A gyász
Az ő hibája! De megfizet érte, ha senki sem hallgat rám, akkor majd magam szolgáltatok igazságot. Előbb vagy utóbb mindenki sorra kerül. Igen, mindenki meg fog fizetni a bűneiért!
Jaj, drága kisfiam, miért indultál útnak? Miért nem vártál vele még? Miért szerettél volna a nagyapád nyomdokaiba lépni? Miért akartál te is harcolni, pont mint ő? Lelkileg nyomorékká kellett válnod, mint neki.
Az egészért én vagyok a hibás! Nem kellett volna megbíznom benne, abban, aki elvett tőlem, és akkor még most is lennél. Talán már azóta, lenne egy szép mennyasszonyod, és boldogan viccelődnél rajtam az aggodalmaim miatt. Vagy gyógyszereken élnél, de legalább itt lennél velem.
Már régen tudtam, hogy hova kell mennem, felderítettem a terepet. Az utolsó ajtón megpillantottam a nevét.
Bűnös, és ezért meg kell lakolnia!
Kopogtatás nélkül rontottam az irodába. A titkárnője bizonyára ebédelni ment. De ő még bent maradt, hallottam a hangját.
Beléptem, de ő figyelemre sem méltatott.
Ő volt, igen ő tette! – ismételtem magamban újra, miközben elővettem a táskámból a fegyvert, majd rászegeztem.
Az ő vétke! Csakis az ő hibája!
Kibiztosítottam a pisztolyt, a jellegzetes hangra végre rám nézett.
– Segíthetek? – kérdezte nyugodt, már-már csevegő hangnembe.
– Elvette tőlem a fiamat! – közöltem vele. – De ezért meglakol!
– Beszéljük meg!
Nem, nem fogjuk. Persze, hiszen ez is csak egy próbálkozás, hogy leengedjem a fegyvert, és ő megölhessen engem. Aztán az ismerőseivel elcsitítja az ügyet, éppen úgy, mint a fiam ügyében tette. Senki nem hisz nekem, de ő tette. Én tudom, mit csinált vele. Pontosan ismerek minden részletet. De a hivatalos szervek nem hisznek nekem, így mindenhol zárt ajtókba ütközök.
– Kérem, asszonyom! Beszéljük meg!
– A fiam alig fél éve jött haza Irakból. Segítségért fordultunk önhöz, de maga a második kezelés után lemondott róla.
– Asszonyom…
– Most én beszélek! – emeltem fel a hangomat. – Maga egyszerűen nem segített rajta, nem azért, mert nem tudott, hanem mert nem is akart!
– Tudom, hogy sok szörnyűségen ment keresztül, de…
– Fogja be! – kiabáltam rá hisztérikusan.
– Nézze! Tisztában volt vele, hogy segítségre van szüksége. Azért keresett, hogy segítséget kérjen a poszttraumás stresszben szenvedő fiának. Arra kért, hogy látogassam meg a fiát, de tartsam titokban előtte a valódi okot. Láttam, hogy valami nincs rendben, hiszen ön egyedül élt abban a házban. Kikérdeztem a szomszédokat, de ők is ugyanezt mondták nekem…
Aljas gazember! Még most sem képes elismerni a vétkét!
– Úgy próbálta feldolgozni a fia halálát, hogy a fejében tudat alatt elraktározott emlékeket módosítva új valóságot teremtett maga köré.
Hazudik! A fiam hazatért, hiszen ott volt velem. Főztem rá, mostam, vasaltam. Vigyáztam rá, mint kiskorában. De miért ilyen gonosz? Miért nem ismeri el, hogy hibázott?
– Pofa be! – rivalltam rá.
– Tudom, hogy nagyon nehéz felfognia, de a fia meghalt Irakban, egy önkéntes merénylő felrobbantotta magát közvetlen a csapata mellett. Onnan ő sohasem tért haza.
– Hazudik! Nem tud maga semmit. Nem volt ott vele, amikor rémálmokból riadt fel éjszaka. Nem látta, hogy pánik rohamot kapott a hangos zajtól, a villámlástól. És akkor sem, amikor rosszul lett a szagoktól, mint amikor véletlenül megégett a hús. Csak én voltam ott, végignéztem, ahogy szenvedett. Magához jöttem, azt hittem, segít neki. De csak kárt okozott…
– Kérem, nyugodjon meg! Tegye le a fegyvert!
– Magának van gyereke? – kérdeztem.
– Igen, kettő lány. A múlt hónapban lettek öt évesek.
– Voltak már betegek, gondolom nem is egyszer. Milyen érzés úgy látni őket? De gondolom magának mindig segített valaki, és nem hagyták cserben. Nem úgy, mint maga minket! A fiam meghalt, és ez a maga lelkén szárad!
– Kérem… – könyörgött. – Hiszen csak magának akartam segíteni. Emlékezzen arra, amikor a kezelések során előbújtak a régi emlékek, és azokkal együtt a fájdalmas valóság is felszínre került! A fia sem akarná ezt a helyzetet, és én tudom, hogy legbelül maga sem bántana.
– Vissza tudja hozni?
– Nem – csóválta a fejét.
Egész testemben remegtem. Láttam magam előtt a gyermekem arcát, amikor verejtékben úszva ült az ágyon. Szemében ugyanazt láttam, amit most az övében látok. Vajon ezt érezte a fiam is, amikor meghalt? Egy gyilkos áll előttem, egy kegyetlen mészáros, aki miatt elvesztettem az egyetlen kincsemet. Igazságot szolgáltatok, mindössze a ravaszt kell meghúznom.
– Anya? – hallottam a számomra olyan édes hangot.
– Kisfiam!
– Mit csinálsz? – vont kérdőre.
– Igazságot teszek neked.
– Hiszen itt vagyok, és nincs semmi bajom.
– Látom, kicsim! – A könnyeim lassan csorognak végig az arcomon. Hát jól van! – könnyebbülök meg.
– Nem ő tette… – magyarázza. – És nem is a te hibád. Anya, én akartam elmenni.
– Annyira hiányzol! – csuklott el a hangom.
– Te is nekem!
– Kihez beszél? – kérdezte ő, aki elvette tőlem a gyerekemet.
Csak egyetlen módja van, hogy újra vele legyek. Kizárólag ez a megoldás létezik. A pisztolyt magam felé fordítom. Végre tudom, hogy vár engem, és jól van. Mennem kell, méghozzá addig, amíg itt van.
– Nee! – kiáltotta az orvos, de már késő volt, hogy bármit is tegyen. Meghúztam a ravaszt. Gyors volt, és nem fájt.
Néhány nappal később, a pszichológus asztalán mindössze egyetlen árva karton hevert. A férfi mély sóhajtás kíséretében nyitotta fel az akta fedelét. Piros filccel ráírta a feliratot: „Meghalt”.
Az orvosi lexikont nézte, ami a „Poszttraumás stressz” című fejezetnél volt nyitva.
"A páciens rémálmokkal, dührohamokkal, szorongással küzd. Agresszívvá válik bizonyos zajok, illatok miatt. Ilyenkor a veteránok újra élik a háború szörnyűségeit, ezek a tünetek azonban nemcsak katonák esetében jelentkezik, hanem bárkinél kialakulhat, aki átélt valamilyen félelemkeltő eseményt vagy megpróbáltatást, amelynek központjában valamilyen fizikai vagy lelki trauma áll."
Becsukta a vaskos könyvet, majd felállt, hogy a helyére tegye. Azonban ügyetlenségében lelökött egy papírköteget, ami az asszony édesapjának orvosi jelentései voltak. Ebből derült fény az apa II. Világháborús múltjára. Kiderült, hogy eredetileg ő szenvedett ebben a betegségben, amit az asszony tudat alatt elraktározott. Bár akkor még kisgyerek volt, minden részletre pontosan emlékezett.
Összeszedte a papírokat, de időközben a gondolatai egészen máshol jártak. Hibásnak érezte magát, amiért nem tudta megakadályozni a történteket. Szomorúan vette tudomásul, hogy sajnos mindenkin ő sem segíthet. Az asszonynak olyan dologgal kellett szembe néznie, amit nem volt képes feldolgozni: meghalt az egyetlen gyermeke. Hálát adott az égnek, hogy a nő lelkiismerete az utolsó pillanatban megjelentetett egy hallucinációt a fia képében, ami miatt végül nem vele, hanem önmagával végzett.
A férfi feltetette magának a kérdést: Mi tenne ő, ha elveszítené a gyermekeit? Legbelül tudta, hogy benne is ott lakozik az a valami, ami közveszélyessé változtatta az addig békés természetű szülőt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó