Képzelet ereje

Befejezés

Maria nem kezdett bele az olvasásba, amíg a vőlegénye haza nem ért. Megosztotta vele szomorú múltja titkát. A férfi megértette, hogy kedvesének kivételesen nem rá volt szüksége, hanem magányra.

A nő felnyitotta a könyvet, és abban a pillanatban beszippantotta az írónő által elképzelt világ, amikor az első sort kezdte olvasni. A kis árva szemszögéből mesélte a történetet. Ami a legcsodálatosabbnak tűnt az egészben, hogy szó szerint felidézte Maria életének legfontosabb állomásait, eseményeit. Időnként abba kellett hagynia az olvasást, hogy utat engedjen könnyeinek.

A bestseller utolsó lapjai az eljegyzésükről mesélt. Reggelre virradt, amikor Maria végzett. Úgy döntött, ideje felkeresni az írónőt, és megosztani vele, hogy a kislány nem halt meg. A garázsba rohant, beült a kocsijába. Közben azon imádkozott, hogy ne hagyja cserben, és induljon be. Mint valami varázsszóra a motor dorombolni kezdett.

Gondolatai azon jártak, vajon mit mondjon az írónak, hiszen mégsem ronthat ajtóstul a házba. Amikor feleszmélt, már nem maradt ideje elmenekülni, mert az idős hölgy ajtajának zárjában kattant a kulcs. A nő köntöst viselt, és kezében kávés bögrét szorongatva meglepetten nézett látogatójára, aki kócosan, az előző napi ruhájában állt előtte.

– Maga? – kérdezte.

– El… Elnézést, hogy így magára török – habogta Maria. – De… fontos dolgot…

– Nincs több interjú! – közölte az író, és épp készült becsapni az ajtót, amikor Maria egy hirtelen ötlettől vezérelve elhadarta a hölgy fülének ismerős mondatot.

Egy pillanatra elcsodálkozott.

– Ezt mondta magának a kislány akkor! – folytatta a riporter. – Azt jelenti: Segítsen! Húzzon ki! Nem érem el…

– Ezt honnan tudja? – kérdezte az írónő döbbenten. Lelki szemei előtt újra lejátszódott az a szörnyű jelenet.

– Mert az a gyerek nem halt meg! – Maria egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, nehezen tudott egyhelyben maradni. Szíve vadul vert. Lelke egyik fele szeretett volna elfutni, még a másik inkább az egykori megmentő nyakába borulni.

Az írónő múltja és érzései zavaros pocsolyaként felkavarodtak. A kezéből kicsúszott a bögre, és hangos csörömpöléssel összetört. A kávé fekete tócsát alkotott a cserepek között.  Az asszony arcán változó érzelmek futottak át: meglepődés, pillanatnyi öröm, majd harag. Százszor eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne, ha az árva élne. De most, hogy ott állt valaki, aki kimondta a vágyát, már egyáltalán nem volt olyan biztos a dolgában. Arca kipirult, légzése felgyorsult.

– Hogy képzeli?! Takarodjon innen! – üvöltötte, becsapta az ajtót, és a bejáratnak támaszkodva zokogni kezdett.

Maria nem akarta feladni ilyen könnyen.

– Higgyen nekem! – kiabálta. – Maga nem bírta kihúzni, de az ár utat tört magának, és kimosott egy fát, amibe egy kicsivel lejjebb bele tudott kapaszkodni. A vöröskeresztesek pedig kihúzták… – Már Maria is sírt. – Csak a nevekben tévedett, de a többi mind igaz…

– Kihívtam a rendőrséget! Menjen el! – Hallatszott a túloldalról az írónő hangja.

Maria szót fogadott. Otthon elmondta Stevennek, hogy mi történt. A férfi védőn átölelte, de magában eldöntötte, nem hagyja annyiban a dolgot.

Napok teltek el, és a riporternő betegségre hivatkozva nem járt be dolgozni. Igazából nem tudta feldolgozni lelkileg az eseményeket. Az egyik délelőtt Steven kétségbeesetten felhívta, hogy menjen be a stúdióba. Maria érezte, hogy baj van, ezért gondolkodás nélkül engedelmeskedett.

Az írónő magányba menekült a sokk elől, nem beszélt senkivel, és alig mozdult ki a lakásából. Steven azonban nem hagyta magát lerázni, bár a nő nem vette fel a telefont, a férfi számos üzenetet, levelet hagyott számára, amelyben megkérte, hogy nézze a következő pénteki adást. Maga sem tudta miért, de bekapcsolta a készüléket, és a riportműsorra váltott.

Maria látta a piros lámpát, ami jelezte, hogy éppen megy az élő adás. Szemével kétségbeesetten kereste vőlegényét, ám nem látta sehol. Aztán egyszer csak megpillantotta a kamerák kereszttüzében. A férfi ott állt a díszlet előtt, és beszélt.

– Kedves nézőink! Ezúttal rendhagyó adás szemtanúi lehetnek. A múlt pénteken láthatták napjaink egyik legsikeresebb bestseller írójával készített riportunkat, amelyben elmesélte könyvének igaz történetét. Azonban nem vehették észre a színfalak mögött lezajló drámát, a kamerák viszont mindent rögzítettek…

Amint ezt kimondta a felvételen Maria jelent meg. Azon visszatükröződött a riporter minden rezdülése, és a nő felszín alatt lapuló érzelmei. Maria először dühös lett, de aztán megértette, hogy vőlegénye nem szeretne neki rosszat, így visszafogta magát.

A kicsi lakás falai közé menekült idős hölgy előrébb hajolt a kanapéján, miközben a képernyőre meredt. Feltette magának a kérdést: Tényleg lehetséges lenne?

– Mint tudják az élet kiszámíthatatlan… És talán véletlenek sincsenek, de mi most olyan csodának lehettünk részesei, amely nem mindennap fordul elő. Egyik kolleganőnk hirtelen lemondta az interjút, és Mariának a felkészülésre sem maradt elég ideje. Ám ahogy fény derült az írónő múltjára, úgy törtek felszínre Maria gyerekkorának darabjaira is. Láthatták, ahogy hatalmába kerítették őt az emlékek. Szerette volna elmondani, ő az az árva lány, akit az ár elsodort, de előbb el akarta olvasni a könyvet, hogy biztosra mehessen.

A férfi mélyen a kamerába nézett.

– Több dolog került napvilágra, mint remélte. Az a kérdés merült fel, hogy a képzelet helyrehozhatja-e azt, amit a valóságban elrontottunk.

Abban a pillanatban az íróban tudatosult, hogy a férfi igazából nem a nézőknek, hanem kizárólag neki mesél.

– Erre bizonyára azt a választ kapnánk, hogy nem. Ám ez jelen esetben nem igaz. A valóság és a képzelet között csak az akarat szab gátat. Ebben a könyvben… – Tartotta fel a bestsellert. – Több a valóság, mint a képzelet. De hogy nehogy azt higgyék, hazudok, így bemutatom a tényeket. Leszögezem, nem hamisítványokról van szó, a felvételeket több száz szemtanú is igazolhatja, ahogy a képek eredetiségét, a történtek valóságát is… 

Az írónő felkapta a kabátját, aztán fogott egy taxit, és a stúdióba indult. Gyomra gombostűfejnyire zsugorodott, ahogy felidézte magában a rideg elutasítást, amikor a riporter felkereste. Kezeit izgatottan tördelte. Alig várta, hogy karjaiba zárhassa az egykori kicsi lányt.

A nézők jól láthatták a fényképeket, amelyeket az írónő készített a tragédia helyszínén, és bár azt hitték, azok elvesztek, most mégis előkerültek Steven közbenjárásával. Beszámolók, jelentések és újságcikkek: „Egy kislányt kimenekítettek az árból”… Maria diplomaosztója…

Maria és Steven tekintete összefonódott.

– Aki olvasta a könyvet, tudhatja, hogy valójában megtörtént dolgokat mesél el. De mi sem bizonyítja jobban kedvenc írónk valóságot teremtő erejét, mint az utolsó fejezet: „Az eljegyzés”. 

Maria arcára mosolyt csalt Steven leánykérésének ügyetlensége. Arcáról letörölte a könnyeket. Abban a pillanatban hangos ajtócsapódás hallatszott. Steven jelzett, hogy az egyik kamera Mariára, míg egy másik az érkező felé forduljon. Örömmel töltötte el, hogy tökéletesen bevált a terve, és az írónő is eljött.

– Most pedig… – suttogta elnehezült hangon –… láthatják, amint az árva kislány találkozik élete megálmodójával!

Az írónő szorosan magához ölelte Mariát. Párszor belesúgta a fülébe, hogy mennyire sajnálja. A stúdióban lévők közül többen is megkönnyezték a jelenetet, de a képernyők előtt ülő nézők is meghatódtak.

– Hölgyeim és uraim! Ilyen is lehet a képzelet ereje! Jó éjt, és álmodjanak szépeket! – búcsúzott el a közönségtől Steven. 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.