Mitől szép az egyszarvú?

Ruby úgy érzi, élete nem illik hozzá, és ő sem életéhez – sem ehhez a mostanihoz, sem semmilyen máshoz. Egyszerűen nem olyannak született, amilyennek kellett volna, hátrányos külseje sokszoros erővel üt vissza híres, mindenki által szemmel tartott családja miatt, akik azt teszik, ami a sztároknak kijár, és ezt várják el tőle is. Lassan, módszeresen minden leomlik körülötte, az iskolai sikerek nem számítanak szülei szemében, testvérei merőben mások, mint ő, és ismerősei olyan dolgokkal hencegnek, amiről ő mélyen hallgatna. Egyedül egy régi, különös, egyszarvúvadászatról szóló mese tartja benne a lelket.

Valószínűleg vele volt a baj. Már észrevette korábban is, hogy a hozzá hasonló családdal és külsővel rendelkezők a szépségért folytatott ádáz küzdelem mellett egyszerűen letagadták azt, hogy nem felelnek meg a napi trendnek, és nyugodt szívvel passzírozták bele magukat fekete húzott ruhába, miközben annyi sminket kentek fel magukra, amivel be lehetett volna vakolni a Szabadság-szobrot. Ő erre nem volt hajlandó, tudta, hogy a dolog nem használna, és a divatmagazinok tiltóoldalaira kerülne vele. Ez már annyiszor megtörtént vele egy-egy ártatlan felső vagy papucs miatt – mi bajuk az embereknek a papucsokkal? -, olyan sokszor hallotta vissza, hogy hogyan lehet két ilyen pompás embernek ilyen gyereke, hogy nem volt kedve kísérletezni. Maradt úgy, ahogy volt.

Megnyugtatta volna, hogy hatéves öccse kifejezetten ronda volt, de egy ismerős divattervező ezt egy legyintéssel elintézte, hogy „majd úgyis kinövi”. Vagy nem, mint Ruby. Bár rá sose mondták ezt… igazán reménytelen esetnek tarthatták.

- Kicsim, mindjárt kezdődik a gála! – kiáltott fel apja valahonnan az alsó szintről. A lány tudta, hogy legszívesebben családja sem kényszerítené, hogy menjen velük, de ha a majd-úgyis-jóvágású-lesz öccse, a már-most-kész-hölgy húga és az egek-ki-ez-a-jó-nő-még-saját-kiállítása-is-van nővére is velük ment, ő a maga tizennyolc évével sem maradhatott otthon, pedig szívesen ezt tette volna, a gálák, premierek, divatbemutatók élete apró poklai voltak.

A legrosszabb az volt, hogy még nem is valami szemüveg miatt volt csúnya, hiszen azt gyorsan levehette volna. De nem, szemüveges húga tökéletesen nézett ki még abban a csiri-csáré darabban is, amit az egyik legmenőbb boltban vett. Rubynál alapvető dolgokkal volt baj. Nem a hajjal, nem a bőrrel, hanem az alakkal. Arcának darabkái külön-külön festhettek volna jól, de így együtt kellemetlen érzést nyújtottak a szemlélőnek, és ezt tovább fokozta az, hogy a lány sosem mosolygott, még családja körében is csak felkunkorította ajkai szélét, de igazi, tiszta mosoly sosem tűnt fel arcán. Szülei ezt nemigen vehették észre húga sok álmosolya és nővére fennhéjázó, teli szájas vigyorai mellett, és ha észrevették volna, akkor is örültek volna, hogy kaptak egyet a komoly lány típusából is.

- Mi lenne, ha itthon maradnék, és lejegyezném nektek, hogy mi a legújabb Ralph Lauren-darab? – lépett ki szobájából, hogy az óriási előtérben ácsorgó apjának lekiáltson. Ő fürkésző szemmel nézett végig rajta, meg sem hallotta a kérdést.

- Kérd meg anyádat, hogy keressen más ruhát, rendben? A lila nem a te színed.

Ruby legszívesebben visszakiáltotta volna, hogy más szín sem, egyébként is ezt a ruhát ő maga választotta, és a lila volt a kedvenc színe. Persze erről apja mit sem tudott.

Anyja is hallotta a párbeszédet, és míg egy méregdrága ruháról szaggatta le a csomagolást, féloldalas pillantást vetett lányára, kék szemceruzával kihúzott szeme csak úgy villogott.

- Ugyan, Ruby, te is tudod, hogy Ralphy mindig elküldi legfrissebb kreálmányait, emiatt nem kell aggódnod.

A lány fancsali képet vágott, majd újabb próbálkozást tett valamiféle beszélgetésre, most, hogy eljött azon ritka alkalmak egyike, amikor a szülei a magánszférában egy adott helyen tartózkodtak, és az nem az ágy.

- Tudtátok, hogy a gála eredeti jelentése ’díszruha, eredeti öltözet’, bár az is igaz, ófranciául ’szórakozás, élvezet’?

A kulturális hivatkozás nem ért célt, anyja a szobájából kilépő, felnőtt nő Sheilát nézegette kifejezetten kritikus szemmel, apja pedig már mobilon csevegett egyik modellismerősével. A jelenet tetőpontján a szemüveges Jana csatlakozott a társasághoz, együttérzően nézett Rubyra, de nem szólt semmit, csak lefelé vette az utat.

Ilyen előzményekkel sejthető, hogy a gála sem sikerült túl fényesre Ruby számára. Maga a rendezvény sem illett be gálának, inkább volt állófogadás, ráadásul az egyik séf furcsa tréfák sorát űzte a vendégekkel, amit a legtöbben jópofának tartottak, szinte csak Rubynak nem nyerte el tetszését az, hogy egy élénkvörös, néhol rózsaszín rák úszott ásványvizének mélyén.

A gála fénypontja az étkezés volt, akkor legalább nem kellett beszélni. A társalgással Ruby máskor is küszködött, olyan gondjai voltak, mint a témaválasztás, kínos szünetek, másoktól érkező álmosolyok, levegőbe csattanó puszik és úgy egyébként a partner, nem sokan vállalták ugyanis annak terhét, hogy egy híres, ámde nem túl vonzó lány mellé álljanak akár két percre is. Amúgy sem lett volna élvezetes az est, de így csak még inkább szétcsúsztak a dolgok, és a lány úgy érezte magát, mint egy szarvasok közé keveredett pézsmapocok.

Ha nem lett volna elég a gála, utána este tizenegykor még meghívta őket egy másik baráti család vacsorára. Az avokádókrémes, sültgesztenyével töltött, beazonosíthatatlan grillezett hús előtt, díszvilágításban ülve, egyik oldalán nővérével, másikon egy kimondhatatlan nevű fiúval, úgy érezte, menten hazarohan és meg sem áll lépcsőforduló mögötti vackáig. Még tizennyolc év után is kényelmetlenül érezte magát, ha nézték, ha kérdeztek tőle valamit, és ha úgy általánosságban szem előtt kellett lennie; abban biztos volt, hogy a puccos étteremben csak és kizárólag a hátsó pincérnő szerepével lett volna képes megbékélni.

Minden egyes alkalommal elfelejtette, hogy mit fogadott meg az ablakkanapén kucorogva, mit vésett fejébe éjjelenként, alvás helyett. Elszállt minden gondolata, megsemmisülten nézett maga elő, és várta a megváltó éjfélt. Még az élvezet apró szikráját sem érezte, amit barátai mindig említettek neki, csak az ürességet és a rosszullétet.

Mikor eljött az éjfél, elmaradt a megváltás, szülei és testvérei olyan jól érezték magukat, hogy kellemetlen lett volna egyedül lelépnie – ha lett volna egy megértő testvére, aki vele tart, akkor nem lett volna gond, de Jana és Sheila nem volt hajlandó feláldozni saját szórakozását érte.

Helyette a felnőttek és Sheiláék elmentek táncolni, a kisebbek pedig elvonultak a MÁVV sarokba, ami a mértéktelenül drága játékok lelőhelye volt. Ruby megkönnyebbülten vette észre, hogy magára maradt, jobb kezéből kiejtette a desszert után ottfelejtett kiskanalat és úgy döntött, felkel. Combja nekiütődött valaminek.

- Szép a nővéred.

Az este folyamán először pillantott balra, most ijedt szemekkel vette észre a kimondhatatlan nevű fiút, aki elmélázva figyelte Sheilát és párját. Ruby torkában gombóc indult lassú növekvésnek. Minden egyes másodperccel egyre fullasztóbb lett a csend.

- Aha – felelt tömören és oldalazva kiszabadult a szék fogságából.

- Az édesanyád is gyönyörű – szólalt meg ismét a fiú. A lány már meg sem lepődött az efféle kijelentéseken, buzgón bólogatni kezdett, miközben elsasszézott a lépcső felé. Ám nem volt valami könnyű dolga, a srác ugyanis követte egészen a lépcső aljáig, ott elé vágott és némileg éles szemekkel pillantott rá. – Ugye nem akarsz itt hagyni?

„De.” gondolta magában a lány, de nemet intett, hiszen hogy is haragíthatta volna magára szülei barátainak gyerekét? Igaz, legszívesebben felkapta volna a parmezános rudat és fejbe teremtette volna vele az előtte állót, de ez azért mégsem illett szerepéhez – a visszafogott lányhoz.

A fiú tudomásul vette válaszát, mégsem nem látszott lelkesnek, hogy Ruby vele marad, egyszerűen csak leült a negyedik lépcsőfokra, hosszú lábait kinyújtotta és a lány balerinacipős lábai közé tette.

- Nem ülsz le? – egyik kezével kinyúlva maga fölé akarta rántani, de a szenvedő alany nem hagyta magát, olyan erősen markolta meg a lépcsőkorlátot, hogy még daruval is csak nehezen lehetett volna onnan elmozdítani. Ujjbegyei egészen belefehéredtek a fogásba, miközben jobb lábával aprót rúgott a fiú felé, próbálva megtartani egyensúlyát.

- Nem! Mit akarsz?

- Valami érdekeset, úgy unatkozom. Mit tudsz kínálni? – nézett fel rá nagy szemekkel a fiú, arckifejezése egyértelművé tette szándékát.

Ruby érezte, ahogy feje hirtelen könnyűvé és üressé, kezei pedig csúszóssá válnak, még soha senki nem mondott neki ehhez hasonlót. Voltak fiúk, akik ügyetlenül próbáltak kezdeni vele valamit (nem ment), és akik otrombán rászóltak, hogy vegye már észre magát, mindenki csak családjához akar hozzáférni rajta keresztül, de ilyen pimasz, merész kérdést még senki nem szegezett neki.

- Mi van? – hőkölt pár centivel hátrébb.

- Ne mondd, hogy nem érted. Egész nap ide-oda lótottam-futottam, mindenkire sármosan mosolyogtam, de már elfáradtam. Elégíts ki.

Hirtelen mintha befagyott volna az idő, a lány csak nézett maga elé, és látta, ahogy keze saját akaratából lendül neki, és vágja pofán a fiút. Esze tudta, hogy ez nem volt jó ötlet, és azonnal aktiválta térdeit, hogy azok támaszként funkcionáljanak, de a másik gyorsabb volt, mit sem törődve a pofonnal húzta le őt maga mellé. Közelebbről nézve csak még kihívóbbnak látta őt, zölden fénylő szemeit, gödröcskés állát, és újabb rúgással akarta elhárítani ölelő mozdulatát, amire egy gyors félrehúzódás volt a válasz.

- Hagyjál békén te idióta, beképzelt, nyálas izé! – szólalt fel Ruby, kimondottan élvezve, hogy mindezt képébe mondhatja a mellette ülőnek; már az sem zavarta, hogy valaki olyan közelről bámulja, sőt az sem, hogy az a valaki az egyik legmenőbb cég – hülye – örököse. Csak egy dolog izgatta: úgy beolvasni neki, ahogy már régen be akart a hozzá hasonló nagyzoló bunkóknak. – Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te? Egy ostoba fiú a rosszabbik fajtából! – félresöpörte a közeledő kezeket. – Ha nem hagysz békén, eltöröm a nyakad… még soha nem próbáltam, de hidd el, ezúttal mindent bele fogok adni! És ne feledd, a kezdők szerencsé-

- Hálás vagyok az erőfeszítéseidért, de mi lenne, ha a nyakamnál kissé lentebb kezdenél el tevékenykedni? Meghálálnám. – vágott közbe amaz széles vigyorral. Ruby válaszként teljes erővel belekönyökölt a fiú ölébe, amit az fogcsikorgatós öleléssel honorált. – Ez nem volt szép tőled – sziszegte felé.

- Örülj, hogy nem a nyakaddal kezdtem – a lány lehámozta karjáról az ujjakat, amik sajnos utána csuklójára fonódtak. – Tudod, milyen nehéz veled? Á, nem érdekel, elegem van. Már itt sem vagyok.

Hogy-hogy nem, két perccel később még mindig ott vergődött a fiú karjaiban, aki még mindig sajgó testrészét vigasztalta, miközben kiosztott egy-két megrovó pillantást a lánynak. Ruby már ott tartott, hogy segítségért kiált szüleinek – bár ki tudja nem örülnének-e inkább annak, hogy végre valaki rá akarja vetni magát lányukra… -, mikor a fiú szorítása enyhült és minden kétséget kizáróan csalódott képpel dőlt hátra.

- Hát, jó, megbocsátok neked, de ha nincs ínyedre a könnyebb út, szórakoztass máshogy – úgy intett, mint egy kiskirály, majd hozzátette. – Nem érdekelnek a viccek, idétlen anekdoták vagy ilyesmik. Légy eredeti. Ja, és a tánc sem nagyon köt most le. – fejét könyökére hajtva nézte Ruby lassan halványpirosra váló fejét.

- Nem szokásom ilyen közvetlennek lenni, de itt és most megöllek – jelentette ki a lány, és félig-meddig komolyan is gondolta: most ő vetette rá magát a fiúra, és két kézzel esett neki.

- Ez neked a közvetlenség? Aúú!

- Te akartad! Miért kellett kihúznod a gyufát?

- Fene akart gyufát húzogatni, miért baj az, ha szépen megkérlek, hogy segíts ki azon a helyen, amit jól elintéztél mára az éles könyököddel!

- Neked narcisztikus zavaraid vannak! Na, jó, ha abbahagyod, megszánlak, és mesélek neked!

A fiú felhagyott a védekezéssel, így Ruby könnyedén bevihetett egy erős ütést, aminek gyors következtében társa feneke egy lépcsővel lejjebb csúszott, ő maga bosszús-unottan nézett fel a lányra.

- Minden jobb az ütéseidnél.

- Oké. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy borsó. Beleesett a tejbe, és azóta is ott ázik. Vége. – mesélte az dallamos hangon, egy helyen a borsónál felvitte a hangsúlyt, majd szépen egyenletesen leejtette a zárlatra. Nem volt nehéz véghezvinni a dolgot, hiszen a kis mese mindössze három mondatból állt. Az ellenség fel volt háborodva.

- Ezzel akarsz etetni engem?! Ezzel? – most ő rázta meg Rubyt, és újabb rúgásait úgy hárította el, hogy közben még le is húzta magához. – Azt mondtam volna, hogy minden jobb?... Hát tévedtem! Unalmas vagy!

- Nem igaz, te vagy unalmas, meg szemétláda, bunkó… kellemetlenkedő… szószegő!

- Én szószegő? Te nem tudsz összehozni egy rendes mesét! – mutatott rá a sánta tényre a fiú, majd konokul biccentette balra fejét. – Miért hazudtad, hogy megy?

Ruby feje már rég elhagyta a halványpiros árnyalatot és magabiztosan araszolt a vörös felé. Még hogy ő nem tud egy rendes mesét? Hiszen erőt gyűjteni pont egy régi mesekönyvhöz járt, amit a lépcsőzug pókhálós részében tartott - a kötet csak még antikabbnak hatott a rátelepedett portól -, és amit imádott! Abban voltak a legszebb mesék, amiket tizennyolc éves fejjel sem szégyellt olvasni – mondjuk az is igaz, még senkinek nem beszélt róluk… már a családon kívül.

De nem, azt nem teheti meg… hogy pont azt mesélje el neki. Igaz, azt szóról-szóról tudta, ami nem is csoda, tekintve, hányszor elolvasta, egyesével ízlelgetve minden egyes szót, ujjaival simogatva a megfonnyadt lapokat és élvezve a mese bűvöletét. A mellette – pontosabban alatta – ülő egyszerűen nem érdemelte meg ezt a csodát.

Maga sem értette, miért kezdett mégis bele.

- Valahol a messzeségben valamikor réges-régen, amikor még hittek a mesékben…

- Ez már jobban hangzik – ráncolta össze homlokát a fiú, futólag megnézte szülei tartózkodási helyét, majd visszafordult a lányhoz. – Talán végig is hallgatom.

Az lenyelte büszkeségét, már egyébként is belekezdett a mesébe, amit lelke mélyén minden egyes ehhez hasonló bizonytalan alkalommal sírva szólongatott. Elhalón ejtette ki a szavakat, félt, hogy ezzel a szentségtöréssel a mese ereje is elhalványul és vele együtt ködbe vész a régi emlék.

- …egy királyi udvarban minden mese az egyszarvúakról szólt, minden egyes kárpit az ő ezüstös fejükkel volt hímezve és minden nemesember rájuk vadászott.

- Ne már, egyszarvúak? Térjünk inkább vissza a borsókhoz! – csattant fel érdes hangon a fiú, hangjából annyi lenézés áradt, ami erőt adott a lánynak ahhoz, hogy végre lelökhesse magát a fiúról és ádáz dühvel szemébe nézhessen.

- Te, te… te egy akkora hálátlan állat vagy, mindenbe csak belekötsz! Ha nem tetszik, nyugodtan foglalkozz csak tovább a kis micsodáddal!

- Kicsi?! Hogy mondhatsz ilyet? – követelte a fiú a választ. Meg is kapta.

- Alig nyomott!

A srác hörögve nézett Rubyra, akit lassan az elégtétel pírja festett vörösre, csúfondáros mosollyal vizslatta vélt ellenfelét.

- Ez van, bár nem vagyok szép, legalább van agyam, és nem csak a koponya szépségének a kedvéért, hanem azért, hogy használjam – még folytatta volna, a fiú letorkolta.

- Jó, jó, inkább mesélj, bánom is én, miről.

A lány alig hallhatóan mormolta a következőt, inkább magának, mint a fiúnak.

- Arról, mitől szép az egyszarvú…

Félig elfordult a fiútól, hogy jobban koncentrálhasson a mesére és közel boldogan folytatta.

- Ám ez a vadászat más volt, mint amikor fürge nyulakra, fürjekre, rókákra, avagy fenséges agancsú szarvasokra lestek, a vaddisznók otromba leteperésénél is különb feladatot jelentett, ekkoriban az egyszarvúról azt tartották, halva átkot hoz gyilkosaira, míg életében szerencsét, áldást és kellemet hint a környezetében tartózkodókra.

A király mindenképpen be akart fogni egy egyszarvút, irigyelte a szomszédos országokat, amiknek hírből sikerült a lehetetlennek tűnő feladat, s félte azokat, akiknek még nem: nem bírta volna elviselni, ha ők is megelőzik. Minden egyes héten ki akart választani egy szüzet, hogy az csalogassa képzett vadászaihoz a csodalényt, azt is kigondolta, ha a lány nem jár sikerrel, azt feje bánja – hiszen mi másért nem közeledne egy leányhoz a legendás állat, minthogy a hajadon nem őrizte meg ártatlanságát?

- Anyám, nem semmi – szólt bele megint a fiú, de Ruby figyelmeztető pillantására inkább nem folyatta.

- Amint a királyné megneszelte ura szándékát, magához vette udvara minden egyes hajadon udvarhölgyét, legkedvesebb szolgáló leányait és sietve távozott a kastélyból, sok paraszti család pedig sorra vándorolt el, nehogy a király az ő leányaikat szemelje ki csaléteknek a vadászatokhoz.

Sistergő haragjában a király megparancsolta, hogy bármi áron állítsanak elé egy szüzet, bárki légyen apja-anyja, vele akarta felkeresni az erdőségeket. Hozták is az ottmaradt, sehova menekülni nem tudó, olykor reménykedő szolgálólányokat, ám az erdő csöndes maradt, a szolgálólányok feje pedig sorra hullott a porba, senki nem volt, aki képes lett volna előhívni szép szóval vagy könyörgéssel az egyszarvút.

Egy nap a kancellár feszélyezetten állt ura elé, s közölte vele a hírt: kifogytak a szép szüzekből. A királyt ez egy pillanatra sem állította meg, oda hívatta magához az egyik koromtól feketéllő kezű, gubancos hajú, feslett ruhájú szolgálót.

„Leányom, ölts útiruhát, azonnal indulunk a nyugati ligetbe! Napnyugta előtt keríts elő nekem egy egyszarvút, vagy nem éled meg Szent Quincy napját! Azt sem bánom, ha magából a pokolból vezeted elém!”

- Az már jó fordulat lenne – kotyogott bele újfent a fiú, akinek Ruby egészen megfeledkezett ottlétéről. – A pokolból… de menő! Amúgy a Quincy jó pocsék név!

- A te bajod, ha nem tetszik, szerintem igenis szép név! Régről ered! – ripakodott rá a lány.

- Tudod te, hogy hívnak engem? – mosolygott rá a fiú.

- Gellersonnak – fintorodott el a lány, amint szájára vette a kontinens szerte híres cég nevét, aztán fáradt sóhajt hallatott, és folytatta.

- A szolgálólány nem mondhatott ellent, de magában megfogadta, amint tud, elmenekül a véres gyilkos elől. Már annyi társa tragédiáját hallotta, hogy énje egyik fele nem hitt az egyszarvúban, másik édeskés tündérlányhoz tette hasonlóvá, aki nevetgélve figyeli a kínlódó szüzeket és vérvörös ajkait mosolyra húzva tér vissza a rengetegbe anélkül, hogy egyszer is megmutatná magát.

Madárröptnyi idővel később már az erdőt járták, az uralkodó bársonypalástja és lovának patája letördelte a virágokat, beletépett a bokrok kusza ágaiba, addig mentek, míg egy kis tisztáshoz nem értek, ahol aranyszínben játszó patak csordogált.

„Ne feledd, lányom, halál lánya vagy, ha menekülni próbálsz!” búcsúzott a király a lánytól, aki lélegzetvisszafojtva figyelte, hogyan távolodik el az úr és kísérete. A szökést ilyen sátáni körülmények között lehetetlen lett volna végigvinnie, helyette letérdelt a patak mellé és elméje mélyéről hívni kezdte az egyszarvút. „Gyere, kérlek, hívlak téged! Válaszolj!” mint versikét mondogatta a sorokat, elmorzsolt pár illatos növényi szárat és erős szagú levelet, hogy azzal csalogassa magához a meselényt, de egy idő után felhagyott a hiábavaló próbálkozással.

Ekkorra már dél felé járt az idő, nyugodt volt az erdő, itt-ott madárdal kélt, és a szélben mintha nevetgélő hangok hívták volna a leányt. Szakadt ruhájában vánszorogva csúszott közelebb a vízhez, de mikor fölé hajolt, elszörnyedt képmásától. Melyik egyszarvú akarta volna ölébe hajtani fejét, akár megvan a becses ártatlanság, akár nincs? Mielőtt sírva fakadt, meglátott egy eddig szeme elől rejtett ösvényt, amin néhol ruhafoszlányok voltak felaggatva a fák lehajló ágaira, mintha a többi szűz azt az utat választotta volna. Már épp indult volna ő is arra, amikor eszébe jutott, társnői milyen sorsra jutottak.

- Ez egy gonosz egyszarvú, vagy mi? Miért nem jön elő? – kíváncsiskodott a fiú. A lány félig felé fordult.

- Erről szól a mese. További fenntartások?

- Meg sem szólaltam – tette karba kezét a fiú. Ruby folytatta.

- A leány, ahogy csak erejéből telt, átvizsgálta a rét minden zegét-zugát, ott selyempillangót talált, amott meg mezei zatyangot, mind kincset ért volna a vásártéren, ösztönösen tette el a talált dolgokat koszlott ruhája zsebébe, s utána újult erővel kezdett a keresésbe. Elcsatangolni nem lehetett, hiszen a király megtudta volna, még a végén lelövetné, azonnal, amint meglátja idegen helyeken bóklászni.

A tehetetlenségtől remegve figyelte a horizonton lassan ereszkedő napot, és hogy elfoglalja buzgólkodó kezeit, ásni kezdett.

- Ha neked lenne ilyen problémád, itt vagyok neked – vigyorodott el a fiú. Ruby kezdte unni állandó beleszólásait, kicsit meglökte a másik vállát.

- Lesz benne egy aranyifjú, csak várd ki – ígérte baljós mosollyal, majd amikor nem jött semmiféle felelet, tovább mesélt. –Már vagy seregnyi gödröt ásott, bennük különféle állati csontokat, rothadó gyümölcsöt és bogyót, szagos virágot talált, midőn két kezével egy újabb kiemelt földkupacban apró villanást vélt felfedezni. Csoda tán? elmélkedett magában, szívét tűnő remény járta át, kirojtosodott blúza végébe csavarta a villogó tárgyat és letisztogatta róla a föld sarát. Egy fehér kereszt került ki blúza redőjéből, amitől sírhatnékja támadt: felismerte, azé a lányé volt, aki régen vele együtt szolgált. Oly szép volt, s oly fiatal, amitől a leány szíve egyszeriben kettéhasadt, nem érte be annyival, hogy jól megtisztogatta a keresztet, belemártotta a patak vizébe is, hogy lemossa róla a rárakódott tapadós földet.

Ahogy a kereszt tündöklővé vált, úgy csillantak meg szemében könnyei, fájt a társ hiánya. Újabb villanásra lett figyelmes, de mikor odanézett, nem múló napfénykitörést látott, hanem az egyik bokor mögül kibukkanó tökéletes teremtményt.

Kétség sem fér hozzá, mi volt – egyszarvú, méghozzá fajtája legszebb példánya. Szépsége úgy járta be a tisztást, mind a kelő nap a föld felszínét, ragyogással töltötte el, zafír szemei tüzében kinyíltak a virágok, tüzesebben szikrázott a víz és szebben csicseregtek a madarak. A szolgálóleány azonban a keresztet szorítva, levegő után kapkodva sikított fel.

„Miért most?” zokogta a leány kínkeservesen, földre esve a csodaszép egyszarvú előtt. „Miért nem jöttél korábban?” Az egyszarvú felvetette sugárzóan fehér fejét, kirázta zafír szeméből ezüst sörényét, izmos lábával toppantott. „Mi volt velük a baj, miért nem jöttél? Féltek, sírtak és a segítségedre szorultak. Miért csak most?” ezt már végleg földre borulva kérdezte, könnyeitől maszatosan  látva az egyszarvút.

Mikor kitörölte szeméből a könnyeket, szája elé kapta kezét. Az egyszarvú nem volt többé szép, földöntúli külseje úgy hámlott le róla, mint a hagymáról a héj a fürge szolgálók kezében: szeme elvesztette zafír varázsát, sörénye kusza csomókba állt össze, izmos teste összement, lassan már bordái is kilátszottak és úgy kushadt le a fűbe, mintha levágták volna. Erőtlenül emelte szemét a szolgálólányra, szaggatott lélegzetét messzire vitte a szél. A leány sápadtan ült a fűben, kifutott arcából az a kevéske vér, ami maradt, és sírósan figyelte, hogyan gyengül el a természet káprázata.

- Hogy mi? Hát de… hát de… - ezt még a fiú sem tudta szó nélkül hagyni, beleélte magát a mesébe és korholóan nézett Rubyra. – Már nem is csodálkozom, hogy egész este olyan fura voltál, ha ronda egyszarvúakról fantáziálsz magadban.

A lány egy legyintéssel elintézte a közbeszólást, és azért sem hagyta, hogy az kizökkentse a mesélésből.

- Ugyanekkor távolról paták szapora dobogását hallotta meg, meg vízbe fröccsenő lábak futó zaját, kutyák acsarkodásának egyre-másra közeledő hangját. A király és díszes kísérete közeledett. „Nem!” sikított fel a szolgálólány, és már iramodott volna el a sűrű bozót rejtekébe, amikor pillantása a csúf, védtelen egyszarvúra esett. Egyszeriben mintha magát látta volna benne, szíve megsajdult, lábai földbe gyökereztek, vére hajtotta, menjen, ám szíve nem tágított.

Odarohant az egyszarvúhoz, durva kezeivel megragadta az elgyötört testet, félresimította az összeállt, szürke sörényt és az állat szemébe nézett. „Fuss, rohanj, menekülj!” kiáltott fel. „Siess, mindjárt itt lesznek, téged akarnak! Erősnek kell lenned!” tiszta erőből kísérelte meg megemelni az egyszarvút, aki azonban kibicsaklott lábakkal visszaesett, légzése rémisztően kapkodóvá vált.

„Tarts ki!” egy kürt hangja harsant a lányéba. „Meg tudod csinálni, hisz te vagy ő, a csodás egyszarvú! Kelj fel, mennie kell!” Az egyszarvú tompa tekintettel nézett rá, füle félremozdult, lábai teste alá szorultak. „Nem hagylak itt!” A vadászok egyre közeledtek, a leány szinte már érezte maga körül az ebek jellegzetes szagát, mikor hirtelen ötlettől vezérelve belemarkolt az egyszarvú sörényébe. „Gyere legalább a bokorig! Gyerünk!”

Lekapta magáról agyondédelgetett fejkendőjét, és az erős anyagot az állat szügye alatt átvetve csomózta meg, hogy annál fogva jobb markolást keresve húzni kezdje a bozótba. „Nem és nem lehetsz az övé” suttogta a megerőltetéstől elbicsakló hangon, és mikor elszakadt a kendő anyaga, nem annak elvesztése késztette sikolyra, annál inkább a király paripájának fák közül való előbukkanás. „Ha nincs erőd, hát én adok!”

Mielőtt elérte volna az egyszarvút, az egyszeriben megrázta magát, fényes szarvára tűzte a szakadt kendőt és fejével hátára taszítva a leányt villámgyorsan feltápászkodott a földről, patája nyomán felizzott a fű, nyerítése bizsergette a levegőt. A szürke sörény és álmos tekintet semmivé vált, és ott állt a helyén a valaha volt legszebb lény; energiától tombolva fordult a király felé, szarvával intett, majd megpördült.

Az izmok megfeszültek a lány teste alatt, az egyszarvú olyan sebességgel lendült neki, amitől a király legjobb pribékjei is meghátráltak, a pata minden egyes talajt érésénél bő szélroham támadt, ami a király arcába cibálta a fák levelein tanyázó férgeket és leszaggatta róla a bíbor palástot. Az egyszarvú hamar maga mögött hagyta a megilletődött gyülekezetet, hogy a bokrok rejtekén messzire vágtasson.

„A többi leány otthagyott” susogta a szolgálólány fülébe egy mennyei hang a választ. Az egyszarvú elméje megnyílt előtte. „Mind elfutottak, megrémültek attól, hogy csak egy rusnya egyszarvút tudtak magukhoz csalni. Nem kellett volna meghalniuk, ha több bennük a részvét, mint a rettegés.”

A szolgálólány erős kézzel markolta az ujjai közt selymesen átfolyó sörényt, ruhája anyagán keresztül érezte a zsebébe tett kereszt és eladandó holmi súrolását. „A rettegés nem bűn” szólt hangosan, hogy az egyszarvú a szél zúgása mellett is meghallja hangját. Az válaszolt. „Ám az önzés igen, még ha halálfélelemből is szelel el valaki… csak egy erős jellemű, jószívű ember menekülhetett meg élve, amilyen te is vagy”

„Hova viszel?” faggatózott a leány, miközben térdeit feljebb húzta, hogy lábfeje ne akadjon bele a bokrok felső ágaiba. Az egyszarvú nem felelt, csak még gyorsabbra vette az iramot. Jó pár bükkel később torpant meg. A leány először nem értette, miért, amíg meg nem hallott egy ősről való dallamot, ami beragyogta lelkét – könnyei most már boldogságában hulltak. Az állat könnyed mozdulattal tette a földre, még egyszer ránézett, s robbanékonyan curukkolásba kezdett.

Napnyugtakor egy kis hegyi faluban a helybeliek elé mentek a jövevénynek.

A fiú pislogva nézett maga elé, míg a lány állát tenyerén nyugtatva bámulta a táncolókat.

- Nem mindig kaphatunk meg minden választ – szólalt meg. – Senki sem lehet tökéletes, még az egyszarvú sem.

- Te sem vagy az, azt hazudtad nekem, hogy lesz benne aranyifjú – célozgatott a magához tért fiú cinkos mosollyal.

- Mert nem akartad befogni – fordult felé teljes testével a lány. – És nem figyeltél!

- Hogy a francba ne figyeltem volna, mikor pont a mesével kapcsolatban kérdeztem? Te nem figyeltél elmés felvetéseimre! – lendült előre.

- Én igenis mindig figyelek! – ráncolta össze homlokát ellenségesen a lány.

- Akkor mi a keresztnevem?

He.

Ruby elvörösödött. Ő ugyan nem tudta – pedig hallotta. A fiú átkarolta - most az egyszer nem ellenkezett.

- Quinn. Akarod hallani az én kedvencemet cserébe a kedvenc mesédért?

- Olyan is van? – kérdezte Ruby félig zavartan, félig kíváncsian.

- Shakespeare két legjobb szonettjének összemixelt változata. Figyelj csak. – szavalni kezdett.

Márvány s királyi arany oszlopok

Nem élik túl hatalmas versemet;

Tündöklőbb őreid e verssorok,

Mint vénségmarta, mosatlan kövek.

S bár zord háború szobrokat tipor

És gyökerestől szaggat házakat

S Mars kardja sújt s gyors tüze ránk omol:

Emléked örök híradás marad.

Szerető versem lesz emlékműved:
Folyton olvas a jövendő szeme
S jövő nyelvek ismétlik létedet,
Ha elhalt már a ma lélegzete.

Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet),
Ott, ahol legjobban él s lehel az élet.

*

- De mama, mitől szép az egyszarvú? – csicsergett fel egy halványlila ruhás szőke kislány, gesztenyekrémét is félretette a szent cél érdekében, hogy kiszedje nagymamájából a választ.

- Ez most jut eszedbe? – csattant fel nővére, aki eddig háttal ülve, buzgón rajzolgatva fél füllel hallgatta a történetet. – Mama már hányszor elmondta nekünk ezt a mesét?

A nagymama mosolyogva sandított a kertre nyíló dupla ajtó felé és előrehajolt, mozdulatára a kicsi felkapta a fejét és majd’ lábát törve rohant hozzá, még bögréjét is elejtette.

- Mama, mama, mitől szép az egyszarvú? – kuncsorgott a fotel támlájába kapaszkodva, egyik lábfejét a padlónak feszítve, másikkal feltérdelve az ülés peremére. – Nem akkor lett csúnya, amikor lefeküdt a fűbe? Varázsfű volt?

Az asszony incselkedve simogatta meg unokája göndör haját, majd az üvegajtó felé terelte.

- Menj, kérdezd meg papát! – a kicsinek több se kellett, kilőtt, mint egy ágyú, és a mese hevülete adta energiával száguldott ki a kertbe. A nagymama és a nagylány magára maradt, utóbbi cinikus pillantást vetett a fotelban üldögélőre, még ceruzáját is felvette a papírról.

- Jellemző, hogy intézed a dolgaidat, nagyi. „Menj, kérdezd meg papát!” Nagy ég. Egyébként tényleg, mi a fenétől szép az egyszarvú?

- Hát az erejétől, Sheila – felelt ráérős hangon az asszony, kezébe véve egy szakadt kötésű könyvet. – Amikor feladta, megcsúfult, ám mikor végül összeszedte magát, maga volt a csoda… minden varázslény szépsége erejében rejlik, nézd csak meg a főnixet, a sárkányt, a…

- Elhiszem, na – fordult el a lány, satírozgatni kezdett. – Ha te mondod…

Pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésbe, a nagymama merengő tekintettel nézett végig a lépcsőforduló mögötti kis szobán, az olyan meghitt volt, hogy jobb se kellett, hívta, csalogatta az embert, jöjjön be és pihenjen meg. Ő végleg meg akart pihenni.

- Mindig azt mondod, ez a mese egy vezénylő csillag, de már miért lenne az? – szakította ki a töprengésből egy kérdés. A nagymama válaszadás helyett kedvesen visszakérdezett.

- Mit rajzolsz? – nézett unokája felé, akinek arca leheletnyivel vörösebb lett, de letudta a kérdést egy vállrándítással. Nem tudhatta, hogy nagymamája az ajtó visszatükröződésében jól látja a földre roskadt szolgálólány egyszarvú előtt esengő alakját.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.