Se nő nem voltam még, de már gyermek sem, mikor ez az esett történt.
A nap már nyugovóra tért, mikor meghallottuk a határból érkező lónyerítéseket. Egy kis faluban éltem, nem sok minden történt mifelénk, így izgatottam rohant ki minden lakó a poros utcára köszönteni az érkezőket. Rengetegen jöttek, talán százan is, mind lovon és harci öltözékben. Spártai katonák. Útjuk élelemért és egy kis megnyugvásért vezetett felénk, mielőtt harcba indulnának. A perzsák már a küszöbön, valakiknek le kellett törni mohóságukat és ezért ezen ifjú férfiak az életüket kockáztatták hazájukért és becsületükért. Nagy eséllyel a vesztükbe rohantak. Ők is tudták, mi is tudtuk. Eképp is fogadtuk őket, tisztelettel és odaadással, mindent megadtunk nekik, ami a poliszok hűséges harcosainak kijárt. Lakomát csaptunk, jobb híján a falu határában, mivel ennyi ember nem fért volna be egy épületünkbe sem.
A tudatlan és nagyravágyó fruskák egytől egyig a fess és bátor harcosok körül sertepertéltek, amit anyjuk előtt felszolgálásnak álcáztak. Nekem nem volt édesanyám, a szülésbe belehalt, így édesapám és a zsémbes nővére nevelt. Nem óvtak úgy, mint a többi lányt, ezért magamra kellett vigyáznom.
A férfiak riasztottak, mind bűzlött már a bortól, egyesek utánam is nyúltak, megmarkolásztak. Szaporán lépkedtem, akár egy szeppent őzike a ragadozók között és igyekeztem minél hamarabb elvégezni a teendőmet: üres kupáikat újratölteni. Még sosem láttam ennyi férfit egy helyen, nehéz volt hozzá szokni a félmeztelen és tökéletes alkatú idegenekhez.
Már csak egy katonát kellett megitatnom, hogy a kancsóm kiürüljön és visszamenekülhessek a kunyhónkba. Egy visszafogott korombeli fiút választottam, így felé indultam, abban reménykedve, hogy ő nem fog molesztálni, mint a többi férfi. Félúton jártam, mikor egy részeg alak rám borult és ijedtemben felsikítottam. Vigyorgott, míg én rettenettel az arcomon bámultam vissza rá. Ködös, eszelős tekintetbe ütköztem.
-Szállj le a kislányról, hogy Hádész vinne el, te szerencsétlen! Holnapra tartogasd az erődet, mihaszna pojáca! – suhintotta le rólam a férfit egy magas idegen és az orrom alá tolta kupáját. – Te meg önts! – A részeg férfi elterült a földön, a másik figyelemre sem méltatatta.
Halkan egy köszönömöt rebegtem és remegő kezeimmel felemeltem a korsót. A jókötésű morózus alak rám meredt, miközben öntöttem neki. Nem bírtam megállni, hogy szemérmes tekintetem rá ne emeljem. Jobb arcát egy vágás szelte ketté, egy évekkel ezelőtt szerzett ocsmány relikvia, mely a halántékától egészen a felső ajkáig húzódott eltorzítva azt. Az apró sebhelyek vonzóak, a testen viseltek büszkeséggel és emlékekkel teliek, de egy ekkora hasíték az ember legkifejezőbb és legszembetűnőbb testtáján – bármekkora harcos is az illető - csupán elrettentő. Gyönyörű arcvonásait borzalmas maszkká változtatta. Rémülten szegeztem vissza tekintetemet a pohárra, majd amilyen gyorsan csak lehetett, eliszkoltam.
Ahogy észrevettem, más is kerülte a társaságát. A férfiak gorombának és fásultnak, a nők visszataszítónak találták. Ám a hadvezér nem egyszer hátba veregette a húszas évei elején járó ifjút, dicsérte társainak, akik félelem ittas tisztelettel figyelték, de a harcos ezen kívül nem igazán vette ki a részét a társasági életből, csak bámulta az éj ölén ropogó tűz lángjait. Méltóságteljesen sétált, mialatt a nők visszautasító tekintetekkel mustrálták, a neveletlenebbek pedig egyenesen kiröhögték őt. Azt nem is vették észre, hogy milyen értelmesen ragyogtak fekete szemei, annak ellenére, hogy spártai és még ilyen ifjú, és hogy sötétbarna tincsei milyen lágyan omlottak széles vállaira, egészséget és ápoltságot sugallva. Minél többet csodáltam a távolból, annál inkább vonzott benne valami. Miután összeszedtem a bátorságomat, felkaptam egy boros kancsót és elindultam felé:
- Még egy kupa bort, mielőtt neki vágnak az útnak? – kérdeztem szendén.
Először azt hittem, meg sem hallott, majd épp tovább akartam állni szárnyaszegetten, mikor felém fordult.
- Nem, eleget ittam már – felelt. – Ahogy elnézem, másnak több bátorságra van szüksége, mint nekem. Azt hiszik, a bor majd mindent megold helyettük. Bolondok! Az istenek kezében vagyunk, és ha Árész nem áll mellénk, hiába ez a bormámorból szerzett bátorság…
- Talán… búfelejtés vagy reménykedés végett isznak… Még erre a pár órára önfeledtek, szabadok és elevenek lehetnek.
- És nem holtak – lehelte a férfi elkalandozva. – Nem erre neveltek minket. Önfeledt… azt sem tudom, mit jelent e szó. – Hangja olyan keserű mélységekben zengett, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Egy apró mosoly terült el az arcán. Orcájának ép fele fordult felém és így egészen hétköznapi, sőt eszményi látványt nyújtott.
- Hallottam, hogy Spártában milyen kegyetlen törvények uralkodnak – suttogtam. – Biztos megacélosítja az embereket mind lelkileg, mind testileg.
- Meg. Szavakba sem lehet önteni, milyen ott felnőni. Elérni fizikai és szellemi korlátaidat, mialatt mind egyre többet és többet követelnek. Ott nincsenek gyerekek, oda már felnőttként születik az ember. – Eddig a tömegbe révedt, ám most felém fordult. – Te is megijedtél tőlem, most mégis itt állsz. Talán kíváncsi vagy, hogyan szereztem ezt a káprázatos sebhelyet?
- Harc során, gondolom. Nem kérdezősködni jöttem, csak felajánlani egy kis nedűt a csata előtt – hajtottam le a fejem, fekete hajszálaim az arcomba hulltak. – Nem is zavarok tovább, biztos más is szomjazik. – Zavartan visszafordult sebhelyes arcát eltakarva, de utánam szólt, mielőtt elhátrálhattam volna:
- Ki más? Tudatuknál sincsenek, a többség már alszik. – Körül néztem és valóban: a tisztás alvó emberek hortyogásától lüktetett. – Annyi idős lehettem, mint te, talán tizenhét éves – Dallamos nosztalgia költözött a hangjába.–, akkor szereztem egy összeütközésben… és már évek óta úgy nézek ki, akár egy szörnyeteg. Te sem mersz az arcomba nézni.
- Nem igaz – motyogtam a talajnak.
- Nem-e? Talán a szemem a sarumon van? – Doromboló basszusába sértődött felhang keveredett.
- Én nem azért…
- Hát miért?
Nem mertem megszólalni, csak tátogtam szótlan. A fiú hamar felhagyott azzal, hogy választ kapjon, így feltett egy másik kérdést:
- Hogy hívnak? – sóhajtott.
- Hagnész. – Eltűnődött.
- Tiszta és szende, akár a hajnal minden napnak kezdetén – Fogalmam sem volt, erre mit illik felelni, így felhoztam, amit már rég szerettem volna.
- Köszönöm, hogy megmentett attól a katonától, aki… szóval… - pillantottam ismét rá.
Felém fordult, de a sebhely most fel sem tűnt számomra, csak azt a kedvesen mosolygó fekete szempárt láttam, fényük beragyogta az egész arcát.
- Jobb alkalmam nem is nyílhatott volna arra, hogy megszólítsalak.
Tétován és megdelejezve bámultam rá magamban latolgatva szavainak súlyát. Melegség öntött el, még senki se mondott nekem ilyeneket. Bárgyún ácsorogtam és sajnos, mire megszólaltam volna, a hadvezér összecsődítette az osztagot. A sebhelyes belehunyorgott a felkelő napba, aztán kesernyés mosollyal rám sandított, végül útnak eredt. El se köszönt, nem is intett, csak felpattant a lovára és követte a csapatot. A hegyekbe indultak, hogy csatlakozzanak a sereg többi tagjához és megindíthassák a támadást…
Hosszú napok teltek el, mire hírt kaptam róluk: egy napra rá, hogy a spártaiak elmentek, a perzsák megsemmisítő vereséget mértek rájuk. Tisztában voltam azzal, hogy csak pár órát időztek nálunk, és hogy a sebhelyessel csupán néhány percet beszélgettem, mégis… valami elviselhetetlen űr fészkelte magát a mellkasomba. Rengeteg kimondatlan érzés ragadt belém, legtitkosabb vágyaim összetörtek. Tudom, hogy méltatlan hozzá a sebhelyes megszólítás, de mivel olyan botor voltam, hogy még a nevét sem kérdeztem meg, így véshettem csak az emlékeim közé. Bántott a tudat, hogy nem mentem oda hozzá korábban és hogy nem mertem elmondani neki, mennyire nem érdekelt az a vágás, hogy egyáltalán nem tartom szörnyetegnek… Gyűlöltem magam a tétlenségem miatt. Megmagyarázni nem tudtam, de úgy éreztem, valami olyasmit vesztettem el, ami pótolhatatlan.
Másnap belefojtottam magam a patakba…
Sípolva kaptam levegő után, miközben kapálódzva levetettem magam az ágyról. Az ébresztőórám pont ezt a pillanatot választotta, hogy visítva lelket verjen belém. Mondanom sem kell, elkésett. Ingerülten kaptam fel a párnát és levertem az éjjeli szekrényről az éktelen ricsaj-gyárost, majd a takaróba bugyoláltam magam. Még mindig ziháltam és éreztem, ahogy a tüdőm lassan megtelik vízzel. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha a halál torkából kapaszkodtam volna vissza. Kamaszkorom óta újra és újra előjön ez az álom, hol csak egy képfoszlány, hol csak egy rövid epizód erejéig, néha az egész történetet ismét átélem. Olyan valósághű, annyira megrázó, hogy képtelen vagyok tovább elviselni azt, hogy reggelente fuldokolva ébredek vagy épp azt a lelki űrt, amit maga után hagy. A csaknem harminc évem során még semmi olyan nem történt velem a valóságban, ami ennyire felzaklatott volna. Sosem vállaltam kockázatot, nem éltem nagyvilági életet, az érzéseim sosem ragadtak még el. Ilyen intenzív és szívfacsaró érzések csupán álmaim során és után törtek eddig a felszínre, egyébként úgy tartják rólam, hogy érzelmileg hideg és kimért teremtés vagyok… Egy karót nyelt hibbant vénlány.
Annyian mondták már, hogy lassan elhiszem.
Életet vertem magamba, majd megfogadtam a barátnőm tanácsát, akinek meséltem az álmaimról: szabadnapom volt, ezért úgy döntöttem, itt az ideje elmenni ahhoz a jósnőhöz, akit ajánlott. Nyitott vagyok az ezoterika felé, ám vannak dolgok, amiket már nem fogad be a gyomrom. A horoszkóp még belefér, de a kártyavetést már vonakodva figyelem. Azt hiszem, ezzel a lépéssel a saját határaimat feszegetem. Ha nem válik be, pszichológushoz fordulok. Vagy orvoshoz valami pöpec altatóért.
A füstölő illata ellepte az orrjárataimat, miközben arrébb löktem az ajtóban csüngő rojtokat. A szobában sötétség honolt, csupán pár gyertya aprócska lángja derengett. Egyetlen ember tartózkodott bent, egy feketébe burkolódzott ötvenes évei közepén járó nő. Beinvitált és megkért, üljek vele szembe. Megtettem. Épp nyitottam volna a számat, mikor csöndre intett:
- Tudom, mi célból jött ma hozzám – dünnyögte, miután megragadta a kezem. – Álmok kísértenek, kedveském. – Hangja fátyolosan hömpölygött a térben, szemét lehunyta, hogy jobban tudjon összpontosítani. – Álmok egy régi világból. Egyensúlyba kell hoznod a karmádat.
- Ez mind szép is jó, de ezt bárkiről el tudja mondani. Álmai mindenkinek vannak… Valami konkrétabbat, ha lehetne – fészkelődtem az ülésen. Ez a hókusz-pókusz számomra túl elvont, mintha egy rossz vígjátékba csöppentem volna.
- Ne türelmetlenkedjen, kisasszony – pattant fel a szemhéja. – Azok az álmok egy előző életéből származnak, és amit akkor elszalasztott, hamarosan teljesítenie kell, hogy a dharma kiteljesedjék. Már közel a megmérettetésének időpontja. Mióta kísértik?
- Tizenhat-hét éves koromban kezdődtek, de olyan pár hónapja szinte minden éjjel előjönnek.
- Kedveském, akkor már egy ideje ott van a szeme előtt, amit keres. Az álmok jelzik, hogy mikor van itt az ideje, hogy bevégezze a sorsát. Sürgetik! Nyissa ki a szemét és lásson!
- Nyissam ki a szemem és lássak? – kérdeztem vissza ironikusan. Mostanában mindenkivel gorombán viselkedek a kialvatlanság miatt, így ez a nő is hamar kihúzta a gyufát. – Nahát, ez eget rengető… baromság! Ezért még pénzt is akar kérni?
- Na de hölgyem! Ha ennyire szkeptikus, akkor miért tért be hozzám? Időt szenteltem önre, felhasználtam az energiáimat és ön fizetség nélkül le akar lépni?
- Értem, értem. Álomfejtés, jóslás… csak humbuk – pusmogtam, miközben elővettem a pénztárcámat. – Mennyibe fáj ez nekem? – emeltem tekintetemet a nőre.
Önérzetesen elrebegte a csillagászati összeget, majd kitessékelt a szentélyéből. Dharma meg karma, meg anyám kínja! Hiteltelen szipirtyó! Megkopaszt és cserébe pár pátoszosan elsuttogott klisét kapok! Nehogy már egy idegen mondja meg, hogyan kellene élnem az életemet!
Mit tehetne ilyenkor egy dühtől tajtékzó szingli? Becsattogtam a megszokott helyemre, az egyetem melletti kávézóba. Az egyetemi könyvtárban dolgozom, így az ebédszüneteimet mindennap itt töltöm, esetenként a műszakom után is benézek, ha nem vagyok túl fáradt vagy lestrapált. Olykor már unalmas, de legalább kiszámítható.
Leültem az asztalomhoz, ahová mindig is szoktam, majd előbányásztam a retikülöm legaljáról egy újságot. Szenvedélyem az ókori Görögország és a jósnő bármit is vartyogott nekem a reinkarnációról, meg az önbeteljesítésről, szerintem csak ennyi áll az álmaim hátterében: a vágy, hogy szívesebben élnék abban a korban. Még szerencse, hogy olyan szakmát választottam, ahol nyugodtan hódolhatok a szenvedélyemnek. A bölcsészkar könyvtára kitűnő hely, hogy minél többet olvashassak, kutatgathassak az ókori kultúráról.
A pincérnő kihozta a cappucinomat. Közönyösen átvettem tőle és épp vissza akartam mélyedni a folyóiratba, mikor belépett egy ismerős férfi. Sokáig töprengtem, kire emlékeztet, de pár minutumon belül felderengett, hol láttam utoljára és ki lehet. Semmi kétség, ő az egyik adjunktus a történelem tanszékről. Féléve vették fel, azelőtt a Balkánon végzett ásatásokat. Kiváló gyakorlati szakember, de most beiktatott egy pár éves pihenőt, mielőtt továbbállna. A rektor azonnal lecsapott rá és rögtön magas beosztásba helyezte. Ezt a munkatársaim mesélték a könyvtárban, máshonnan nem is tudhattam volna, hiszen eddig személyesen még nem is találkoztam vele. Igaz, sokszor láttam már, de még egy szót sem váltottunk. Valamelyik kolleginám mindig előbb ugrott a segítségére, mint ahogy én feltápászkodtam volna kényelmes karosszékemből, bár gyakran volt az az érzésem, mintha felém indult volna segítséget kérni, vagy a kikölcsönzést elintézni…
Mogorván a pulthoz sétált. Most is egyedül volt, mint általában. Olyan magányos farkas típus lehet, de előfordulhat, hogy csak még nem illeszkedett be. Feltűnően hanyagul állt rajta az öltöny. Egyértelmű, hogy nem igazán viseli el az elegáns öltözéket. A lábán meg tornacipőt viselt. Szép kis tanár, mondhatom! A táskáját lehajította maga mellé, majd fekete szemét a kiszolgálóra emelte.
- Egy feketét, nem kell hozzá se tej, se cukor – darálta el a fogai között, majd tekintetét végig járatta a termen.
Nocsak, kiszúrtam egy másik szépség hibát is az öltözködésén kívül! Nyúlszájjal születhetett, mert egy alig felfedezhető heg éktelenkedett a felső ajka felett jobb oldalt. Néha olyan jó érzés mások tökéletlenségét felfedezni!
Pont abban a pillanatban kapta meg a kávéját, ahogy a pillantásunk találkozott. Rögtön visszavonulót fújt elkanászodott tekintetem. Elfeledkeztem magamról, nem szoktam én ilyet! A szemeim, azok a csintalan bestiák még a végén ledér híremet keltik!
Porcelánok csörömpölése hallatszódott, majd a hírneves régész felől cifra szitkozódás érkezett. Visszapillantottam rá. Figyelmetlenségében beleivott a kávéba és leégette a nyelvét. Félhosszú sötétbarna haja az arcába hullt, az öltönyét igazgatta. Mókás látvány volt egy harmincas éveiben járó férfi bosszankodása, de egyben vérfagyasztó is, mert rájöttem, hogy mennyire hasonlít egymásra ő és álmaim spártai harcosa… Ugyanaz a szigort sugárzó komor tekintett, ugyanaz a délceg megjelenés és napbarnított bőr. Talán a jósnő még sem mondott akkora ökörséget…
Nagyot nyeltem. Remegni kezdett minden tagom és felgyorsult a szívverésem. Nehogy már most kezdjek el hinni a reinkarnációban, meg mindenféle válogatott baromságban!
Ismét felpillantottam. A férfi nem mozdult. A fene vinné el!
Tizenhét évesen még nem szégyen az esetlenség, de huszonkilenc évesen már jócskán elszigetel másoktól. Akkor túl fiatal voltam, rossz helyen és rossz időben találkoztunk. Nekem még korai volt, neki már késő… Most pedig ki tudja, meddig marad, talán csak hetekig vagy néhány hónapig, aztán soha többé nem látom és ez a történet is ugyanolyan csúfos véget ér… Legalább is majdnem ugyanolyat: a sors ismét körberöhög, majd visszaküld, hátha legközelebb tanulok a hibámból.
És ekkor felkeltem. Elhessentettem a pincért, aki a mosatlanért jött volna, majd elindultam a pulthoz. Ő rám nézett, én is ő rá. Vettem egy mély levegőt, miközben a bögrét letettem a pultra, végül felé fordultam, mialatt mindvégig tudtam, hogy az egykori spártai harcos már azóta kitartóan figyel, hogy felálltam az asztaltól.
- Harkai Ágnes vagyok… - nyújtottam felé a kezem lányos zavaromban.
- Azt hiszem, már találkoztunk, Hágnész – villantotta rám kesernyés mosolyát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó