Bukott angyal

Mindig más voltam, mint a testvéreim. Szőkén ragyogó hajuk, hófehéren suhanó szárnyaik és tökéletesen elégedett lelkük őket a jóság hibátlan megtestesítőivé tette. Az ezüstös felhőpárnák között felhangzó mennyei áriájuk megtérített, és jóvá tett minden eltévedt lelket.

Én is olyan akartam lenni, mint ők, de örökkön kíváncsi természetem folyton más irányba hajtott. Én sosem akartam jóvá tenni a rosszat, én megérteni szerettem volna. Nem fogadtam el, hogy csak a szeplőtlenül tiszta és ártatlan nyerhet üdvösséget.

A folytonos jó és tökéletesség unalmas. A földre vágytam, az emberek közé. Napokig képes voltam heverészni egy elkóborolt bárányfelhőn, hogy pihe-puha habjai közül megfigyelhessem a föld teremtményeit.

Egy nap pedig eldöntöttem, leszállok közéjük. Ez volt életem első engedetlen és bűnös cselekedete. Angyal szárnyaimat elrejtettem, emberi alakban mutatkoztam. Az utcákat járva rá kellett jönnöm, a közlekedés módja a földi létben megterhelőbb. Lépteim nehezek voltak, bőröm elefántcsont színe hamar kipirult, hajam platinaszőkesége piszkossá vált és kifáradtam, amit azelőtt még sosem éltem át. Kedves voltam, de az emberek kinéztek maguk közül, bolondnak tartottak. Másként néztem ki, és másképp viselkedtem, mint ők, és így védekeztek ellenem. Elsőre elítéltek. Koldusnak neveztek, kitaszítottak maguk közül. Több száz éves, de finom és zsenge lelkembe kínzó sebet égettek.

Haza vágytam.

Ott hagytam a betondzsungelt és egy magányos, zöld tisztáshoz gyalogoltam. Hosszú órákig tartott, de rátaláltam. Itt nem láthat meg senki, itt biztonságosan átalakulhatok és visszatérhetek a családomhoz. Tisztító énekük ismét makulátlanná varázsolja majd bűnbánó szívemet. Épp kitártam hatalmas szárnyaimat, mikor károgásra lettem figyelmes. Az éjsötét madár hangja gyötrődést és elveszettséget sugallt. Halványibolya tekintetemet körbejárattam a mezőn, és egy magányos fa alatt rátaláltam szerencsétlen párára. Óvatosan felemeltem, és szemügyre vettem. Az egyik szárnya eltörött. Megesett rajta a szívem.

Emberi léptek és kacajok hangos zaja közelgett. Ők bánthatták. Ijesztő és vad iramuk megrémített és magamhoz szorítva a haldokló állatot bevetettem magam az erdőbe. Mikor már biztonságba éreztem magamat, útitársamat lefektettem a fűbe. Fekete szeme résnyire nyitott szemhéja alól, rémülten figyelt engem. Apró szíve őrült tempóban kalimpált, mellkasa vadul zihált. Már csak pár perce lehetett hátra. Nem nézhettem tétlenül, hogy ez az élő, lélegző lény a karjaim között váljon mozdulatlan porhüvellyé. Egyik tenyeremet a mellkasára, másikat a szárnyára helyeztem, és a kezeimből kéken áradó bizsergető fénnyel meggyógyítottam a beteg hollót. Ő csapkodott párat szárnyaival, majd elrebbent hangos károgás kíséretében. Köszönet nélkül magamra hagyott, de boldogan néztem utána.

Nem adhattam volna ennek az állatnak új életet, ha már a sors másra szánta. Ezzel elkövettem életem második vétkét, de ezt már nem bántam meg. Elhatároztam, hogy mielőtt visszatérnék a Mennyországba, még megmentek pár életet. Újra érezni szerettem volna ezt a pezsdítő és szó szerint isteni érzést.

Emberi alakban újra visszatértem a városba, de ekkor már besötétedett. A felhők között mindig fény fogad, így a hirtelen támadt sötétség zaklatottá és rémülté tett. A téglafalához simulva araszoltam a zsúfolt utcák rengetegében. Rémítő, démoni alakok jöttek velem szembe, hangos és trágár szavakat ordibálva. Csupán emberek, de berzenkedve álltam tovább. Lépteim egyre gyorsabb iramba hajtottak előre, eddig sosem érzett vérfagyasztó érzések kavarogtak bennem. Menekülni kezdtem. A gyér éjszakai világításban láttam, hogy árnyékok üldöznek, és mind közelebb és közelebb érnek hozzám. Teljes erőmből rohantam keresztül zebrán és úttesten, de hiába. A furcsa árnyak egyre közelebb férkőztek. Szárnysuhogás, vészjósló károgás töltötte ki hallójárataimat. Gonosz és vérszomjas dallama halálfélelemmel telített. Ekkor villant fel elmémben: a holló a Pokol Urának hírvivője. Én a Sátán teremtményét mentettem meg, és most visszatért, hogy magával ragadjon az idők végezetéig fortyogó tűzbe. Bűnöm megbocsájthatatlan!

Eszeveszetten száguldottam keresztül a városon, bokámig érő hajam csapzottan hullámzott utánam. A szárnysuhanások mégis egyre hangosabbá és hangosabbá váltak. A szívem hajtott volna előre, de a lábaim már nem bírták. Összecsuklottam egy sikátor előtt, de a veszedelem szította pánik még így is fellökött a járdáról. Horzsolásaim és elgyengült testem ellenére elementáris életösztön munkálkodott bennem. Bevetődtem még az éjszakánál is sötétebb zsákutcába, és talpra küzdöttem magam. A sziluett végig kúszott a sikátor bejárata előtt, és a madár árnyéka egy férfialaknak adta át a helyét. Átalakult, szóval nem csak rám akar ijeszteni! Sejtésem beigazolódott: Értem jött. Csontig hatolt a félelmem. Megbújtam egy konténer mögött, és számra tapasztott kezekkel reménykedtem, hogy felhagy az üldözésemmel. Ráérős, elnyújtott léptekkel közeledett a gonosz aurával felruházott lény. Hallottam közelgő lépteit. Letaglózott erejének sötét kisugárzása. Erős és gonosz, nagyon gonosz. Minden reményem elszállt.

-          Gyere elő, angyalom! Tudom, hogy itt vagy – recsegte a reszelős hang. Hangjában káröröm és gyilkos vágy keveredett.

A konténer mellé lépett. Szimatolt, élénk figyelmét semmi sem kerülhette el.

Fél méterre tőle ott kuporogtam a földön. Óriás árnyéka rám vetült. Szívem halálos iramban dobogott a torkomban, pupillám ellepte világos íriszemet. Fütyörészni kezdett valami víg dalocskát, majd lazán rávágott egyet a fémdoboz tetejére. Mélyet dörrent az éj csendjében. Ijedtemben kiugrottam elé, és nyárfalevélként reszkető karjaimat védekezésül magam elé tartottam. Ő elvigyorodott, és egy velőtrázó kacaj hagyta el ajkait.

-    De édes. Az hiszed, van esélyed ellenem? – Döntötte oldalra a fejét a kegyetlen démon, és közben végigjáratta rajtam tekintetét.

Egy hétköznapinak tűnő fiatal férfi állt előttem. Csupán vörösen izzó lefegyverző obszidián tekintete különböztette meg őt a többi halandótól. Félhosszú fekete haja az arcába hullt, világos bőre kirajzolta férfiasan szép arcvonásait. Felém lépett.

-    Állj! – sikítottam, majd szárnyaim kiszakadtak a hátamból és kiterültek a szűk sikátorban. – Az Úr oltalma alatt állok! – fenyegettem. Az önbizalom álcája mögé rejtőzve határozottan csengett a hangom. Mennyei fény ragyogott körbe, melytől erőteljesnek tűnhettem. Balszerencsémre, ettől csak lelkesebb lett.

-    Elkóborolt báránykám, azt hiszed, izgat? – Pengeéles fogai elővillantak, majd rám vetette magát. A falhoz nyomott, egyik kezével befogta a számat, másikkal lebéklyózta kezeimet. Minimális erőkifejtésébe került kiszolgáltatott helyzetbe hoznia engem. – Kevésbé fog fájni, ha nem ellenkezel! – suttogta a fülembe. Orgánuma ellágyult, és az arcomat cirógatta. Értetlenül, megszeppenve néztem tintafekete szemeibe. – Köszönöm! – lehelte.

Megpörgetett, hogy mellkassal préseljen a falhoz. Halk nyögés szakadt fel torkomból. Acélerős karmait végighúzta a fejem mellett a téglafalon, majd levándorolt a vállamra. Végig szántotta a hátamat, majd megragadta az egyik behúzott szárnyamat és… lenyeste. Egetverő kín vonaglott végig a testemen. Felordítottam, sötétkék vérem lecsurgott a poros utcakőre. Könnyek bugyogtak szememből, zokogtam. Reménytelen csapkodásba kezdtem megmaradt szárnyammal, a hófehér tollpihék hóesésként záporoztak. A démon felmordult élces hangon, majd belemart a másik szárnyamba is, majd brutálisan kitépte. Erőtlenül rogytam össze előtte. Eddigi hamvas, patyolatfehér szárnyaim, most égszínkék foltokkal pettyezett csonkokként hevertek mellettem. Remegő ujjammal megérintettem az egyiket, mely egykor az enyém volt. Hihetetlen, hogy már nem a testem része… Hihetetlen, hogy ez velem történik.

A hátam lüktetett, de egyre tompultabban. Már nem létezett fájdalom, megszűnt. Testem kihűlt, a bőrömet csak kiserkenő vérem melengette. Már nem sokáig.

-          Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – suttogta a démoni férfi, majd leguggolt mellém. Groteszknek hatott hálája a történtek után.

-          Miért? Miért vagy ilyen kegyetlen? – rebegtem könnyeimben fuldokolva. – Miért akarsz megölni? – Az egész zsákutca kékben úszott. Az én kékemben.

-          Feltámasztottál. Én is feltámasztalak téged. – Lefeküdt mellém a hideg kőre, és mélyen a szemembe nézett. Egy idegen számára, úgy festhettünk, mint két mozdulatlan holttest. – Kellesz nekem, te égi tünemény. Szárnyakkal túl tiszta és naiv voltál hozzám. Meg kellett, hogy fosszalak tőlük. – Kéjes vigyora pimasz mosollyá szelídült.

-          Így csak elvérzek… Elkárhozom! – szuszogtam sápadtan.

-          A Pokol nem is olyan rossz hely, mint ahogy ott fenn emlegetik. – Megfogta kezeimet, melyekből szinte minden vér kiszivárgott. – Vártunk már – bökte még ki jelentőségteljesen, elkomolyodott arcvonásokkal. Hallottam lélegzetét, éreztem erősödő illatát, rám boruló sötétjét. Megcsókolt.

Sóhaja belém költözött, tekintetem elsötétedett, hajam kifeketedett. Újra erőre kaptam, karjaiban új életre keltem. Szárnyam növésnek indult. Színe oly sötét lett, mint a szememet felnyitó démonom hajszíne. Immár az éj teremtményévé lettem, mert rájöttünk mindketten… ugyanolyanok vagyunk.

A jó szándék vezérelt, én csak tudni akartam miért lesz gonosz a gonosz, és nem megváltoztatni, hiszen senki sem szereti, ha elveszik tőle azt, amitől önmaga lehet. Eddig helytelen úton jártam, mert nem elég csupán figyelni vagy imitálni. Hogy megérthesd, neked is azzá kell válnod. Magadévá kell tenni azokat az érzéseket, amiket ő is átélt, és elfogadnod őket. És ha ez megtörtént, rájössz, hogy a gonosz az többé már nem is olyan gonosz.

A gonoszság valójában a meg nem értettségből fakad.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.