Színpadra fel!
Körbe vesz a hideg, a félhomály. Vacogok, majd megfagyok.
A sötét és lezárt barlangból nincs kiút. Ott ragadtam. Nem én választottam, nem én akartam. Szívesebben kerültem volna el. Sőt, magamra vállaltam volna száz, meg száz dolgot, csak még egyszer ne kelljen átélnem. De a sors ezt hoza és nem tehetek mit ellene.
Ahogy körbe nézek a halványan megvilágított falakon, elmerengek. Hogyan tovább?
A terv már félig kész van. A túlélésre, a boldogságra vezető út halványan kirajzolódott előttem, mégsem mertem semmit biztosan tisztázni, mert félek. Mit tartogat a jövő? Már eltűnt az életemből egy fontos személy, el fog menni egy másik... de ugye... ugye ő nem?
A tüzem, ami mellett félszegen kuporgok, hirtelen hatalmas lángra kap. Egy kifejezés jut eszembe róla: fény a sötétségben. Ahogy a tűz egyre vadabbul, egyre hevesebben lángol, én egyre jobban érzem mennyire szeretem.
Érzem, hogy az életem széthullott, és ő mégis "mellettem" van. De azt is csak idézőjelesen. Hogy miért? A válasz oly egyszerű, hogy kacagnom kell rajta... neki is van egy élete, amit miattam nem mellőzhet. És nem is várom el, hogy otthagyva mindent, fogja magát, átszáguldjon ide, és a barlang falát ostromolva mentsen meg. Nem várhatom el azt sem, hogy csak nekem éljen, hiszen más is fontos rajtam kívül. És azt sem, hogy abba a harca kezdjen, amibe én már évekkel ezelőtt: úgy háborúzzon, hogy soha, de soha nem nyerhet. Mert a világ kegyetlen. Nem kímél egyetlen halandót sem, és ha léteznek halhatatlanok, akkor nekik is kijár a fertelmes valóságból. Merthogy, az élet nem szép, nem jó, nem egyszerű. Mi, te, én, és az az ember az utca másik végében, mi emberek vagyunk, azok, akik jobbá teszik a világot. A mi érzéseink által válik szebbé élhetővé ez a pöcegödör.
Hatalmas határok vesznek körbe minket és azt kívánom, bár ne lennék abban a barlangban. Mert még egy börtön udvara is barátságosabb, kevésbé határolt, de nem így van. A barlang falai az én határaim. Egy hely, ahonnan nincs menekvés. Bezárva minden oldalról, sötét, hideg, és majdnem, de csak majdnem boldogság, öröm mentes. Ott van a tűz, ami hevesen lángol és soha ki nem alszik. Mert az a tűz a szerelem és nem adnám egyetlen szikráját sem semmiért. Az enyém, senki másé, és jelen pillanatban az életem. Talán jobba szüségem van rá mint bármi másra.
Azt hiszem az életnek van egy nagyon nagy tanulsága:
Csak olyan dolgokat állít elénk, amiket mi meg tudunk csinálni. Egyedül mi döntjük el, hogy hogyan. És ha nem tanulunk meg felejteni, szeretni, elengedni, és a mában élni, akkor az élet előbb vagy utóbb kegyetlenül fogja az értésünkre adni, hogy "elég volt. ezt már rég meg kellett volna tanulnod." És sokszor ezt iróniával viszi véghez.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó