Tintafekete habok

Egy könny csordult ki a szeméből. Keresztül csordogált az arcán, barázdát vájt nevetőizmai mentén, benedvesítette kicserzett ajkait, majd az álla hegyéről egy apró csepp formájában a talajra hullott, ahol elelegyedett a pocsolya vízével. Nem ő volt az egyetlen, ki sírt e bús alkonyon, hiszen még az ég is zokogott. Ezernyi könnycsepp vált eggyé milliónyi esőcseppel.

Talán holnap, vagy akár a távoli jövőben, de újra felsüt majd a nap és felissza a ma született könnyáradatot. Magához szólítja őket, melegével csalogatja, habár oly távoli és oly elérhetetlen, hogy a gravitáció meg fogja fosztani őket a megsemmisítő beteljesedéstől és gőzpamacsok formájában itt marasztalja őket e kék planéta légkörében. Csak növekednek, sűrűsödnek szorgalmasan, míg egyszer csak megtörnek. Milliárdjaik vágyakozó molekulái fogják szétfeszíteni a felhőformát, mikor a meleg elillan és csak a cseppfolyósító hideg marad. Ekkor elérzékenyül az égbolt, mint egy aggódó édesanya, ám megértően útjukra ereszti őket. Ez, amit az emberek felhőszakadásnak hívnak.

Eddig nem látott tájakat fedeznek fel, és új társakat szereznek ezek az esőcseppek kalandos zuhanásuk, majd megbékítő földet érésük során, hogy végül a talaj mohón elnyelje őket, miként minden más teremtmény is a vén Föld domborzatán. Mi egyszer könnycseppként látott világot, tán legközelebb a vérplazmát dúsítja majd, vagy a sejtek anyagcseréjét biztosítja, esetleg óceánok gigászi tömegét gyarapítja. A víz oly szerves, amilyen élettelen része is az életünknek. Egy sokoldalú bohókás jelenség, mely mind a három halmazállapotában jelenését teszi a bolygó felszínén. Főnixszerű élete ciklikus, de örök. Sosem veszik el, csak átalakul, ahogy ebben a világban minden. Ez a természet körforgása: születés, lét és halál, melyet majd a megtisztító feltámadás követ, hogy az egész kezdődhessen elölről.

Talán ő, ki most a könnyeit hullajtja, bele sem gondol a márvány sírkő mellett álldogálva, hogy mily apró és egyben fontos része a világnak. Hogy élete épp oly törékeny mégis maradandó, mint az a vízcsepp az arcán és épp oly sok is a lehetőség, mely még rávár. De hogy is gondolhatná ezt, mikor ekkora veszteség érte? Mellkasát satuként szorítja össze a fájdalom, a szeretet lény távozásán kívül minden, de minden csak felületes szócséplés.

Harangok kongnak a holt lelkének üdvéért oly ütemet, melyet a nő örökké emlékezetébe vés e keserű nap zálogaként. Férfiak nyögnek és menetelnek a sárban. A nedves fű surrog a talpuk alatt, a koporsó súlya nyomasztja vállukat, kín emészti sebzett szívüket. Ám ha ez a szertartás véget ér, az élet majd ugyanúgy folyik tovább kimosott medrében, ahogy eddig is tette. Lassú és fájdalmas folyamat lesz a gyász, de lehetővé teszi, hogy megbirkózzanak ezzel az irányításukon kívül eső és elkerülhetetlen ténnyel, a dermesztő sóhajú gyilkossal, a kegyetlen Halállal.

Megrázom a fejem és elhessegetem magamtól a magasröptű gondolatokat. Gyakran mélyedek beléjük, de olykor dolgozni sem ártana. Bőséges időm marad még ellamentálni az élet és halál viszonyáról, illetve az élet más megunhatatlan rejtélyein, hiszen testetlen lényemet nem sorvasztják a fizika és a biokémia törvényei, no meg más földi gondok sem. Szabad és gondtalan vagyok, de mindenek előtt egy melós.

Síri csend uralkodik az alvilág kapujánál, így idelent is hallom az éltető víz csobogását, zuhogását; vidám, máskor dühödt zakatolását. Más hang nem is dobol a fülemben, csupán a folyó hömpölygése. A fenti folyóké és azé, mely itt hullámzik a bárka alatt.

Rengetegen lépik át a Styx-folyó partját nap, mint nap, mégis monoton csend és átláthatatlan sötétség lepi e dimenziósíkot. Fény csak a bejáratnál fogad, és ha belépsz, visszaút nincs többé. Itt másképp telik az idő és az életünkkel kapcsolatos valamennyi fontos kérdés átértékelődik. A másvilág valóban egy más világ.

A bárka megáll, partot ért.

Felnézek a férfira nehéz csuklyám alól. Most érkezett a temetésről, a könnyek érte hulltak. Talán még azt sem tudja, hogy halott. Felsóhajtok, és kivárom, míg összeszedi zavaros és újszerű gondolatait. Tudom mit fog mondani, hisz mind ezt mondják, de a formalitás kötelez. Nekem hiába már a sokadik ilyen esetem, neki mégis csak az első. Rajtam kívül mindenkinek csak az első.

Visszanéz rám, majd derengő kísértet alakja csak ennyit rebeg hallásküszöb alatti tartományban:

-   Vigyél át, révészem…

Bólintok, miközben figyelem, ahogy beszáll mellém a rozoga évezredeket megélt csónakba. Helyet foglal. Felemelem az evezőt, majd belemártom a tintafekete habokba. Elysium már várja új növendékét.

Evezés közben a Styx fodrozódó hullámaira, kavargó örvényeire révedek. Egy gondolat érlelődik vén üstököm mögött. Átrágom magam rajta még egyszer, de a lényegen nem változtat: sorstársak vagyunk. Ahogy én sem érhetek sosem partot, a víz sem leli sehol otthonát. Mindketten a lét ördögi körének csapdájában veszteglünk, mert nélkülünk nem létezne sem élet, sem halál.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.