Színpadra fel - Volt... Létezik?
Volt egy látomásom.
Nem tudom mi történt velem. ÉN velem, aki mindig a lehető legracionálisabb, mikor nem a gépe előtt ül, akit mindig negatívnak, pesszimistának mondanak, pedig csak minden lehetőségre gondolok, ahelyett, hogy vakon hinnék. VELEM, aki soha nem hisz a csodákban.
Talán álom volt, mégis túl valósnak tűnt, hogy álom legyen, és túl hihetetlen ahhoz, hogy valóság.
Utolsó emlékem a valós világról a szobám, ahogy kábán bámulok előre, nagy dolgokon gondolkozok és próálok megoldást taláni a problémákra.
Aztán ott ültem ugyan úgy bambán, előre meredve és ki tudja meddig, mígnem észbe kaptam. A zenét kapásból felismertem, hiszen az egyik legszebb klasszikus szám: a Kék Duna kerungő.
Emberek vettek körbe. Régi, kipárnázott, fargott széken ültünk. Férfiak és nők egyaránt. Szűk fűző, és bő, nehéz szoknya volt rajtam, ahogy minden nőn. A férfiak kék felsőt és nadrágot viseltek, arany díszítéssel. Oldalukon kard, testalkatuk erős, némelyikük arca sebhelyes. Talán katonák lehettek.
Messze, valahol a hatalmas terem közepén emberek táncoltak, furcsán tökéletesen. Nem az a megrendezett báli jelent, amit a filmekben látni, hanem tökéletes alkalmazkodással egymás iránt. Látszott, hogy tanult, gazdag emberek.
Közvetelnül mellettünk egy kis emelvény magasodott, ahol a zenekar foglalt helyet. Az egyik fal mellett hosszú asztal állt, mögötte szolgáló lányok, fekete, fehér ruhában, felkötött hajjal, fejpánntal. Az asztalon pedig minden féle földi jót felszolgáltak és csak kérni kellett. A kaviártól elkezdve a kicsi rákos-sajtos szendvicsekig, minden.
A plafonon nem lámpák világítottak, hanem gyertyák. A díszes gyertyatartók a megolvadt viszasz súlya alatt szinte már roskadoztak. A mennyezet és a fal csicsásan volt díszítve. Arany szegélyek, angyalok, menny, édenkert.
Hirtelen megszédültem, finoman megkapaszkodtam a karfában.
- Miss. Ritwall, jól van? - kérdezte a mellettem ülő férf.
Senki sem vett észre minket, a beszélgetés ugyanúgy folyt tovább.
- Igen persze, Mr...
A férfi elmosolyodott.
- Tán bolondozik, Miss? Mr. Tailor vagyok.
- Ó hát persze - motyogom kábán. - Ne haragudjon rám, kérem.
A szavak maguktók jöttek és furcsának tűnt, hogy ilyen egyszerűen tudom beszélni a "kékvérűek nyelvét".
Ismerős volt a férfi, de hosszú hajával, és szakállával nem tudtam hova tenni. Valahogya szeme... annyira... és hiába törtem a fejem, nem juott eszembe.
Egy kövér nő, vagy talán még lány, szakította félbe a gondolataimat, hangos felháborodott megszolalásával:
- Én ezt nem értem! Lopják a pénzt és a földeket és a rendőrség nem tud mit tenni? Ez egyszerűen abszurd! Felháborító!
- Valóban az, Mrs. Ross. De mit lehet tenni. Indítsunk mi kereső csapatot utánuk? - válaszolta ugyan abban a hangnemben hatalmas testalkatú férfi
Egy nő felháborodva horkantott, több férfi pedig gúnyosan kacagott.
- Ugyan már, a rendőrség azért van, hogy tegyen valamit, és ha nem, akkor esküszöm - itt, az önök jeles és megtisztelő társaságában -, hogy én magam fogom megkeresni a rendőrkapitányt, Mr. Farray-t. - folytatta ugyan az.
- Helyes, épp itt az ideje - motyogták néhányan.
Csendben hallgattam az este további részében és próbáltam rájönni mi történhetett velem.
Mindenféle hihetetlen dolog eszembe jutott és néhány olyan is, ami földhözragadtabb volt. Vissza utaztam az időben, vagy csak álmodom és társai, de valahogy mégsem mertem egyikre sem azt mondani, hogy "igen, ez történt!".
Késő este mikor már mindenki szállingózni kezdett haza felé, Mr. Tailor sarkát összecsapva állt elém:
- Miss. Ritwall, esetleg megengedi, hogy haza kísérjem kegyedet?
- Természetesen - feleltem egy kis habozás után.
Belé karoltam és mire észbe kaptam volna már egy ház előtt álltunk és egy inas kinyitotta a hintó ajtaját.
- Örültem a talákkozásnak Mr. Tailor.
- Én pedig köszönöm, hogy időt szánt rám és az ostoba feltételezéseimre. Remélem nem haraszik rám.
- Ugyan, dehogy.
- Miss. Ritwall. Kérem ne vegye tolkodásnak, de szeretném, ha mostantól tegezne. Hiszen mégiscsak én értettem félre Önt.
Egy pillanatig hallgattam, mintha nem lennék egészen biztos benne:
- Nem bánom Arthur. Minden jót.
- Várjon kérem, nem bánja, ha elkísérem az ajtóig.
Ahogy visszafordultam és a szemébe néztem, rájöttem ki ő. Ki az, akire emlékeztet. Mosolyogva ültem vissza és a kezemet az övére tettem. Tudtam, hogy későre járhat és azt is, hogy egy ilyen világban a nőnek - teljesen mindegy, hogy házas vagy sem - nem illik egyedül császkálnia.
- Nem bánom Arthur, de túl fáradt vagyok már további beszélgetésekhez. Ha valamit szeretne, jöjjön el hozzánk holnap.
- Mikor lenne jó a kisasszonynak?
- Bármikor.
- Köszönöm a meghívást, Miss Ritwall.
- Kérem, csak Sophia - valahogy biztos voltam benne, hogy így hívnak.
A férfi elmosolyodott. Kiszállt a kocsiból, és kezet nyújtva segített ki. Csendben nézett, miközben az ajtóih kísért. Csak akkor esett le, amit talán addig is nyílvánvaló volt: szerelmes belém.
Az ajtóban az inas ismét rendelkezésünkre állt.
Arthur sarkát összecsapta, meghajolt és kezet csókolt.
- Ég önnel, Sophia.
- Jó éjt, Arthur.
Ahogy bezérül utánam az ajtó és egy szolgáló lány jött elvenni a kendömet és a táskámat, hitetlenül mosolyogtam. Furcsának tűnt, hogy világokon át ugyan az az ember legyen. Isremős érzés fogott el. Egyszer már éreztem. Sőt talán nem is egyszer.
Létezik vajon a reinkarnáció? És ha létezik, akkor az újra született lelkek, megin ugyanúgy egymásnak lennének teremtve, minden életben?
A szívem úgy dobogott, hogy tudtam nem lehet más csak ő. Úgy tűnt a szívem tudja a választ, még ha az agyam, az ésszerűség, kételkedik is. A szeme elárulta. A gyönyörű szeme...
- Kisasszony, kész a vize.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó