Prológus

            Miront kiskorában a nagyanyja gyakran ültette le maga mellé, hogy a régi időkről meséljen neki. Azokról az időkről, amikor az ardei kontinensen hullámzó, selyemfényű mezők és haragoszöld erdők terültek el, rejtekükben pedig nyüzsgött, hullámzott, burjánzott az élet. Az avarból apró állatok neszei hallatszottak, a lombok között madarak énekeltek szüntelenül, és a szerencsés vándor még akár egyszarvút is láthatott kivételes alkalmakkor. A csermelyek, patakok, folyók, tavak és a hatalmas tengerek szüntelen ontották magukból a halakat, hisz vizük mindenütt kristálytiszta volt…

            A természet háborítatlanságát itt-ott áttörték a falvak, városok utakkal összekötött szigetei. Az országot két nép lakta. Az aurikinek: sötét hajú és szemű, nyugodt természetű, a körülöttük élő lényeket tisztelő emberek – közéjük tartozott Miron és a családja is. A másik nép: a kyunák, titokzatosak, hosszú életűek, talán azért, mert az ég titkait és a létüket mozgásban tartó energiákat fürkészték szüntelen. A két nép békében élt, virágzó egyetértésük teremtette meg a különböző tájak egyedülálló kultúráját, művészetét. A családok földművelésből, kézművességből vagy kereskedelemből éltek, gyermekeik iskolába jártak. Mindent a vidámság és az élet hangjai töltötték be.

            Miron annak ellenére szerette hallgatni ezeket a történeteket, hogy pontosan tudta: odakint a világ már egyáltalán nem ilyen. Amikor ugyanis ő megszületett, a két nép között már éppen száztizenhárom éve dúlt a háború.