A srác a vastag szmogfelhőn áttörő utolsó napsugarak fényénél, nem egészen egy órával zárás előtt jelent meg az apró üzlethelyiségbe vezető lépcső tetején, és hozta magával odakintről a kerületre annyira jellemző döglött halszagot is. Bátortalanul álldogált, még az acéllal megerősített nyílászárót sem tette be maga után, látszott rajta, hogy most jár életében először ilyen helyen.
- Gyere már beljebb, fiam, és csukd be azt a tetves ajtót! – mordult a jövevényre a masszív pultjára tenyerelő Rahim. – Rohadtul elegem van ebből a nyavalyás szagból akkor is, amikor épp munkába jövök, a francnak sem hiányzik, hogy most már a boltomba is beszivárogjon.
A srác rebegett valami bocsánatkérés-féleséget, majd becsukta az ajtót, és tett néhány bátortalan lépést az alagsori helyiség felé. Vastag lencséjű szemüveg mögé rejtett seszínű szeme gyors, ideges pillantásokkal pásztázta végig a falakhoz tolt polcokon heverő kézifegyvereket. Kezét egyetlen pillanatra vette ki elnyűtt, rikítóan citromsárga széldzsekijének zsebéből; amikor megigazította vele vállig érő, zilált, világosbarna haját. Rahim jól láthatta, hogy körmei tövig vannak rágva.
- És mégis mire lenne szükséged, fiam? – kérdezte a nagydarab török, miközben kezei szinte maguktól rakták össze az asztalon heverő Korth revolvert, aminek a tisztogatását épp akkor fejezte be, amikor belépett a srác.
- Egy pisztolyra – hadarta el alig hallhatóan a vevő.
- Abból itt elég sokfajta van – sóhajtott egyet Rahim, aki már sejtette, kivel is áll szembe.
A fiúról szinte ordított, hogy amolyan tipikus okostojás, akit az egész suli szívat mindenféle különösebb ok nélkül, pusztán azért, mert képtelen megvédeni magát. Ezt sugallta az idegessége, a vékony, törékeny alkata, a félig lesütött szeme, a félősen cikázó pillantása és az egész magatartása.
- Mégis, mire akarod te azt a pisztolyt használni, fiam? – puhatolódzott tovább a nagydarab török, majd leemelt egy rövid csövű, szürke fegyvert az egyik polcról, amit még kényelmesen elért a pult mögül. – Itt van például ez a Carbon-M szériás Beretta. Nem az igazi, viszont cserébe sokkal megfizethetőbb, és önvédelmi célokra tökéletesen megfelel. Sokkal könnyebb, mint az eredeti, hála a speciális szénszálas anyagnak, amiből az egészet öntötték az argentinok. De ne aggódj! Gyengébb minőségű alapanyaga ellenére ugyanolyan jól bírja majd a strapát, mint a fémből készült!
A srác pár másodpercig mustrálta az önvédelmi pisztolyt, csak azután bökte ki:
- De nekem valami nagyobbra lenne szükségem. Tudja, olyanra, ami nagyobbat szól.
- Akkor vess egy pillantást a Korth és a Koenig legújabb termékeire! – mutatott egy kissé távolabbi tároló felé a török, ahol német és holland revolverek hevertek egymás mellett. - A Koenig-AX például 0.50-es AE töltényeket használ, de ha fizetsz némi felárat, megbuherálom egy kicsit, hogy akár 0.50-es BMG-t is vigye. Márpedig azokkal igazán csinos lyukat robbanthatsz bárkinek a seggébe, nekem elhiheted…
A srác ezúttal sokkal hosszabb ideig gondolkodott, még fel is emelte az egyik kecses, hosszú csövű Koenig revolvert, azonban szinte azonnal vissza is tette a helyére, mintha csak megégette volna, majd kezei újra eltűntek széldzsekije zsebében. Vetett még egy félős pillantást a tárolókra, majd visszasétált a helyiség közepére, ahol eddig is állt.
- Ezek nem automaták – közölte végül a nyilvánvaló tényt. – Nekem pedig olyan kéne. Valami erős automata puska… - Rahim már épp nyúlt volna a hátsó szobába vezető fémajtó mellett heverő műanyagláda után, ami tele volt Krauser géppisztolyokkal, amikor a vevő folytatta. – Rohampuska… Azt hiszem, így hívják őket. Igen, nekem egy rohampuskára van szükségem.
A nagydarab török felvonta bal szemöldökét, ami nála a csodálkozás jele volt. Már vagy tíz éve vezette ezt a kis fegyverüzletet Detroit belvárosának szélén, Briggsben, viszont eddig sosem találkozott olyan tizenhat körüli kölykökkel, akik rohampuskát akartak vásárolni.
- Ez azért eléggé drága mulatság lesz, fiam – morogta, miközben vetett egy pillantást a pult alatt heverő két HK G36-ra. Régi fegyverek voltak, viszont megbízhatóak, pusztítóak és eredetiek. A marketing szöveg ellenére Rahim pontosan tudta, mennyit számít, ha egy fegyvert a németek raktak össze, nem az argentinok, brazilok netán kolumbiaiak, ennek megfelelően jóval drágábban is árulta őket. Márpedig az a dollárköteg, amit a srác előhúzott a széldzsekije zsebéből, meg sem közelítette ezt az összeget, sőt, még egy Carbon-M szériás rohampuskára sem volt elég.
- Ennyi megfelel? – kérdezte a fiú, hangjába félelem és reménykedés vegyült.
- Sajnos nem. Az eredeti katonai cuccoknak megkérik ám az árát, fiam – mondta Rahim. – De van itt valami, ami talán megfelel az igényeidnek és a pénztárcádnak is.
Ezzel a nagydarab török megfordult, majd belökte a legújabb modelleket reklámozó poszterek alól ki sem látszó vasajtót, és belépett a hátsó szobába, ami majdnem kétszer akkora volt, mint maga az üzlethelyiség. Rahim itt rendezte be a raktárt és saját kis műhelyét, a fegyverek javításához, szétszedéséhez és megbuherálásához elengedhetetlenül szükséges eszközök garmadájával.
A töröknek nem kellett sokáig keresgélnie, az, amiért jött, ott hevert a rozsdamentes acélból készült asztala közepén. A tönkrement orosz géppisztolyt még múlt héten vásárolta egy piercingekkel teleaggatott mohawk frizurájú négertől, eléggé romos állapotban. Az új csövet és a lézeres irányzékot már ő hegesztette rá, és a régi szalagtár helyén díszelgő dobtár is az ő keze munkája volt.
- És ez hogy tetszik, fiam? – kérdezte az idegesen toporgó sráctól, miután visszament az üzlethelyiségbe. – Saját munka, de attól még pont ugyanolyan jó, mint az eredeti, csak éppen sokkal olcsóbb. A dobtárba ötven töltény fér, cserélése mindössze pár másodperc. Tűzgyorsasága és pusztítása pedig egyszerűen lenyűgöző. Bátran mondhatom, hogy ez a legjobb fegyver, amit a pénzedért kaphatsz az egész városban.
- Oké. Akkor ezt megvenném – bólintott végül a fiú, majdnem egy percnyi gondolkozás után. – A töltény mennyibe kerül hozzá?
- Két dobtár az én ajándékom az első automata fegyveredhez, fiam – legyintett Rahim nagyvonalúan. – De mégis, mire kell ez neked? A magadfajta kölykök nemigen kedvelik az olyan kalibert, ami miatt akár börtönt is kaphatnak, ha kiszúrja egy zsaru.
- Az meglepetés – válaszolta a fiú, miközben átnyúlt a pult felett, hogy elvegye a töröktől újdonsült rohampuskáját. Megszeppent arckifejezése szinte azonnal köddé vált, ahogy a fém a kezébe simult, helyét egy apró vigyor vette át.
Rahim először még újra rá akart kérdezni, hogy mégis mi a fenét fog csinálni egy házi gyártmányú automata fegyverrel, aztán meglátta, hogy a srác bal szemhéja enyhén, alig észrevehetően remeg. Az őrültség eme apró jele és a vérszegény vigyor elég volt neki, hogy pontosan megállapítsa, mit is tervez a fiú.
- Azért azt megkérdezhetem, fiam, hogy melyik iskolába jársz?
- A Kerületi Hatosba – válaszolt kötelességtudóan a gyerek, majd felkapta a puskát, a másik két dobtárat, és megindult az ajtó felé. Mozdulataiban nyoma sem maradt a félelemnek, immár a magabiztosság sugárzott belőle. Az ajtóból még egyszer hátrafordult, hogy megköszönje a remek fegyvert, így a török árus láthatta, hogy az apró mosoly azóta széles, önelégült vigyorrá torzult az arcán, és szemei is sokkal vidámabban csillogtak, mint pár perccel ezelőtt. A török úgy érezte, ez a kép élete végéig kísérteni fogja.
Rahim várt még egy teljes percet, maga sem tudta miért, csak aztán vette elő a mobilját, és tárcsázta unokatestvére számát. A telefon ötször csöngött ki, mielőtt a kerület másik végén dolgozó könyvelő felvette volna.
- Helló, Rahim! – köszönt a másik kissé nyúzott hangon. – Mit tehetek érted?
- A srácaidról lenne szó, Khazid – tért egyből a lényegre a fegyverárus. – Az Állami Hatosba járnak mindhárman, igaz?
- Igen, de miért? – kérdezte értetlenkedve az unokatestvér. – Mi van velük?
- Még semmi. Viszont nemrég járt nálam egy kissé zakkant kölyök, aki azt mondta, ő is oda jár, majd vett egy rohampuskát. Ha rám hallgatsz, holnap nem küldöd iskolába a fiaidat… - Ezzel letette, majd újabb fegyvert kezdett tisztogatni, miközben egy régi török népdalt fütyült.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó