2.

A nyár úgy dübörgött be az életembe, ahogy a nagyhangú, zenét bömböltető srácok autói szoktak az utcába: gátlástalanul, energikusan és fékezhetetlenül. Számomra ez annyit jelentett, hogy a melegtől álmosabb és lustább voltam, nehezebben vettem rá magam a korai kelésre és rengeteg éjszakai sétára mentem. Az első másfél hetem szigorú szabályok közepette telt el: nagybátyám időbeosztása szerint dolgoztam, a szabadidőmet meg én osztottam kezelhető parcellákra, hogy úgy tűnjön, van értelme az egésznek. Lelkem mélyén úgy éreztem, nincs.

Igyekeztem szabadidőmet kihasználva „újraéleszteni” hajdani énemet, mindent kipróbáltam. Kezdetben naplót írtam, de olyan ostobaságokkal volt tele az első pár oldal, hogy kivágtam a szemétbe és más után néztem. Ezután jöttek sportoló napjaim, amikor folyton le voltam izzadva valamiért, mérföldeket futottam, akadályt ugrottam, nagyokat úsztam a folyóban; testemet lefárasztottam, azonban ez nem nyugtatta meg elmémet, hullafáradtan gyötrődtem. A továbbiakban énekeltem, másoknak segítettem, állatokkal foglalkoztam, végül elértem a házi munkákhoz.

Ez ígérkezett a legjobb tevékenységnek, pláne, mert dédipapa öreg szekrényét kellett lomtalanítanom. Gyerekkoromban sokszor ábrándoztam róla, hogy egy nap felnyithatom a csodapolcokat, és még ilyen körülmények között is örültem a lehetőségnek. Kora reggel magamhoz vettem a takarítószereket és megkezdtem a munkálatokat.

Sok ismerős kacatot találtam, papírokkal teli mappákat, leveleket, feljegyezéseket, sok szemétbe illő cuccot, ami dédipapának különleges jelentésű lehetett. Beletettem őket egy nagy dobozba, örömmel szemlélve meg a kitakarított szekrényt. Ekkor néztem fel legtetejére, amit eddig eltakart a felhalmozódott kacattenger. Volt ott egy fából faragott szép sasfigura, ami csőrében egy fatálkát tartott, szárnyait úgy emelte, nyakát úgy hajlította, mintha meghajolna a tál tartalma előtt. Levettem a fából készült szobrot, méretéhez képest súlyos volt. A tálkában nem volt semmi, ráfújtam, mire nagy adag por röppent fel róla. Félretettem a sasos szobrot, úgy gondoltam, egy emléket én is megérdemlek, de nyomban megfeledkeztem róla, mikor a házvezetőnő bejött, hogy megdicsérjen.

- Én aztán hozzá nem mertem nyúlni, kisasszony – közölte velem nagy hangon. – Hogy én az úr személyes holmijához… Uram, segíts!

- Nem is volt olyan vészes – vontam meg vállam, levetve a konyhában talált, portalanításkor használt kötényt. – Gyönyörű dolgokat találtam, ha akarsz, válassz valamit.

Kínáltam volna a dobozból, ám – mivel úgy nézett rám, mintha a Pokol visszaöklendezett lelke lennék – hamar feladtam a próbálkozást, a cuccok a pincébe kerültek az aktfotók mellé. Több ötletem nem volt az idő elütésére, így azt tettem, amit mindig, amikor nem tudom, mihez kezdjek: felkerestem nagyit.

Nálunk a szokás úgy tartotta, hogy nem egyszerűen bementünk vagy odamentünk valakihez, hanem annak rendje és módja szerint fel kellett keresnünk – ez a ház valamennyi lakójára vonatkozott -, rengeteg késéssel járt. Ezt a hagyományt régen kinevettem, most csupán elhúztam a számat; őseim nem akartak változni. Szóval felkerestem nagyit.

Ott ült íróasztala mögött. Tudtam, hogy a legújabb pletykamagazint olvasta, amikor bejöttem, mégis úgy tettem, mintha minimum a világpolitikát rendezgette volna - a háziorvosa szerint az önbecsülés fontos alkotóeleme az egészségnek.

- Szia, nagyi – köszöntem oda neki, miután pár pillanatig az ajtóban álldogáltam.

- Ritkán látlak, Patrice – reccsent rám nagymamám. Mindig teljes nevemen szólított, azt hozva fel indokként, nem tudja megtanulni a becézéseket. Igazából közönségesnek tartotta becenevemet. – Miért nem mégy le golfozni a Hilton fiúkkal?

Már az említésükre is kirázott a hideg. Nem azok a Hiltonok voltak, akiket mindenki ismer. Legalább annyira vagyonosak, de olyanok, mint a mocsári varangyok. Rejtőzködő életmódot élnek. Egyikük sem állt közel szívemhez.

- Tudom, hogy vizsgáztatsz. Utálod őket. – léptem íróasztala előtt és leültem egyik kényelmes fotelébe. Futó mosolyt vetett rám.

- Az ő hibájuk, minek dobálják mindig át a golflabdáikat, és nem hinnéd el, egyszer egy ütőt is találtam a kökény kellős közepén! Még jó, hogy nem a levendulába hajították!

- Köszönd meg nekik – biztattam. Karba tette kezét.

- Még mit nem! Nem kell tudniuk arról, hogy megtaláltam.

- Nagyi! – kiáltottam fel, pedig annyira nem lepett meg. – Nem lophatod el az ütőjüket!

- Ők elveszették, én megtaláltam, ez hol lenne lopás, Patrice – emelte fel fitos orrát az ég felé. – Lehetne egy kis üzleti érzéked!

- Ez az lenne?

- Természetesen. Nos, mit szeretnél?

Egy darabig kelletlenül meredtem rá, hirtelen magam sem tudtam, miért jöttem. Mit tudna ő tenni az én nyomorom ellen, mikor ugyanabban a balesetben, amiben én szüleimet vesztettem el, ő a lányát és a vejét? Mégis olyan kiegyensúlyozottnak tűnt.

- Van valami tipped, hogy mit segíthetnék még?

- Segíteni? – felvont szemöldökkel biccentette félre fejét. – Lassan te viszed a családi üzletet, elvégzed Cassandra munkáját, ezen kívül mégis mit akarsz? Újjáépíteni Carthagót?

- Nagyon vicces – felhúztam a térdem a székre, tudtam, hogy nem szereti, de nem érdekelt. – Muszáj valamit csinálnom, amikor nem dolgozok, és nem, nem akarok TV-t nézni vagy olvasni. Kétkezi munkát akarok.

- Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz – nézett rám, hangja megváltozott, csöppnyi szomorúság vegyült belé. – Előbb elvesztem a drága gyermekemet és a vőmet, aztán téged.

- Nem vesztettél el! – vitatkoztam. Még feljebb csúsztattam térdem.

- Te lány, mit csinálsz, nem elcsábítani való fiú vagyok én, hallod-e?! Ha már itt tartunk, fogj egy fiút, menj hozzá és szülj gyereket.

- Eszem ágában sincs – előrehajoltam, megtámaszkodtam asztalának sima lapjában. – Munka kell.

- Fesd le a hátsó kerítést, amit a Feedman fiú folyton halogat, áss a kacsáknak tavat vagy töltsd fel a kerti sétánynak azt a rózsás részét, ahol összeérnek a-

- Tavat ások – pattantam fel. – Köszi!

Kimentem a kertbe, hogy helyet találjak a folyton vándorló kacsacsapat új tavának. Mezítláb jöttem-mentem a helyenként kiszikkadt fűben, talpamat felsértették a fűben lapuló éles kavicsok, de nem törődtem vele, arra gondoltam, amint készen lesz a tó, beleállok. Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen forró nyári napon ne maradna meg a simán kiöntött víz, így elbandukoltam nagyobb köveket keresni. Találtam eleget ahhoz, hogy a víz ne folydogáljon el. Zseniális kivitelező készségem bejött, az volt a terv, hogy ások egy nagy gödröt, az aljára leterítek valami vásznat, azt elfedem fűvel, aztán jöhetnek rá a kövek.

Az ásás nem volt valami könnyű, a fű nehezen engedett, a föld még annyira se. Láttam, hogy látogatók jönnek, ezért bebújtam az egyik fa mögé (mégse lássanak nyúzottan, mezítláb, porosan, lelógó tincsekkel), elég időt hagytam nekik, hogy bejussanak, aztán visszatértem tavam alapjához, amit pár kacsa körbeállt, hápogva érdeklődtek, mi készül.

- Ne menj bele! – róttam meg az egyiket, ami hápogós sikítás után belepottyant a gödörbe. Újabb problémával kellett szembenéznem: kacsáim simán belefulladtak volna tavamba. Elgondolkoztam. A kacsák tudnak úszni, nem? De jobbnak láttam nem megfeledkezni a többi kerti lényről, mint libákról és pár áttévedt tyúkról – nem mintha utóbbiaknak annyira eszükben lett volna a fürdőzés, minden erejükkel azon voltak, hogy minél több füvet bekebezhessenek.

Újra kezdtem az ásást, keskeny sávot szedtem fel készülő tavam körül, hogy ami belemegy, az lehetőleg – bármi is - ki tudjon jönni.

- Ez meg mi lesz? – jött mögülem egy hang. Ijedten fordultam hátra, megszédültem a nap fényétől, az ásó nyelébe kellett kapaszkodnom, hogy össze ne rogyjak.

Roy állt ott, engem tanulmányozott a napfényben, majd belelépett tavacskám medrébe. Jött vele a sárgadinnyeillat. Míg nekem a combon közepe felé ért a meder pereme, neki csak a térdéig. Ugyanaz a cipő volt rajta. Elrúgott pár kavicsot, majd könnyedén kilépett mellém. Észbe kaptam, hogy nem válaszoltam.

- Kerti tó. Mit csinálsz itt? Azt hittem, nagybátyámhoz jöttél látogatóba.

- A bátyám beugrott Zita nénihez – nem nézett rám, a kacsákat figyelte, amik bizalmatlanul néztek rá, majd nagyot kerülve mögém sorakoztak, hápogva követelték tavukat. Roy nevetett. – Segítsek?

- Segíthetsz éppen – kezébe nyomtam az ásót és elsiettem az árok másik oldalára, hogy lehajolva felszedegessem az éles kavicsokat. – Mióta kísérgeted a bátyádat?

- Kb. születésem óta – támaszkodott neki az ásónak. Sokkal gyorsabban ásott, mint én, fel kellett volna fogadnom. Miközben a medret szélesítette, hébe-hóba felnézett rám. – Szóval segítesz a családnak?

- Igen. Tudod, hogy van ez.

- Talán. És hogy telik a szünidő?

Felnéztem rá.

- Szarul.

- Sajnálom – nem tudom, mennyit tudott, semmit nem árult el.

- Neked?

- Tűrhetően, lehetne jobb is. A környékről az összes jó csaj elszivárgott. – beharaptam szám. – Szóval át kell járnom más helyekre bulizni, ha szórakozni akarok. Ha akarod, egyszer velem jöhetsz.

Meglepett, hogy hív, megszoktam azt a szereposztást, hogy Evie vonzza az embereket, én pedig megtartom őket. Felsandítottam Royra, nem tudtam, mit mondjak, tovább szedegettem a köveket. Egyik kacsánk, egy különösen barátságos példány közelebb húzódott hozzám, nyakát nyújtogatva nézegette az egyik követ és azon volt, hogy keresztben lenyelje, mikor ujjammal rákoppintottam feje búbjára. Annyira tűzött a nap, hogy behúzódtam az egyik fa árnyékába.

- Miért nem hoztad magaddal pár haverodat? – kérdezte Roy hirtelen.

- Hogy? – kaptam fel fejem. - Ja. - Mondjuk, mert nincsenek? Ez így hazugság lett volna, voltak haverjaim, de egyikük jelenléte se hiányzott. – Dolgozni jöttem.

- Egy tizennyolc éves, csinos lány egy istenháta mögötti helyre? Nyáron? – nagyon mélyre nyomta az ásót, és hatalmas földdarabot emelt ki.

Kényszeredetten felnevettem, az igazság az volt, hogy én magam sem hittem volna, hogy ezt megélem. Milyen balhét csaptam volna, ha tavaly nyáron anya meg apa elő mernek állni egy hasonló ötlettel! Evie-vel mindig megvoltak a magunk tervei, a mostani nyár sem volt kivétel, mint ahogy a tavasz sem… azzal kezdődött minden. Ezerszer megbántam, hogy olyan hajthatatlanok voltunk. De hát haltunk volna meg mindannyian? Á, ez így nem volt igaz, fanyalodtam el, a nyamvadt repülő… nem azzal kellett volna…

- Így van. Nyáron. – mondtam végül halkan. Letette az ásót, pontosabban belevágta a földbe és mellém lépett, leült guggoló alakom mellé.

- Sajnálom az ujjad, mutasd csak – anélkül, hogy engedélyt adtam volna rá, elkapta kezem, megnézte ujjam és kicsit megdörzsölte.

- Aú, ne már, még érzékeny!

- Bocs. Nézd, sajnálom a szüleidet is… meg, hogy felhoztam ezt az egész témát.

- Mit nem sajnálsz? – kérdeztem vissza csípősen.

- Hogy itt ülünk egymás mellett – felelte.

Pár másodpercig csak néztem rá.

- Szóval nem is sajnálod, hogy a szüleim meghaltak – szólaltam meg fakó hangon. – Ha ők nem halnak meg, én nem lennék itt.

- Én se lennék itt, ha sok minden nem történik, mégse sajnálom – nézett rám őszintén, megmarkolta a köveket, amiket összegyűjtöttem és behajította a meder aljára.

- Hé!

- Te nem hallottad azt a mondást, hogy nem kell mindent piszkálni?

- Te meg azt nem, hogy ne üsd bele magad mások dolgába? – felálltam mellőle, morcosan néztem tavam medrébe. Tulajdonképpen természetesnek tűnt a maroknyi kővel alján. Visszanéztem rá, teli szájjal vigyorgott, és olyan helyes volt a szikrázó napsütésben, amilyen Adam sosem volt.

- Mesélj a barátaidról! Hogy viselik a veled történteket? – váltott át Roy hirtelen hivatalosabb stílusba. Sejtettem, hogy nagynéném kérte meg rá, faggasson ki a dologról, rosszkedvűen fogtam meg az öreg vászonzsákot, amit a garázs mellett találtam, jól irányzott rántásokkal és rúgásokkal a helyére tettem. – Hm?

- Hm, hm, nagyjából jól.

Ez igaz is volt, az egy Evie-t leszámítva… de ő most nem érdekelt. A többiek, akiket amúgy nem igazán szerettem barátaimnak nevezni, remekül átvészelték a dolgot, a suliban és a bulikban átvették a hatalmat, jó páran próbáltak berángatni a baráti körükbe és a mai napig hívtak mobilon, hogy nem vagyok-e a közelben. Napi rendszerességgel kaptam meghívásokat bulikba, nyaralókba, családi házakba és kirándulásokra, hívtak koncertekre, galériákba és piknikekre. Eddig mindegyiket elhárítottam.

Beszélni se beszéltem sok emberrel, csakis azokkal, akikkel a történtek előtt is: Jamie-vel, aki inkább Evie barátnője, mint az enyém, de mivel őt nem éri el, velem kell beérnie; Jasonnel, akit régóta kedvelek; Rachellel, aki az osztályelnök volt és szereti tudni, ki hova került a gimi elvégzése után; Lacey-vel, akivel ugyanarra a karate órára jártunk tíz évesen és örök életre szövetséget kötöttünk. Semmi kedvem nem volt neveket sorolni Roynak, inkább a köveket gurítgattam le a mederbe. Égett az arcom, amikor eszembe jutott, hogy a nyárra egyedül hagytam a sírokat. Persze egy rakás ismerős és rokon megígérte, hogy gondozni fogja őket, Tissy kis barátnője, Genie fogadalmat is tett nekem, tudtam, hogy betartja. Lazítanom kellett.

- Akkor erősek, én nem tudom, hogy bírtam volna – felállt, a fűről felvette a slagot és megcsavarta fejét. Én közben az utolsó követ is helyére csúsztattam, a vászonzsákon könnyű volt mozgatni őket. Roy kisebb köveket halmozott a peremre. – Segítenek neked?

- Nézd, nem beszélhetnénk másról? – törtem ki, és sajnos ezzel bizonyossá vált Roynak, hogy az úgynevezett barátaim szart sem érnek.

- De, persze, van barátod?

Alig tudtam kimászni a mederből. Nagy nehezen felküzdöttem magam, a kacsák mellé ültem és lábamat a mederbe lóbálva néztem, ahogy Roy megindítja a vizet.

- Nincs. Kösz, hogy emlékeztetsz rá, hogy milyen nyomorúságos az életem. – feleltem lecsüggesztett fejjel.

- Ugyan, utánad rohangálnának a fiúk – legyintett, amitől valahogy megnyugodtam. Pedig lehet, hogy azért mondta ezt, mert nem vett komolyan. – Ha hagynád.

- Hidd el, hagyom, nincs ellene semmi kifogásom – most először mosolyodtam el igazi mosollyal a délután (sőt, az egész nyár) folyamán, elnéztem a növekvő szintű vizet. Az egyik kacsa hápogva fejest akart ugrani, el kellett kapnom, hogy meg ne tegye. – Még ne!

- A tudatalattid biztos ezt mondogatja – bólogatott Roy nagy komolyan. – Még ne, még ne!

- Elég a kiparodizálásomból! – szóltam rá, de nevettem.

- Most komolyan, miután találkozol egy fiúval, mennyi a legkevesebb idő, hogy járni kezdj vele?

- Nem is tudom – gondolkoztam. Volt idő, amikor megismerkedés után négy perccel hajlandó voltam járni a fiúkkal, persze csak, ha kellőképp közkedvelt és sármos volt az illető. Azok az idők elmúltak. – Ez attól függ, milyen a fiú, mennyire tetszik, stb., stb.

- Átlagban – makacskodott Roy.

- Nem tudom! – felszisszentem, mert a hideg víz elérte lábujjam hegyét, jegesnek hatott a forró nyári délutánban. – Tartsd vissza a kacsákat, ha ebbe belemennek, szívgörcsöt kapnak!

A kacsák ezt sajnos nem tudván sorban próbáltak belemerészkedni a csábító vízbe, egyik-másik a peremről nézelődött, egy pedig már ugrott is, Roy úgy kapta el, félrehúzva a slagot, ami alaposan fejbetalált engem. Megfogtuk a kacsákat és arrébb zavartuk őket. Roy próbált nem nevetni, mikor rám nézett, de nem nagyon ment neki, egyik kezével el kellett takarnia szemét, hogy ne hahotázzon fel.

- Nagyon vicces – próbáltam úgy lehúzogatni topomat, hogy valamit azért takarjon, a hajamból nagy mennyiségű víz csurgott le rá, eláztatva melltartómat, nadrágomat… mindenemet. – Először rátaposol az ujjamra, aztán egy slaggal célba veszed a fejemet!

- Nem tapostam rá! Vagyis nem volt szándékos! – védekezett ő. – Mondtam, hogy ne haragudj.

- Egy kérdésre válaszolj, akkor meg van bocsátva.

- Remélem, jó kérdésed van – vigyorodott el. Felé léptem hármat, mire tekintete áttetsző topomra tapadt. Karba tettem kezem.

- Hány éves vagy?

- Csak ennyi? Te tizennyolc, ugye? Hallottam a nagybátyádtól, hogy jövő év januárban töltöd a tizenkilencet. Én már annyi vagyok. Egyébként egyetemre járok, gondolom ez is érdekelt. – aprót bólintottam. – Akkor én is kérdezek egyet: mennyi idő kell ahhoz, hogy igent mondj egy randira?

- Mi van? Már megint kezded? – közben kicsavargattam hajam. – Mondtam, hogy a sráctól függ - felkaptam fejem. – Most magadra céloztál?

- Hosszú menet volt – mosolyodott el, ismét megcélozva a slaggal a tavat. – De megérte. Szóval?

Elvörösödtem. Evie-től egyáltalán nem volt szép dolog, hogy faképnél hagyott – mondjuk én meg elfelejtettem a szülinapját -! Ő tudott választ az efféle kérdésekre, főleg, ha ilyen helyes sráccal volt dolgunk. Roy hála az égnek a vizet nézte, így nem vette észre hőfokom alakulását, arcán mégis aranyos mosoly ült – mintha tudna valamit, amit én nem.

- Nem t’om – feleltem végül. Rossz válasz volt, mert újra felemelte a slagot és megcélzott vele, láttam, hogy direkt a fára emeli, hogy ne engem érjen, de amilyen jók a reflexeim, kitértem a nekem szánt vízsugár elől és elkaptam a körtefát érő vizet. Ezúttal hasamon talált el, topomnak funkcionálisan és strukturálisan egyaránt vége lett. – Ha már ilyen szépen kérsz… kérdezz meg egyszer, és válaszolok – gondosan kiemeltem az ’egyszer’ szócskát, nehogy elkerülje figyelmét. Bólintott.

- Kész a tó. Szerintem már nem is hideg. Megnézed?

Még mindig mezítláb voltam, így simán beléptem a tó sekélyebb részére, az elűzött kacsák közben visszatértek és irigykedve hápogtak.

- Ez tiszta jó, te nem jössz be? – megfordultam, de sehol nem láttam Royt. – Roy?

- Nem lehet – szólalt meg a ház felé tartó ösvényről. – A bátyám hív. Jó pancsikálást!

 Ha közelebb lett volna, lespricceltem volna egy nagy adag vízzel, így azonban csak csaptam egyet, mire az összes kacsa körém gyűlt. Roy, az előadáson látott magas férfi (aki tehát Roy bátyja?) és nagynéném vigyorogva nézték, ahogy állok a derékig érő vízben.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.