A telefonáló utas
Miss Fernanda Abraham-Woogs késésben volt.
Az intésére lelassító taxi nem nyerte el jóindulatát, hátul betört üvegét rendszámtáblával fedték be belülről, hogy ne repedjen tovább és törjön ki fuvarozás közben, ülésének dohos szaga az ajtó kinyitásánál már érződött. A taxis azonban úgy pattant ki belőle, mintha személyi sofőrt játszana, színpadiasan nyitotta ki az ajtót Fernanda előtt.
A húszas éveinek végén járó fiatal nő szikrázó pillantást vetett rá a rosszabbik fajtából, joggal hitt benne, hogy a harmincas évei végén járó, egykedvű férfi kiparodizálja szőke haját körbefogó, szürke árnyalatú tokkalapja és nercstólás alakja miatt. Fernanda megemelte az állát, hogy egyes negyedekben milyen pimaszok tudnak lenni az emberek!
A taxisofőr tükrözte mozdulatát, amitől feltárult ápolatlansága első és utolsó jele, borostás maradt az álla alja. A nő utálkozó pillantását látva felvonta szemöldökét.
- Merre lesz az út, nagysád? – kérdezte megjátszott stílussal.
Fernanda ciccegve nézett körül, neki erre nem volt ideje. Azonban nem mondhatta le vőlegénye ebédmeghívását, és a töprengésben túlságosan messzire sétált az elegánsabb főutcáktól, a mostaninál jobban nem reménykedhetett.
- Áh, csak ne szóljon hozzám! – csattant fel, majd fogva az ajtót beszállt a kocsiba. A férfi még mindig tartotta neki.
- Enyém a megtiszteltetés – biccentett. Fernanda tüntetőleg elnézett. A sofőr becsukta az ajtót. – Ennyit az elemi udvariasságról…
Beszállt a vezetőülésbe, és miután utasa volt kegyes vele közölni a kívánt címet, elindult.
Mi sem volt természetesebb, hogy késést kompenzálandó Fernanda felhívta egyik barátnőjét, hogy legalább őt letudja.
Anwen Steir ugyanarra volt kíváncsi, mint mindenki más: mi esett meg a hétvégén, Fernanda kire gyanakszik, és mennyi esély van rá, hogy Fernanda a gyilkos. A többi unatkozó gazdag partit kereső lányához hasonlóan sose tudott betelni a történetekkel, de abban különbözött tőlük, hogy valamicskével több esze volt. Valószínűleg Fernanda ezért nem kedvelte. Mindig úgy szedte ki az emberből, amit akart, hogy amaz észre se vette, merre kalandozik a beszélgetés. Ma Fernanda esélyt se adott neki, ő maga kezdett neki az Anwen figyelmére számot tartó témába.
- Igen, drágám, ott voltam a szerencsétlen délelőttön – sóhajtott előírásszerűen, míg balra kinézett az ablakon, így nem láthatta, hogy a sofőr úgy néz hátra rá a visszapillantóból, mintha feltételezné, hogy utasa neki intézi a bágyatag panaszt. – Láttam a saját két szememmel. Szörnyű volt. Szörnyű. Igen, a gyerekek is ott voltak…
A vonal másik oldalán Anwen megkérte, hogy meséljen el neki mindent. Fernanda, hogy megakadályozza az időközben feltett kérdéseket, megpróbált a tőle telhető leggyorsabban és legegybefüggőbben beszélni, hogy ne lehessen megszakítani.
- Még csak előző este jött össze a társaság, senki senkivel sem tartott haragot, pedig hidd el, lett volna okuk rá. Edith most is kifogástalanul nézett ki, mint minden Dittinghale reggel kilenc és éjfél között, tökéletes smink, sötét strasszos ruha, baronesse stílus. Vőlegényével, Stuart Lienate-tel ezelőtt még sosem találkoztam, de ha a hétvége után tovább éli világát, akkor se szívesen futok össze vele, nagyhangú ember, aki magának követeli a figyelmet, aztán fittyet hány arra, ki mit mond. Nem volt egy szép ember, de a gyerekekkel jól kijött, Greg és Michael, amilyen vadak, imádták, Miriam pedig egyenesen istenítette, annak a kislánynak olyan rossz ízlése van, mint a nővérének… volt.
A nagy eseményen megjelent a ház úrnője, Lady Dittinghale, akin tisztán látszott, hogy nincs ínyére a vendégek listája, engem is tartózkodással fogadott, hát még a szomszédból átugrott Steven Shane-t, azt a lókötőt! Tudod, Edith régi udvarlóját, aki mindenkinek tette a szépet akár a már meghódított hölgyek is.
Anwen csodálkozását fejezte ki, hogy ennyire kevesen voltak, mire Fernanda tűzbe jöhet.
- Dehogy voltunk kevesen! Átjött Arthur Bowlby, és azonnal bolondot is csinált magából az asztaltársaság előtt. Edith kinevette, amin Lady Dittinghale vigasztalás bőrébe csomagolva tovább rontott azzal, hogy így adott a jó alaphangulat.
- Ez még mindig kevés – bosszantotta Anwen.
- Rajtunk kívül volt egy rettenetes nevelőnő, aki folyton orrhangon beszélt a gyerekekkel, amit ők utáltak, Greg és Michael be is fogták az orrukat, úgy válaszoltak neki, mire Mrs. Dittinghale elküldte őket az asztaltól. Edith Fridának szólította, hogy bosszantsa, a rendes nevét nem tudom, de ki bánja? Az öreg dajka, Mrs. Scout is ott volt, emlékszel még rá?
Későn jött rá, mekkora hibát követett el a szó átadásával, sofőrje azonban remekül mulatott.
- Na, és mondd, nem lehet, hogy már este meggyilkolták? – jött elő egy viszonylag szelíd kérdéssel Anwen.
- Reggel az egész társaság körében viszontláttam mind Edith-et, mind Stuartot, egészségesnek látszottak. Azt persze nem tudom, nem mérgezték-e meg őket korábban, de csak később bontották fel a mérgezett bort… vagy hogy volt… a rendőrség se érti. Annyit tudunk, hogy olyan rosszul indult a nap, mint amilyen pocsékul zárult az előző. Miriam rosszul lett, de sehogy se akarta elárulni, mitől, pedig Edith szinte az egész reggeli alatt ezt kérdezgette tőle. Utána Miriam elsírta nekem, hogy a nevelőnője, Miss Broming - igen, ez volt a neve – előző este csúnyán leszidta, pedig semmi rosszat nem csinált, és ez biztosan Istenke haragja, amit rossz címre küldött. Tudtam, hogy Lady Dittinghale bigott vallásossága nem tesz jót nekik, de hát nem jópofa a gyermeki fantázia?
- Shane-ék már megint ott toporogtak? – sürgette barátnője. Fernanda megnézett egy újságot áruló kisfiút az ablakon át, majd gondolatban visszakanyarodott arra a reggelre.
- Mindenki ott volt. Nem fogod elhinni, de senki nem veszekedett senkivel, se Stuart Edith-tel, de még a hajdani udvarlók se marakodtak. Ezért is éreztem olyan különösnek a légkört… mintha vártak volna valamire. Nem volt más választásom, én is vártam.
Miriam hajnali hat órai rosszulléte olyan hangosra sikeredett, hogy mindenki felébredt, de én még visszadőltem pihenni. Arra ébredtem, hogy Miss Broming viszi le a lépcsőn a fiúkat, hogy odakint hangoskodjanak, de Greg beordított minden kulcslyukon, Michael pedig azt hiszem, visszaszaladt a lépcsőn, hogy utána még zajosabban letrappolhasson, el is határoztam, hogy Edith helyett is kérdőre vonom a nevelőnőt, amiért képtelen őket fékezni, és ha kell, kirúgatom. Amilyen rémülten nézett rám, mikor kinéztem rá a szobámból még hálóingben, rá volt írva az arcára, hogy magától is kilépne.
Kezdődött a reggeli őrület, a fiúk visszajöttek a kertből, Miriam rosszul érezte magát a hányás után, Edith mikor nem a húgával törődött, odacsípett nekem, hogy ugye, milyen ócska terméket adnak el mostanában egy veretes áráért, értette brossomra, Shane pofátlanul dohányozni kezdett az asztalnál. Mindannyian örültünk, hogy a délelőtt külön tölthetjük.
Magára akartuk hagyni Edith-éket, mind tudtuk, hogy aznap este akarják jegyezni egymást. Ők ki is ültek a hátsó teraszra. Én is kedveltem előtte azt a helyet, három ember mélységbe van süllyesztve, és kialakítva egy orgonalugas, amit régen Shane megmászott. Persze leesve a nyakát törné az ember, de akkor is varázslatos. A fiúkat az a savanyú nevelőnő kivitte a kertbe teniszezni, Miriam Mrs. Scouttal kiült a ház elé a teraszra pihenni, mindenki elszivárgott, köztük én is. Amikor dél előtt pár perccel visszajöttem, senkit nem találtam a házban, ezért a konyhába mentem, hogy megkérdezzem, hol csavarog a komornyik, mert szükségem lenne egy koktélra. Mindenre jól emlékszem, mert a személyzet ritka pimasz volt.
- Mindenkit annak találsz, Fernanda – vélekedett Anwen.
- Te minek neveznéd azt, hogy leveszed a kalapod, és a tükörben megigazítva a hajad kérded a komornyik hollétét, mire a szakácsnő megkér rá, mint valami cselédlányt, hogy bonts fel egy üveg bort?
- Azt a bizonyos üveg bort? – vegyült hirtelen árulkodó kíváncsiság a másik úrinő hangjába.
- Azt a bort én bontottam fel, Anwen – mondta éles hangon Fernanda olyan szúrós pillantással illetve egy lámpaoszlopot, hogy még.
- Mégis felbontottad?
- Te is tudod, hogy Edith szeretet borozgatni ebéd előtt, az eljegyzése előtt megtettem neki azt a szívességet, hogy küldettem neki egy pohárral.
- Nem mintha kellemetlenkedni akarnék, édesem, de nem váltál gyanússá azzal, hogy neked jutott eszembe?
- Nem váltam, ugyanis a szakácsnő kikapta a kezemből, és öntött belőle a sáfrányos malac alá! Utána nem adta vissza.
A sofőr elgondolkozva vonta fel szemöldökét, hogy ebből mégis mit akar kihozni. Mint mindenki, a lapokból ő is ismerte a jegyespár kettős öngyilkosságaként ismert ügyet, ami öt nappal ezelőtt pattant ki, de nem hitte volna, hogy első kézből tudhat meg majd róla többet.
Az újságok azt írták, hogy a szépséges Edith Dittinghale szörnyűségnek esett áldozatul, mikor vőlegénye, a megbízhatónak tűnő Stuart Lienate bevetett vele egy halálos adag citizint. Hogy mi a bánatnak tett volna ilyet, arról nem szólt a fáma, arról annál inkább, hogy az egész konyhát kianalizálták. Perdöntő bizonyítékot akartak a boros malacban, de az nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket.
Időközben Fernanda kikelt magából, mert barátnője azután, hogy a szakácsnőre kente a kettős gyilkosságot, nem átallott azt állítani, hogy minden bizonnyal ő mulasztott el valamit.
- Egy méterre álltam attól a kiállhatatlan teremtéstől, és azt mondod, bűvészkedett? Ne akarj ostobaságokat bemesélni! Tudom, hogy a bornak semmi baja nem volt.
- Akkor hogyan tovább? – kérdezte Anwen információra éhesen.
- Nem tudom – vallotta be barátnője tanácstalanul, önkéntelenül is billentve kalapján.
- Hogy került hozzájuk a bor?
- Rászóltam a házban randalírozó Michaelre, hogy menjen, és tegye magát hasznossá. Michael előbb maga akarta meginni, hogy azzal is bosszantson, de a szakácsnő megfenyegetette, hogy nem kap vacsoránál desszertet, erre óvatosan egyensúlyozni kezdte a hátsó terasz felé a pohár bort. Hacsak nem azt akarod mondani, hogy a gyerek mérget hord magánál, és mókából beletette a borba, nem állsz jobban, mint a rendőrség!
A sofőr hátrapillantott, meg van-e még utasa. Fernanda zihált, és hirtelen rámeredt a sofőrre.
- Mit akar?! – rikácsolta.
- Attól tartok, rossz helyre jöttünk – felelt a férfi a tőle megszokott stílusban.
- Ajánlom, hogy nullázza a taxiórát!
Előrefordulva a sofőr csak megfordította a kocsit, és elindult a másik irányba. Fernanda agyán egy másodpercre átvillant, hogy másik taxit kellene hívnia ezen a jobb környéken, de annyira belemelegedett a telefonbeszélgetésbe, hogy nem sokkal később semmibe vette környezetét, tovább mesélt Anwennek.
- Edith és Stuart meghaltak, görcsök, fulladás, amit csak akarsz. A személyzet egyik tagja talált rájuk ebéd előtt. Mind odasereglettünk az ajtóba, de senki nem mehetett be. Ennyi a történet. Ezek után mégis kit akarsz gyanúsítani, engem vagy Michaelt?
- Kell lennie megoldásnak – lovagolt ezen Anwen. – Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a bor volt?
- Ugyanaz. Michael se látott másikat, de egyébként se lehetett volna, Lord Dittinghale, amikor még élt, megkövetelte, hogy minden borosüveget címkézzenek, és egy se hiányzik, azt meg Lady Dittinghale mély buzgalmában észrevette volna, ha más bort visznek magukkal, és nem mulasztotta volna közölni a rendőrséggel. Csak az a bor lehetett a pohárban.
Ezerszer átgondoltam, hogy volt-e mérgező növény az udvaron, amit belemorzsolhattak, de nem. Hogy bármi más, akár egy raktár nyitva maradhatott-e, és onnan szerezte valaki. A leglényegesebb, hogy miután Michael visszajött azzal, hogy komolyan kérne bort, magammal vittem az előszobába, ahol összefutottunk a nevelőnővel. Összevitáztunk, amiért tegnap bántotta Miriamot, mire azzal védekezett, hogy ő csak azt tette, amire kérték, nem akarta, hogy Edith mérges legyen, amiért a húga törékeny parfümökkel körül játszik, jöjjön csak Mrs. Scout, húzza ki őt a csávából. Mrs. Scout, amilyen vajszívű volt, azt mondta, így igaz, Edith ideges, ha Miriam alkalmatlankodik.
Shane és Arthur arra jöttek meg, hogy egymással vitatkozunk, ki is cipeltek minket a teraszra, ahonnan a ház első részét beláttuk, be nem lehetett senki észrevétlenül. Ott álltunk jó fél órán át. Az orvos szerint abban a fél órában haltak meg.
- A szakácsnő az – mondta Anwen megvilágosodott hangon. Fernanda dührohamot kapott, de visszafogta magát, mert egyre előkelőbb negyedben haladtak, sose lehetett tudni, mikor botlik ismerősbe, akinek integetni illik az ablakon át.
- Már hogy lenne ő az?
- Ki más? – kérdezett vissza Anwen. – Fernanda, ha nem te, nem a gyerek, nem a szakácsnő vagy egy külsős, kit gyanúsítasz?
Fernanda úgy érezte, azonnal le kell tennie. Anwen túlságosan érzéketlen volt hozzá, hogy megértse, hiába tesz úgy, mintha túllépett volna az eseten, és egy érdekes rejtély szintjén mozogna számára, Edith a barátnője volt. Már-már azt kívánta, bárcsak Anwent érte volna valami titokzatos baleset, lehunyta szemét, majd hirtelen kinyitotta, és sürgősen elköszönt tőle.
Éppen időben, a taxi megállt.
- Végre – nyúlt Fernanda az ajtó után.
- Kis kisasszony – szólította meg őt a sofőr visszafogott hangon.
- Mit akar? – kérdezte a fiatal nő, miközben táskájában kutatott pénze után.
- A rúzs.
Kis időbe tellett, amíg Fernanda elengedte a kocsiajtót, és hagyta, hogy az majdnem teljesen visszacsukódjon.
- Mit mondott? – kérdezett vissza bizalmatlan hangon homlokát ráncolva.
- A rúzs lehetett mérgezett.
- Ezt nem értem.
- Gondoljon a kislány játékára a parfümök között, hát nem jobb kenegetni magára mindent, mint fújkálni magát? Engedni szokták, hogy kislányosan viselkedjenek, ha nem borongatnak fel mindent, ez az Edith kisasszony mégis megtiltotta a nevelőnőnek, hogy oda engedje. Aztán meg mi mástól lett rosszul a gyerek? Ha egy gyerek hány, másnap biztos, hogy nem eszik abból, amit előzőleg kért, van, amikor hosszabb időre megutálja, de hogy ne tudja, minek az íze jött vissza? Nem létezik.
Fernanda elképedve meredt rá. A sofőr eddigre teljesen hátra fordult, mellette tovább pergett a taxióra.
- Maga mondta, hogy a kisasszony mindig tökéletesen ki volt festve, miért ne lett volna aznap is? A maguk sminkjéhez meg úgy hozzátartozik a rúzs, mint a cipőfűző a cipőhöz. És mivel isznak? A szájukkal.
- Azt akarja mondani…? – rebegte Fernanda elhalt hangon.
- A kisasszony biztosan megkínálta borral a fiatalurat, ha már maga nem küldetett nekik két pohárral. A rúzs lenyomata rajtamaradt a poháron, így átkerülhetett a másik szájára, nem is beszélve egyéb lehetőségekről – nézett merőn utasára. – Ha ez a méreg nem hat túl gyorsan, megihatták az egész bort, amitől eltűnt a rúzsnyom, a méreg maradéka a pohár aljába süllyedt le. Nincs rúzsnyom, nincs nyom.
- Nincs nyom - ismételte meg Fernanda, majd megrázta fejét. - Maga szerint ki tette?
- Nem vagyok én kalendárium – vonta meg vállát a sofőr. – De a kisasszony tudta, hogy valami fenyeget, ezért akarta távol tartani a gyereket, akinek a szájáról a haragjától tartó nevelőnő letörölhette a rúzst még időben – így gondolom a méreg enyhébb hatást fejtett ki nála.
Fernanda megborzongott. Annyiszor cikkeztek azóta a hírről az újságok, hogy kívülről tudta idézni, mint valami orvosdoktor. Erős szívdobogás, hányás, izombénulás és légzésleállás. Lehetetlen, hogy igaza legyen ennek az embernek. És mégis…
- Biztosan nem maga volt, kisasszony? – zökkentette ki amaz.
- Én? – Fernanda hangjából most egyedül meglepődés hallatszott ki. Minden átrendeződött a fejében.
- Ha nem, örültem – emelte meg a másik képzeletbeli alapját, és lecsapta az eddig bőszen pörgő taxisórát.
- Hogy képzeli? – jött meg Fernanda szava. Felháborodása nagyobb volt, mint a váratlan felismerés feletti sokk. Miriam. Talán a szervezetében van egy kevéske méreg. Ó, jaj!
- A megfejtésért ki fog fizetni, csókolom? – kérdezte a másik mosolyogva. Fernanda Abraham-Woogs hirtelen felfújta magát.
- Hallgasson! – vágta oda, de a taxióra mutatta egész összeget átadta. Majd nem várva a sofőrre kitárta magának az ajtót, és kiszállt, hogy elmenjen a rendőrségre. Ő fütyörészve hajtotta meg magát még mindig a volánnál ülve egy kocsiért intő pocakos úr előtt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó