Szakadás

Rohanok. Az eső az arcomba ömlik, elvakít, alig látom, merre megyek. Egyetlen támpontom van, amiből erőt, biztonságérzetet merítek: a dzsekim alatt szorított pisztoly markolata. Az ujjam időnként végigcirógat rajta, immár ő az egyetlen társam, dédelgetett kedvesem. Néha még beszélek is hozzá.

Ezúttal azonban hajt valami. Gyűlölet és bosszúvágy ég bennem, olyan intenzíven, hogy a csontjaim is belesajdulnak. De most megfizet, megfizet mindenért, addig kínzom, amíg ő maga könyörög már a halálért, és csak akkor kapja meg a fejébe a jól megérdemelt golyót.

Egyébként zseniális búvóhelyet talált. Azok után, amit tett, senki sem számítana rá, hogy épp a két frontvonal között rejtőzik el, ahol állandóan nyüzsögnek a katonák. Túlságosan szem előtt van a búvóhelye, ezért nem gyanakodott rá senki. Senki, engem kivéve.

Tudom, melyik házat választotta. Évekkel ezelőtt, amikor még jó barátok voltunk, megígértük egymásnak: itt lesz az a hely, ahol mindig menedéket találunk, ha kezd elhagyni minket a remény. Őrültség volt bízni abban, hogy a mocskos kis bérház pincéjébe ágyazott óvóhely alkalmas az ilyesmire. Most pedig végképp eszement ötlet idejönnöm, ezért nem is kaptam engedélyt rá. Kár, hogy hajlamos vagyok fütyülni a parancsokra.

Berúgom a pince elrozsdállt ajtaját. Nincs nehéz dolgom, a zárat nemrég kapkodó kezek feszítették fel. Por és penész szaga száll a levegőben, de legalább már nem ázom. Kéjes lassúsággal húzom ki nyirkos kabátom alól a fegyvert, és magam elé tartva óvatosan elindulok.

A legtávolabbi cellában találom meg. Az ágy molyette, kifeslett matracán hever, de amint belépek, rám szegezi a pisztolyát. Megállok, jó ideig csak némán nézünk egymásra.

Megváltozott, mióta legutóbb találkoztunk. Rengeteget fogyott, szögletes csontjain szinte lóg a bőre. A félhomályban is feltűnik, milyen beteges az arcszíne, a szeme lázasan csillog. Verejték csillog a homlokán, hallom, ahogy zihál.

Leharcolt állapota ellenére persze tudom, hogy megölhetne, egy ravasz meghúzásához nincs szükség túl nagy erőkifejtésre. Azonban úgy tűnik, nem akar nekem ártani, hiszen hosszas fürkészés után visszaejti a kezét az ágyra, fegyverestül. A zihálása kissé hangosodik, időnként nyöszörgés vegyül bele.

Közelebb lépek, de a pisztolyom rezzenéstelenül szegezem a mellkasára, ami kapkodva emelkedik-süllyed. Nem néz rám, a falat tanulmányozza elmélyülten.

– Hát végül eljöttél – jegyezi meg kis idő múlva. A hangja rekedt suttogás csupán. Egészen közel óvakodom.

– Nem hitted, hogy annyiban hagyom, igaz? – Alig hiszem el, hogy meg tudok szólalni.

Oldalra fordítja a fejét, mégis szemügyre vesz.

– Ez veszélyes környék, nem lenne szabad itt mászkálnod. Még ha a mieinkbe futsz bele, akkor is megbüntethetnek.

– Mióta érdekel téged, hogy mi van velem? – csattanok fel, majd gyorsan befogom a számat, mert rájövök, hogy csak úgy fröcsög a keserűség a hangomból.

A férfi, egykori barátom teste megfeszül az ágyon, nyilván erősödik a fájdalma. Rothadó hús bűze tölti be a szűk, levegőtlen helyiséget.

– Mindig is érdekelt. Te is tudod. Szándékosan soha sem ártottam volna neked.

Minden erőmmel küzdök, hogy az arcvonásaim ne árulják el a kín hullámát, ami ettől a mondattól elönti az elmémet. Akkor mégis mi volt a célja ezzel a mocskos árulónak? Megbíztunk benne, a csapatunk tagja volt, de mindezt feladta. Meghiúsította a legfontosabb akciónkat, aztán belevezetett minket egy csapdába. Minden elpusztult, ami valaha számított nekem, a férfi, akit szerettem, a barátaim mind odavesztek, csak a szerencsémen múlott, hogy én nem hagytam ott a fogam. Nem számít, mi volt emögött a szándék, mert a tények magukért beszélnek.

– Kérlek – folytatja kis idő múlva. -, hadd magyarázzam el! Aztán azt csinálhatsz velem, amit csak akarsz, de előtte hadd mondjam el, miért tettem, amit tettem!

Elfintorodom, de végül nem szólok semmit. Miután úgy ítéli meg, hogy beleegyeztem a védőbeszédébe, halk, remegő hangon rákezdi:

– Ne hidd, hogy ezt akartam! Semmi pénzért sem áldoztam volna fel a többieket, fogalmam sem volt az ellenséges kötelékről, amibe belerepültetek. Én csak a küldetésünket akartam meghiúsítani.

Ő volt a navigátorunk. A földről tartotta a gépek között a kapcsolatot, irányított minket, és végül ő mondta meg, hova dobjuk a bombákat. Sokszor csak a lélekjelenlétén múlott az életünk. Azon az éjszakán is rá számítottunk, de ő cserbenhagyott minket.

– És mégis miért volt neked olyan rohadtul fontos, hogy ne sikerüljön a küldetés? – kérdezem gyanakvástól összeszűkült szemmel. Felsóhajt.

– Te nem tudod, igaz?

– Mit? – Egyre nehezebb féken tartanom az indulataimat.

– Hogy mire dobtátok volna a bombákat.

Megrázom a fejem. A férfi szeme valami furcsa tűzzel kezd izzani, mintha a testébe visszatért volna az élet.

– Egy óvóhellyé alakított iskolára, ami tele volt sebesültekkel.

Értetlenül pislogok.

– Na és?

– Na és? – hördül fel egykori társam. – Szerinted létezik olyan ok, amivel megindokolható egy ilyen kegyetlen döntés?

– Nem a mi dolgunk bírálni a parancsot – utasítom rendre hidegen. – Mi csak teljesítjük őket.

– Igen? – Annyira ingerültté válik, hogy még felülni is megpróbál, de túlságosan gyenge, így nem sikerül neki. – És ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, és valaki odaáll eléd, aztán megkérdezi, mégis miért ölted meg a fegyvertelen gyerekét, akkor neki is ezt mondod? Hogy nem volt kötelességed gondolkodni?

Ebbe még így nem gondoltam bele, de ezt a világért sem vallanám be neki.

– Nekünk hűséggel tartoztál. Megbíztunk benned, számítottunk rád, de te elárultad ezt egy csoportnyi idegenért.

– Igen. – Feladja a küzdelmet, fekve marad, és lassan mintha minden erő elhagyná. – És tudod mit? Ha megmondták volna, hogy az egységem meghal a döntésem miatt, talán akkor is megteszem. Helyesen cselekedtem.

– Hogy mondhatsz ilyet?! – Végül kiszakad belőlem a fájdalom, könnyek csorognak végig nedves arcomon.

– Persze, ha megelőzhetném a halálukat, akkor mindent elkövetnék. Talán be kellett volna avatnom titeket, úgy a saját döntésetek lett volna, de féltem, hogy nem egyeztek bele. Tényleg azt hittem, csak egy célt tévesztett bomba lesz. Hogy engem talán leváltanak, de nektek nem lesz bajotok. Nagyon sajnálom.

Hosszan szemébe nézek. Ugyanaz a srác pillant vissza rám, akivel a gangon játszottuk, de mégis nagyon más ember. Látom rajta, hogy megtört, hogy ő is legalább annyira szenved ettől az egésztől, mint én. Elpárolog belőlem a bosszúvágy. Ki vagyok én, hogy igazságot tegyek? Talán tényleg helyesen cselekedett, akkor is, ha tönkretette az életem. Nem tudok neki megbocsátani, de gyűlölni sem vagyok képes őt. Már nem. Végül leengedem a pisztolyt, közelebb lépve gyengéden végigsimítom a homlokát. Izzik, akár egy kályha.

– Hazaviszlek. Minden rendben lesz.

Keserűen felnevet, de azért megfogja a szabad kezem.

– Hasba lőttek, tegnapelőtt. Nem véreztem el, bár jobban jártam volna. Így is legfeljebb néhány napom lehet.

Megdermedek, kezem görcsösen szorul izzadó tenyerére. Végül elkeseredésemben könyörgőre fogom:

– Tarts ki, kérlek! Különben teljesen egyedül maradok.

Elutasítóan a másik irányba fordítja a fejét.

– Negyedórája még megöltél volna. Ugyanezt várom el tőled.

Megrázom a fejem, elhátrálok. Hirtelen dideregni kezdek, össze kell húznom magamon átázott kabátomat, de így se sokat segít.

– Magamnak is elintézném. Már próbáltam is, de nem ment. Most meg már túlságosan remeg a kezem, nem valószínű, hogy elsőre sikerül eltalálnom valami létfontosságút.

Átható pillantást vet rám, ezúttal ő könyörög, némán, a szemével. Lassan nyelek egyet. Végezni akartam vele, amikor beléptem a szobába, most azonban már nem érzem magamban az erőt hozzá. Szívem szerint elfutnék.

– Az emlékükért – mondja még nagyon halkan, a szó alig szökik ki cserepes ajkai közül, aztán lehunyja a szemét.

Felemelem a pisztolyt, és nem állítanám, hogy az én kezem nem remeg.

Végül az irgalom vezet, nem a bosszúvágy, amikor meghúzom a ravaszt.

2012-01-23.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.