha visszaérnek.
- Nem erről van szó… Nem vagy már kölyök, nem tűnhetsz el.
- Jaj, ne kezdjük megint.
- Alphonse – emelte fel a hangját –, a családodnak szüksége van rád. Azért mert te épp havi bajos vagy, vagy hiszti rohamot kaptál, nem bújhatsz ki a felelősség alól.
- Nem bújtam ki a felelősség alól. Különben is, te szoktad mondani, hogy Alianénak nem árt meg néha, hogy kimozdul kicsit vadászni. És én nem hisztizek.
- Nem vitatkozom! Vagy felelősségteljesen viselkedsz, vagy kicseszek veled, világos?
- Mint a vakablak – morogja.
- Egyébként ma fontos vendégeink jöttek – jegyzi meg jelentőségteljesen.
- Igen? – játssza az ostobát, miközben legszívesebben azt üvöltené, hogy marhára nem érdekli.
- Az Áldott családokból jöttek…- sóhajtja fáradtan.
- Micsoda… megtiszteltetés – köpi ki a szavakat, mintha káromkodna.
Albert már az ajtóban állt, lenyomta a kilincset, de meg állt. Visszanézett rá. Szemébe
tanácstalanság csillogott és nagyon jól tudta, miért. El akarta mondani, hogy visszajött, mégsem akart beleszólni olyanba, amihez semmi köze.
Egy szó nélkül ment el.
10.
Rágót vett a szájába, hogy véletlenül se hányja el magát, mint valami ostoba újonc. Már több mint két éve nem hányt a démonok istentelen bűzétől, de sosem lehetett tudni. Inkább megelőzte a bajt, mint megtörténjen és a végén, ott álljon egy fának támaszkodva, szégyenkezve, hogy úgy viselkedik, mint egy tapasztalatlan kölyök.
Három ház, amiről szó volt, gyakorlatilag romokban hevert. Az ajtó kiszakadt, az ablakok szilánkokra törtek, a karmolások mentén a vakolta leomlott, és az egyik épp leégett.
Egyértelműen meg lehetett állapítani melyik az első ház. Sokkal rosszabb állapotban volt, mint a másik kettő – nem tekintve persze a tüzet. A démonok veszett kutyák módjára rontottak be és gyilkolták le az összes ott élőt. Gyerekeket, egy anyát és egy nagymamát. A testeket szinte a felismerhetetlenségig szétmarcangolták. A fejszéjét az egyik test mellett vágta bele a régi és kopott parkettába, leguggolt a halott mellé. Bakancsa szárából előhúzta az egyik tőrt, hogy a megmaradt húscafatokat arrébb lökdösve vizsgálhassa meg a tetemet. A szív teljes egészében hiányzott, a tüdőt kitépték, valószínűleg az hevert pár lépéssel arrébb a földön. A májból csak egy keveset hagytak. A gyomor és a belek a tüdő sorsára jutottak, bár azt nem találta a fiú a közelben. A vesét, lépet is felzabálták. Az alakváltó démonok szokták így ellátni az emberek baját, ezáltal is megismerik, hogy milyen az emberi szervezet és milyenné kell alakulniuk, mikor elérik a kifejlett szintet. Mert egy plusz kéz, vagy egyel kevesebb szem elég furcsa lenne. Épp ezért szokták az arcot is szétmarcangolni.
Az arc viszont tökéletes állapotban volt, a hullafoltok kivételével. Hosszú ujjak lehettek, amik úgy megszorították a fiú arcát. Hátulról fogták meg. Egyértelmű, hogy mi következik ez után. A fiú nyakát viszonylag normális állapotban hagyták, a karjaival és a lábaival ellentétben. Közvetlenül az állkapocs alatt két apró lyuk feketéllett sötéten.
- Vámpír – jelentette be halkan.
- Mi? – kapta fel a fejét Aliane.
- Vámpír ölte meg a kisfiút.
- De hát…
- Tudom, kiirtottuk őket a városból – sóhajtotta a múlt emlékeit kiüldözve a fejéből.
- Nem értem – motyogta tanácstalanul és igaza volt. – A vámpírok nem közösködnek a démonokkal.
- Igazából én nem biztos, hogy akarom. Ritkán van rá példa, hogy egy-egy idióta kitalálja, bosszút akar vagy hatalmat. Tipikus példa rá, hogy démonokat gyűjt maga köré, és azokkal végezteti el a piszkos munkát. Itt még nem történt ilyen, de nagyon remélem, hogy nem is lesz. Remélhetőleg valamit elnéztem.
- Bevisszük az egyik hullát és megvizsgálom, amint visszaérünk.
Visítás szakította félbe őket. Emberé volt, talán egy kislányé. Kikapta a fejszéjét a parkettából és a hullát ott hagyva futottak ki a házból. Szerencsére társa tudta hol a helye. Mögötte ment és egy szó nélkül követte. Tudta jól, hogyha csatára kerül a sor, neki amennyire csak lehet, ki kell maradnia belőle, de a segítségére szükség lehet. Ahogy a sikoltás irányába futottak más hangokra is figyelmesek lettek. Üvegcsörgésre, mint amikor egy pohár széttörik, csapkodásra, könyörgésre, sivításra, hörgésre, nyüszítésre.
Hátát neki vetette egy ház falának és onnan lesett ki. Egy magas, sovány férfi feküdt hason a földön. Lábát eltörték, úgy próbált előre csúszni és elmenekülni. Nyöszörgése eltompult az őt körül vevő alakváltó démonok vihogása és éhes üvöltözése mellett. Már a második szinten voltak a négyből. Az arc és a test elkezdett emberi formát ölteni, de elég satnyán nézett ki. A kézfej maga még démoni volt, karmokban végződött, a hátukból kiállt a gerincük, nem volt orruk, sem ajkaik. A homlokuk alacsony volt, a fogsoruk pedig tisztán látszott.
Keze még erősebben markolta a fejszét.
Aliane a szemben levő ház mögött bújt el, íjat és nyilat húzott elő. A ház oldalán könnyedén fel lehetett mászni a tetőre, onnan pedig tökéletesen hasznát vehette. Biztonságban lett volna egy időre, miközben őt fedezi. A megszokott kézjelekkel magára vonta a figyelmét – szóval kalimpált a levegőben – majd az egyetemes jelekkel elmutogatta neki, hogy másszon fel és fedezze. Egy szó nélkül követte a parancsot, olyan gyorsan amennyire csak tudta, addigra a férfit már a hátára fordították. Társa csak a jelre várt, ő pedig a megfelelő pillanatra.
Ezek az alakváltók nem voltak annyira ostobák, mint az átlag, hacsak nem volt igaza az előző feltevésével és nem irányította őket valaki. Az alakzat, amibe rendeződtek tökéletesen védhető volt, annak ellenére, hogy csőcselék módjára viselkedtek.
A ház ajtaja hatalmas zajjal szakadt ki, helyén pedig egy óriási bakancsos láb maradt. Egy férfi lépett ki rajta. Arca véres volt, ahogy vigyorgott vörösen csillogón szemfogai tisztán látszottak. Intett Alianénak, hogy maradjon, és meg ne próbáljon öngyilkos akcióba kezdeni, mert mind meghalnak.
A démonoknak egyértelműen ő volt a gazdája. Ahogy megjelent, a szolgáira se kellett pillantania, máris tudták a rendet. Elhalkultak.
Az ember férfi sírva kezdett el könyörögni.
Az egyik démon nyugtalanul toporgott. Bizonyára ő volt a csapat nyomorultja, aki mindig utoljára evett, és akit mindenhonnan elkergettek. Az elnyomott, aki képtelen viselkedni. Kitartása felett egyszerűen győzött az éhség és úgy ugrott rá a férfira mielőtt még gazdája engedély adott volna, mint egy megvadult állat.
Megadta Alianénak a parancsot a tüzelésre.
A vámpír visszakézből vágta pofán az alakváltót, amelyik métereket repülve hatalmas port kevert, majd kékeszöld lánggal égett porrá.
Aliane egyenesen a vámpír hátát találta el, az pedig elüvöltötte magát. Inkább a dühtől, mint a fájdalomtól.
Kiugrott a fal mögül, hogy magára vonja a figyelmet.
Aliane újra tüzelt, átszúrva a vérszívó nyakát. Elfojtottan hörgött, miközben egy rántással kihúzta a vesszőt.
Meglepően könnyű volt a fejszéje. Így az első három démont, úgy gyilkolta le, ahogy elvárták volna tőle. Tisztán. Vér fröccsent, belső szervek omlottak ki, de ő mindvégig patyolat tiszta maradt. Utána meg már nem maradt ideje a látszatra figyelni.
A vámpír felfigyelt Alianera. A nyakánál fogva felkapott egy alakváltót, ami hozzá képest egy fogpiszkáló volt és a társa felé hajította. A lány kitért és elindult visszafelé a tetőn. Újabb vesszőt lőtt ki, de mellé ment. A vámpír elindult a ház oldala felé, és előző tapasztalataiból tudta, hogy ez a magasság – a föld és a tető közti – meg sem fog kottyanni neki. Gondolkodás nélkül dobta el a fejszét, ami elhaladt a vámpír előtt, és egy démon hátába állt bele. A tőröket előhúzta. Visítva ugrott elé egy démon, aminek reflexből törte el a nyakát. A hatalmas szörnyeteg előtte állt. Úgy rúgta mellkason, hogy a hátára esett. Pár másodpercig nem kapott levegőt. Egy nyílvessző a feje mellett fúródott a földbe.
- Kár érted… – hörögte, mert a nyakán még mindig éhesen tátongott a lyuk, amit Aliane nyila ejtett rajta.
A lány lábszáron rúgta a férfit. Egy ember lába már eltört, vagy legalább megrepedt volna a csont, de az csak fájdalmasan felhörrent. Ökölbe szorított kezével csak a földet találta el, mert a lány időben elgurult előle. Felpattant, fejszéjét egy rántással kiszedte az alakváltóból. Hatalmas lángot vetve égett el.
Nem sokkal előtte Aliane vesszeje süvítve szelte a levegőt és egy démonban állapodott meg, ami ismét lángolva pusztult el. A kén szaga már elviselhetetlenül tömény volt.
A vámpír röhögve indult el ismét a lány felé. Ahogy felé közeledett és, ahogy ütött eltáncolt előle. Szokatlanul gyors volt még vámpírhoz képest is. Hiába próbálta levágni a kezét, az elhúzta. Kimeresztette teljes egészében a fogait, és rá vetette magát. Egy bukfenccel kitért a támadás elől és fejszéjével sikerül felsértenie az oldalát. Utána nyúlt, a vállánál fogva vissza rántotta. Métereket repült pont, mint az éhenkórász démon. A fejszéjét eldobta, hogy ne tegyen magában kárt. Válla keservesen roppant egyet. Hasra érkezett, a jó kezével feltámaszkodott. A férfi mögül legalább négy alakváltó száguldott felé, hogy felzabálja, plusz a gazdájuk. Túl közel voltak már… A tőrét elhagyta, mikor felrúgta a szörnyeteg és a válla is keservesen fájt.
Az utolsó pillanatban felült és hátra ugrott. Egy démon előtte ért földet.
- Tűz, engedelmeskedj – üvöltötte.
Végig sem kellett mondania a mondatot a tenyere máris sárgán fénylett. Egyetlen pillanatnyi villanás után pedig nyom nélkül eltűnt az ellenség. Csettintett egyet, mire a tűz alakot öltött mindkét kezében egy-egy ostorként. A démonok még így sem álltak meg. Az egyiknek levágta a fejét, a másiknak a kezét, a harmadik épp időben torpant meg, hogy a mellkasa előtt csattanjon.
A következő pillanatban miden megállt. A démonok lefékeztek, vagy felhagytak a próbálkozással, hogy a háztetőre másszanak, és az eget figyelték. Halk dallam töltötte be a levegőt. Szinte már kellemes. A démonok megbabonázva indultak el egy irányba, lassan dülöngélve, ballagva, mintha az előtt nem akarták volna lemészárolni. A vámpír mosolyogva állt egy helyben. Rá nem hatott a dallam… de mintha ismerős lett volna.
- Hölgyeim – hajolt meg -, nem sokára találkozunk.
Hátából robbanásszerűen előtörtek a denevér formájú szárnyai, és egyetlen suhintással a magasba lendült. Rövid idő alatt eltűnt a szemük elől.
- Telefont! – jelentette ki Alianénak – Hívd fel Adelét.
Ahogy vártak egyre hosszabbnak tűnt az idő, míg végre felvette.
- Adom – tartotta felé a telefont.
- Találtál valamit?
- Semmit, csak megégett a fű – morogta dühösen.
- Mi összeakadtunk egy kifejlett vámpírral, egy sereg alakváltóval, és egy szirénnel. Azonnal menj a kocsihoz, ott várj ránk. Sietünk – visszaadta a telefont. – Itt már nincs dolgunk. Menjünk.
- De ki volt ez?
- Még nem tudom…
- Ismerted?
- A pasast nem, de a dallam, amit a szirén énekelt, olyan ismerős volt.
Útközben felhívta Albertet, elmagyarázott neki mindent és kérte, hogy küldje ki a takarítókat. Az nap estére csak a lányokat hívta tárgyalni az irodájába. – Majd kereslek, ha szükségem lesz rád. Ugye tudod, hogy ennek a történetnek lesz folytatása?
- Tudom, és azt is, hogy nem lesz szép.
Régóta most először, mintha félt volna.
11.
Fáradtan nyit be a szobájába. Nincs más vágya, mint egy jó zuhany, majd az ágya. Csak az ágya, ami eleinte hideg lesz, de aztán felmelegszik és olyan jól fog aludni, mint ahogy nem mostanában. Becsapja az ajtót, és csukott szemmel dőlt neki. Legszívesebben sírt volna, olyan kimerültnek érezte magát. A karjai zsibbadtak a lába ólomsúlyú volt, az agyát tompának érezte, mindehhez jött pedig az őrjítő fájdalom a vállában. Na, de majd egy kiadós zuhany és az alvás.
Halk köhécselésre lett figyelmes. Gyanakodva nyitotta ki a szemét. Igaz, a szobában még nem járt, mióta megérkeztek, de attól az ajtó zárva kellett legyen. Albert elfelejtett volna szólni, hogy vendéget vár, vagy…
Az ágy melletti széken David ült, stílusosan keresztbe tett lábbal egy súlyos könyvet olvasott. A lapokat végig pörgette az ujjai között, majd ráhajtotta a fekete bőrborítót. Ahogy végig simított a könyv elején, lassan mérte végig a lányt.
- Hol voltál? – követeli.
- A dolgomon – veti oda flegmán és elkezdi kifűzni a cipőjét.
- Kérdeztem valamit.
- Én pedig feleltem rá. Mit keresel itt?
- Mától fogva együtt fogunk élni – jelenti be gőgösen felemelve a fejét.
- Hogyan?
- Jól hallottad – tisztán látszott rajta, hogy jól szórakozik a lányon.
- Nem emlékszem rá, hogy megbeszéltük volna, mint egy normális pár. Ja, de mi nem is szoktunk olyat, mert ebben a kapcsolatban Mia az egyetlen normális…
Szemöldöke megrándult. Azok után, hogy közölte vele, a kapcsolatuk semmit sem ér, de még csak a felszínét sem karcolja és még a húga is többet ér nála, nem sokra számíthatott.
- Viselkedj, asszony! – visszaszámlálás elkezdődött.
- Nem vagyok én neked senkid. Mi van, most nincs apuci, akihez oda rohanj? Vagy nem mersz úgy bánni velem, mint az apád? – ez nem egészen volt így igaz, mert kétszer már kezet emelt a lányra és meg is kapta a magáét érte, csak aztán megint jött apuci. – Most legyen nagy a szád. Mikor ketten vagyunk!
- Vigyázz mit beszélsz – sziszegte lángoló szemekkel, miközben letette az asztalra a könyvet.
- Hogy, mi? Nem hallottam tisztán.
- Azt mondtam, fogd be a szád, mert a te dolgod szülés és az, hogy engedelmeskedj – állt fel.
- Igen? – habár a lány fölé magasodott minden szempontból mégsem adta könnyen a büszkeségét. Az apjánál már megszokta ezt a stílust. – Akkor segítek meg mutatni az ajtót.
Felvette a könyvet az asztalról, kinyitotta az ajtót és kidobta. Hangos csattanással ért földet.
- Egészen pontosan arra van.
- Mit képzelsz te? – szorította meg a karját. Kirántotta és a szekrény felé indult.
Majdnem az egészet elfoglalta a színsorba rendezett öltönyeivel meg többi divatos, drága hacukáival. Az egyik legdrágább inget, amit karácsonyra kapott megfogta, és kettétépte.
- Nem elég világos?
Megfogott egy Armani öltönyt és kihajította az ajtón. Vállfával együtt vett ki még egy adagot és azt is a többi után küldte.
- Már elég tiszta?
Egyetlen lépéssel mellette termett és a vállánál fogva vágta neki a szekrényajtónak. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, ahogy a válla újra teljes bedobással fájni kezdett. A férfi keze ökölbe szorult, és mielőtt még megüthette volna tenyérrel vágta mellkason a szegycsontjánál. Hátratántorodott és a szívéhez kapott. Ha így akar játszani, játszanak így. Mielőtt még reagálhatott volna, oda lépett, kicsavarta a kezét és kilökte a folyosóra.
- Takarodj! – üvöltötte a lány.
- Hallgass! – kiabált vissza.
- Nem vagyok a tulajdonod!
- Azt csinálod, amit mondok, megértetted?!
- Takarodj, különben a szívedet is kitépem!
Visszafordult egy újabb adag ruháért, de most már majdnem az összest a kezében tartotta. Hozzá vágta, mielőtt még beljebb jöhetett volna. A fürdőből a törölközőjét és egy nagyon drága és büdös arcszeszt vitt ki. A törölközőt is oda dobta, a pacsulit meg földhöz vágta.
- Elég volt! – üvölti torka szakadtából, úgy ahogy még soha nem beszélt vele. A bomba felrobbant, most már végérvényesen. – Nem tagadhatod meg a Tanács szavát, nem tagadhatod meg amit én mondok. A tulajdonom vagy és ha azt mondom, hogy letérdelsz és befogod a pofád, akkor azt csinálod. Utoljára szóltam.
Hátat fordított, levette a szekrény tetejéről a bőröndjét és kidobta az ajtón.
12.
- Takarodj! – visítja eszeveszettül az ő hangja.
Sosem hallotta még így beszélni senkivel sem. Biztos, hogy az ő hangja volt? Igen, méghozzá nem is olyan messziről. Kíváncsi legyen rá? Tesz előre egy lépést, hogy megy tovább a dolgára, de a kíváncsiság mégis csak arra készteti, hogy megforduljon, és visszamenjen.
A vita hangjai egyre hangosabbak lesznek és mégis, amin megrökönyödve kapja fel a fejét, azt egy férfi mondja, a lány vőlegénye: a tulajdonom vagy!
A férfi a lány szobája előtt állt, farmerban és pólóban. Nyakán megfeszültek az izmok, karján a felső. Aliane és Adele valahol távolabb álltak és meredten bámulták a jelenetet. A következő pillanatban egy fekete bőrönd repült ki a lány szobájából, el a férfi feje mellett, egyenesen a Rembrant másolatnak. Az üveg csörömpölve tört össze, a kép egyik sarka leszakadt.
A férfi veszélyesen emelkedett fel. Kicsatolta az övét, majd kirántotta a nadrágjából. A lány kilépett a folyosóra és úgy bámult a férfira, hogy egészen biztos legyen felőle mindenki, ha egyszer is kezet emel rá, azonnal megöli. Pár lépéssel a Reinwick gyerek mellett termett és az utolsó pillanatban kapta el a szíjat, a kezét már nem tudta. Valódi bőr volt, fájdalmasan csavarodott a kezére.
Valamelyik nővére elfojtott sikolyát hallotta a háttérből.
- Ez itt nem divat – mondja mély fenyegető hangon.
Már emeli a kezét, hogy kidekorálja David fejét, de Albert az utolsó pillanatban üvölti el magát.
- Mi ez az Istentelen cirkusz? Egy percig nem vagyok veletek és elszabadul a pokol? Képtelenek vagytok normálisan viselkedni?
- Albert mi nem… - cincogja az egyik lány. Nem szerették, ha így viselkedett, féltek tőle.
- Nem érdekel – emeli fel még jobban a hangját.
- Te velem így nem beszélsz, kutya! – veti oda Albertnek David.
Alphonse keze úgy szorul ökölbe, hogy ropognak az izületei. Bátyja hallgat egy pillanatig, találkozik a tekintetük. Csak egy jelet adjon neki, egy kacsintást vagy valamit, amiben benne van az, hogy agyon verheti a srácot. De a bátyja szeme mégis figyelmeztetően csillan.
- Engem nem érdekel, ki kezdte ezt az egészet, tegyetek rendet, és ha nem tudtok normálisan viselkedni, akkor menjetek az utcára. Itt nem lesz verekedés. Világos Alphonse?
Hát persze hogy ő viszi el a balhét.
Mielőtt még bárki bármit is mondhatott volna, a lány fogta magát és egy szó nélkül bevonult a szobájába.
13.
Halkan bekopog, de nem hall választ. Még egyszer, de megint semmi. Talán nincs is ott, elment, hogy David véletlenül se piszkálhassa már aznap este. Talán ott van, és ha ott van, beszélnie kell vele. Muszáj. Tudnia kell! Tudni akarja.
Benyit a szobába. A félhomályban a lemenő nap ad némi kis fényt a háztetők fölött. Az ágy széttúrva, a szekrényből a ruhák kidobálva, a fürdőből a tisztálkodási szerek között egy férfi tusfürdőt talált, a többi mind női. A szőnyeg felgyűrve. Tényleg nem lehetett egyszerű kidobni Davidet, ha ilyen kupit hagyott maga után.
- Eltakarodsz, vagy kinyírlak! – hallatszott a fürdőből a lány hangja nagyon mélyen és fenyegetően.
Hírtelen nem tudott mit válaszolni. Nem tudta, hogy rá mérges, vagy Davidnek hiszi. Vagy egyszerűen csak egyedül akar lenni.
- Nem igaz, hogy te semmiből sem értesz!
Hirtelen eszébe jutott a kép, amint a lány kidobja a szobából a bőröndöt, majd nem sokkal később a fiú kezet emel rá.
A fürdőszoba ajtó kivágódott, és ő állt ott, kezében egy tőrrel, minek hegye veszélyesen fénylett. Az első pillanatban gyilkosan meredt rá, majd megrökönyödve. Alphonse megszólalni sem tudott, de talán nem is akart. A lány egy szál melltartóban és bugyiban állt ott. Teste gyönyörű volt. Fehér bőre néhol már sebhelyes mégis tökéletesen sima. A karján és mellkasán lila foltok éktelenkedtek a nem is olyan régi csatából. Hajának vége enyhén vizes és finom bőréhez tapadt, ajkai tökéletesen íveltek, arca kipirult. Feszes bőre alatt látszottak az izmok, az elmúlt időszakban jól megdolgoztatták, pontosan azért, hogy ne emészthesse fel olyan könnyen a mentális ereje. Hosszú lábait pedig megvetette még mikor mérges volt és utána is terpeszben állt.
Egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Egy szó nélkül oda lépett a lányhoz, átkarolta a derekát és egyre beljebb tolva a fürdőbe, a falnak támasztotta, ahol a törölközők voltak felakasztva. Száját a szájához érintette és érezte ahogy vissza csókol. Ahogy apró kezeivel az ingébe markol, ahogy teste az ő testéhez simul. Egyszeriben törékenynek tűnt az a határozott és kemény nő, akinek mutatta magát. Szája a lány állára, majd nyakára vándorolt, harapdálni kezdte.
- Al – suttogta a lány lihegve.
- Natasha… - arcát a lány hajába temette és beszívta annak illatát.
- Hol voltál eddig? Hiányoztál. Azt hittem, várni fogsz. – suttogta izgatottan, mintha bárki hallhatná, hogy mit beszélnek.
- Bocsáss meg. Azt hittem, hogy… hogy azt a barmot szereted.
Natasha csendesen elnevette magát, majd megcsókolta. Gyengéd volt és vággyal telni. Észre sem vette, hogy ennyire hiányzott neki.
- Soha.
- Soha?
- Gyűlölöm őt és az apját is. De ne foglalkozzunk ezzel most, csak…
- Csak?
- Szeress, kérlek – suttogta remegő hangon.
Hangjából olyan vágy és könyörgés hallatszott ki, hogy képtelen volt nemet mondani. Az ölébe vette, lefeküdtek az ágyba és a hátát simogatva, szorította magához.
Nem emlékezett már rá, mikor volt utoljára ilyen boldog, vagy milyen régen volt az már, hogy elfelejthettek mindent, és együtt, felhőtlenül boldogok lehettek.
Alphonsenek lassan ébredezve eszébe jutnak a tegnap este eseményei. Natasha, ahogy egymagában áll és sír, és az érzés, hogy szeretné megvigasztalni, mégsem megy oda hozzá. Végül mikor már nem bírta tovább, elment a szobájába. Igazából semmit sem akart tőle. Csak egy kicsit boldognak látni. Semmi többet. Nem tudta milyen elveszíteni egy szülőt, úgy hogy közben a másik nem is él már. Nem tudta milyen érzés teljesen egyedül maradni a világban, és nem érthette, mi játszódik le a lányban. De talán egy kicsit segíthet neki, csak egy kicsit.
Ahogy a szobája ajtaja előtt állt eszébe jutottak a régi emlékek, vagy talán nem is olyan régiek, mikor más lányok ajtaja előtt állt és teljesen más célból kopogott be. Megfogadta magának, hogy nem fogja kihasználni a helyzetet. Kell, hogy legyen benne annyi, nem teszi még jobban tönkre őt.
Ahogy kinyitotta szemét látta a lányt, amint hozzábújva a vállába temeti az arcát és magához szorítja. Nem szeretkeztek, sőt még csak nem is csókolóztak. Mégis… valahogy ez a pillanat sokkal többet ért bármelyik másiknál.
- Hogyan gondolhattad egyáltalán, hogy elfelejtelek? – kérdezte a lány.
- Csak annyit hallottam, hogy az Áldott családok egyikéből valaki a vőlegényed… mit kellett volna gondolnom?
- Hogy sosem felejtelek el, hogy mindennél jobban szeretlek.
Szereti? Olyan régen hallotta már ezt a szót. Hátára fektette Natashát és megcsókolta.
- Már tudom.
Eleonóra gyakorlott kézzel látta el a sebeit. Az előtte álló asztalon egy pohár vér várt rá, mégsem nyúlt még hozzá.
- Victor uram. Olyan csöndes vagy.
- A lányon gondolkodom. Tehetséges volt.
- Valóban? – hangjában féltékenység csillogott.
- Ne aggódj, drága. A közeledbe sem érhet.
- És ez után, hogyan tovább? – pillantott rá, nagy és sötét szemeivel, közben arany színben játszó karmai ellenére gyengéden látta el őt.
A legjobb szolgája volt. Régen volt már, hogy valaki olyan hűen és elkötelezetten követte a parancsait, mint a nő.
- Megmutatjuk hatalmunkat.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó